Neve fogalom: a Quimby frontembereként három évtizede meghatározó alakja a magyar rockzenének. Kevésbé ismert oldala a festészet, habár ő maga eredetileg a Képzőművészeti Egyetemen végzett festőként. Kiss Tibinek most azonban május 2-án kiállítása nyílik a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Főfotóban. Erről beszélgettünk vele röviden – de szóba került a szorongás, a zene, és az is, hogy ő maga hogyan érzi magát. Interjú!
– Zenészként a magyar rocktörténelem része vagy, de talán kevesebben tudják, hogy képzőművészként is alkotsz, miközben épp festő szakon végeztél a képzőművészetin. Mennyire része az életednek a képzőművészet?
– Az elmúlt több mint 3 évtized valóban a zenéről szólt, de mellette azért mindig próbáltam megoldani, hogy festhessek. Ez egy kedves hobbi lett, amire néha van időm, néha pedig évekig nincs, viszont, amikor lehetőség van rá, akkor előveszem a festéket és dolgozom. De összességében, bár fontos számomra, partszélen van, amolyan nagyon szeretett mostohagyerek (nevet).
– Hogyan került előtérbe a zene a festészettel szemben?
– Amikor a képzőművészetire jártam, a Quimby akkor kezdett népszerűvé válni, és nagyjából már 3-4 koncertünk volt egy héten. A zenekar ’91-ben alakult, én is ’91-ben kezdtem el a képzőt, így a kettő párhuzamosan futott. Nagyon sokat zenéltünk, de mindig nyugvópont volt az iskola, nyugodt volt a műterem, így a szabadidőmet, ha nem próbáltunk vagy koncerteztünk, bent töltöttem a műteremben – szóval szimultán tudtam vinni a két dolgot egy darabig. De, ahogy a zenekar kezdett egyre többet koncertezni és sűrűsödtek a fellépések, eljött az a pont, amikor el kellett döntenem, hogy műtermet bérlek vagy stúdiót keresünk. Ez nagyjából végzős éveimre csúcsosodott ki, és a vége az lett, hogy a próbatermek mellett döntöttem. De mindig, ha olyan helyen voltam vagy olyan lakásom volt, ahol be tudtam rendezni egy festősarkot, akkor mindig megtettem.
– Kiegészíti egymást nálad ez a két művészeti ág?
– Igen, meg közben nálam vannak áthallások is a kettő között. A képekben is van zeneiség és a zenében is van képiség. Valahogy bennem ez összeér. Talán akkor volt a legkiegyensúlyozottabb az életem, amikor olyan helyen próbáltunk, ami mellett ki tudtam venni egy kis helyiséget, ahol tudtam a festményeimen is dolgozni. De ezek rövid időszakok voltak és többnyire a csillagállásoktól függtek.
– Május 2-án nyílik a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjaként a Nem vagy egyedül című kiállításod. Milyen sűrűn vannak kiállításaid?
– Nagyon ritkán, nem is tudom, hogy mikor volt az utolsó. Talán húsz éve. Egy picit helyettesítette ezt a hiányt a Neonradír, ami egy képeskönyv volt, amibe össze tudtam gyűjteni pár képemet és néhány vizuális alkotásomat, de tényleg nagyon ritkán van kiállításom, így ez most nekem is egyfajta kuriózum. És ha nem lett volna erre felkérés, akkor talán nem is gondolkodtam volna rajta, hogy ilyesmibe belevágjak. De nemrég szereztem egy műtermet, így tudtam dolgozni új képeken is, amik ott lesznek a kiállításon.
– Nem véletlenül lett a kiállítás címe Nem vagy egyedül, hiszen korábban nyilatkoztad, hogy fontos beszélgetni a mentális egészségről. Ennek kapcsán lesz a kiállítás megnyitóján egy panelbeszélgetés is. Valóban ennyire keveset beszélgetünk a mentális egészségről? Ennyire tabusított téma ez még mindig?
– Azt veszem észre, hogy talán mostanában már egyre inkább kidugja ez a téma a fejét, mert ezeket nem lehet már a szőnyeg alá söpörni, olyan mértékben vannak jelen. Valóban van egy olyan része ennek, hogy azok a témák, amiket ebben a beszélgetésben is érinteni fogunk, mint a függőség, a mentális egészség, a depresszió. Ezek úgymond tabutémák a társadalom nagy részének a szemében, de szerintem nagy szükség lenne róluk beszélni. Annál is inkább, mert olyan országban élünk, ahol toplistások vagyunk alkoholizmus, függőségek és depresszió tekintetében. Az ilyen beszélgetésekkel pedig talán egy kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy megnyissuk azokat a kapukat, melyeken átlépve segítséget kaphatunk ennek a dolognak az enyhítésében és megoldásában, mert nagyon sokan élnek elszigetelve, elmagányosodva az ilyen helyzetekben – éppen azért, mert nem tudnak, nem mernek róla beszélni.
– Annyit mondj el még, Tibi, hogy vagy?
– Köszönöm szépen, rendben vagyok, bár érzem, hogy az emberekben nagyon sok a bizonytalanság, a feszültség és a frusztráció, amit nyilván kiélezett a covid, a háború és a gazdasági válság. Mindez persze engem is érint, van bennem annyi empátia, hogy ez rám is hatással legyen – ennek ellenére köszönöm, jól vagyok.