Túlzás nélkül állítható, hogy Veres Attila a 2017-ben debütáló Odakint sötétebb című regényével rárúgta az ajtót a magyar fantasztikus irodalomra, majd mindezt első novelláskötetével, az Éjféli iskolákkal meg is fejelte. Veres mindazonáltal a hazai horror és weird irodalom első magyar írója, akit jelöltek az USA-ban a Horror Writers Association Bram Stoker-díj ötös listájára. És bár ő aligha kedvel bármilyen bemondott státuszt, mindenképp az egyik legsikeresebb kortárs íróként kell őt számon tartani. Vele beszélgettünk a jelöléséről, társadalomról, Budapestről, forgatókönyvekről és arról, hogy írói attitűdnek számít-e otthon köntösben flangálni.
Énbudapestem: Sokszor tapasztalt jelenség, hogy egy író baromi kapóssá válik egy novelláskötete, vagy regénye miatt. Nálad ez a státusz most hatványozottan igaz, hiszen a horrorirodalom legrangosabb díjára jelöltek az Egyesült Államokban, az általad írt Átjáróház forgatókönyvéből forgatott film pedig elég jól szerepelt itthon a kritikusoknál. Mennyire érdekel ez a felhajtóerő és hogyan éled meg?
Veres Attila: Nehéz kérdés ez. Igyekszem magamtól eltávolítani a gondolatát is annak, hogy ez a relatív siker bármennyire is számít. Nyilván fontos, hiszen visszaigazolás, hogy nem teljesen falsak az elképzeléseim és a munkám megérint másokat. A kiadóm sem jelentetne meg tőlem semmit, ha nem fogynának a könyveim, tehát van praktikus szempontja is a dolognak. Felhajtóerő ez abból a szempontból, hogy tovább akarjak írni, vagy hogy íróként gondolhassak magamra, de egyébként nem írok csak azért, hogy ezt az állapotot fenntartsam. Nyilván izgulok minden könyvmegjelenés előtt és rosszul esne a sikertelenség. Ez természetesen elsősorban az irodalmi munkámra igaz. A forgatókönyvírás másik kategória, mert míg a prózában én gyakorlok kontrollt a szöveg felett, addig a film felett semmilyen művészi kontrollom nincs. Az én hatásköröm a forgatókönyv befejezésééig tart, és félreértés ne essék, élvezem a forgatókönyvírást és szeretek jó szkripteket írni. Azonban a film nem azonos a forgatókönyvével, és emiatt nem is érzem azt, hogy az elkészült filmek az enyéim lennének. Van olyan film, amit nem is láttam, pedig dolgoztam rajta. A filmek sikere vagy sikertelensége így kevésbé érint meg, mint a könyveké.
Törekszik, vagy törekedhet a gyakorlatban egy író arra, hogy népszerű legyen, illetve az is maradjon?
Nem tudom ezt megmondani, bizonyára számít az is, hogy milyen könyvet ír az ember. Vannak műfajok, ahol az író és a közönsége közötti kapcsolat nagyon fontos, ahol az író maga a brand, és ezt a brandet a könyveken kívül is fent kell tartani online kommunikáció, médiamegjelenések, személyes találkozók formájában. Vannak írók, akik a branding miatt nem írhatnak mást, mint amit megszoktak tőlük, mert az olvasók újra és újra ugyanazt keresik, csak kicsit máshogy. Lehet, hogy bizonyos szempontból én is brand vagyok, de nem sokat teszek a népszerűségért, és természetesen a népszerűség, mint koncepció elég relatív. Valószínűleg van egy volumen, ami felett ezzel már mindenképpen foglalkoznia kell az embernek, de én ezt még nem értem el, és nem hiszem, hogy el fogom, ugyanakkor nem is törekszem rá.
Hogyan lesz valakiből horror író? Elvégre írhatnál habkönnyű romantikus regényeket is.
Miért lesz valakiből habkönnyű romantikus regényíró? Mindig is szerettem a horrort, és azt találtam, hogy a világlátásomhoz az engem körülvevő valóság leírásához a horror az ideális forma. Ezen nem szoktam sokat gondolkodni. Azért ezt írom, mert ez érdekel. Nem vagyok megélhetési író, tehát nem a könyveim eladásából tartom fenn magam, ezért nem is kell megfelelnem megrendelői elvárásoknak. Más lenne a helyzet, ha mondjuk három álnéven évente négy-öt romantikust kellene kicsapnom, hogy meglegyen a pénz a rezsire. Akkor nem számítana, hogy én személyesen mit tartok értékesnek vagy érdekesnek, csak az, hogy megfeleljenek a szövegeim a kiadói és az olvasói elvárásoknak, és hogy határidőre leadjam őket. Ez nincs így horroríróként, azonban természetesen így van a forgatókönyvírói karrieremben.
Milyen hagyománya van a horror és weird irodalomnak Magyarországon?
A horrornak szinte egyáltalán nincs. A weirdnek valamennyi van, ha például Csáth Géza bizonyos novelláit weird-nek olvassuk, vagy akár, ha Szerb Antal regényeire, elsősorban A Pendragon legendára a korai weird felől tekintünk. Emellett azt gondolom, hogy modern értelemben ezek többé-kevésbé gyökértelen műfajok vagy elbeszélői módok, mainstream értelemben legalábbis biztosan.
Vannak szabályai ennek a műfajnak?
Ha szabályokat követsz, akkor már csak nálad jobb írók nyomában loholsz. Szerintem a történetmesélésben nincsenek szabályok, inkább az egyes történeteknek vannak saját belső szervezőerői, szabályai, amik az írás folyamata során tárulnak fel előtted. Ha ezeket a szabályokat megszeged, akkor lesz fals a történeted. Ha nem érzel belső késztetést, hogy megírj valamit, vagy ha tudod, hogy a szöveg irreleváns, nincs benne valós tartalom, akkor nem kell megírni. Ez részemről a legfontosabb szabály. Egyébként biztos leírják több írásoktató oldalon, hogy mik a horrorírás szabályai, meg a tíz dolgot, amitől jobb íróvá válhatsz, de én azt gondolom, hogy ez mind hülyeség. A horror, mint műfaj legfontosabb szabálya, hogy meglepjen és kényelmetlen kérdéseket tegyen fel. Nem hiszem, hogy bármi más számít.
Hogyan zajlott a folyamata annak, hogy nekiálltál írni, majd később Bram Stoker-díjra jelölt a Horror Writers Association? Egyáltalán milyen érzés egy olyan díjra jelölve lenni, mint Stephen King?
Ez egy nagyjából 10-12 éven átívelő történet, tehát nehéz egyszerű folyamatként ábrázolni. Persze, annyira nem is bonyolult. Eldöntöttem, hogy nem fogok írni, majd némi idő elteltével írni kezdtem, mert azt éreztem, hogy vannak történetek, amiket muszáj kiadnom magamból. Nem voltak ezekkel az írásokkal komolyabb terveim, de úgy éreztem, valami mégis van bennük, ami más számára is érdekes lehet. Ezért kerestem meg az Agavét, akiknek tetszett, ahogy gondolkodtam, és nekik írtam meg az első regényemet, az Odakint sötétebbet, ami váratlanul nagy sikert aratott. Hasonló metódus mentén jutottam el az amerikai Valancourt kiadóhoz is. Szerettem őket, küldtem nekik sztorit, szerették, idővel megjelentettek egy könyvet, ami váratlanul relative sikeres lett és jelölték erre a valóban nagy presztízsű díjra, amit most is hihetetlennek tartok. Amikor leszerződtünk a könyvre, azt gondoltam, hogy a siker fokmérője csak az lehet, hogy jelölik-e a három releváns díj (Stoker, Shirley Jackson, World Fantasy) valamelyikére, elsősorban a Bram Stoker-re. Tudtam, hogy az eladások nem fognak szárnyalni, hiszen egy független kiadónál megjelenő, marginális nyelvről fordított novelláskötetnek gyakorlatilag nulla az esélye a piacon. Ha azonban jelölik, akkor már megérte megcsinálni, mert elég érdekesek a történetek, hogy felfigyeljenek rájuk. Most már kimondhatom, hogy megérte.
Több interjúdból, de a műveidből is úgy tűnik, hogy elég lesújtó képed van a mai magyar társadalomról. Magyarország-specifikus ez a dolog, vagy inkább általános? És miből ered mindez?
Nekem nincs lesújtó képem a magyar társadalomról. Úgy hangzik ez, mintha konstruáltam volna egy képet arról, hogy miért pocsék az ország, és most azt kellene megvédenem. Én mindössze visszatükrözöm azt, ahogy szerintem a magyar társadalom látja magát. Nem egységként, hanem lehetséges ellenségek kisebb-nagyobb csoportjaiként, akikkel szemben harcolni kell a békéért, nem érvek és vita, hanem hittételek útján, a hiteket pedig állandóan változtatni szükséges az éppen aktuális narratívának megfelelően. Közös értékek és önálló gondolatok nélküli társadalom lettünk, és ha nincsenek értékeink, akkor értéktelenek vagyunk. Éppen ezért tudnak ilyen könnyen a nyakunkon ülni, mi pedig boldogan felégetjük a jövőnket a semmiért.
Mennyire érzel szignifikáns különbséget a novelláidban olvasható és a valóságban tapasztalható abszurditások között?
Az én novelláim remélhetőleg szórakoztatóbbak.
Budapest mennyire befolyásolja a világodat?
Régen jobban befolyásolta, az utóbbi néhány évben viszont inkább bezáródtam a lakásomba. Kevesebb a hely, ahová szívesen megyek, kevesebb a koncert. Ettől még persze szeretem Budapestet, de úgy érzem, évről évre egyre jobban herélik ki kulturálisan is, és ettől a város egyre fáradtabb, szürkébb és unalmasabb. Ez persze lehet, hogy idővel újra megváltozik.
Nyilván él egy kép az írókról, ami többnyire kordzakós, sálat viselő, félelmetesen művelt embereket feltételez. Mi azonban egy edzőteremben ismerkedtünk meg, illetve sokszor ugyanazokon a bánatmetál koncerteken fordulunk meg. Te megélsz valamilyen írói attitűdöt a mindennapokban?
Remélem, hogy nem. Otthon szeretek fürdőköpenyben mászkálni, nem tudom, hogy ez írói attitűdnek számít-e.
(Fotók: Merész Márton)