1950. január 1-jén, a környékbeli települések fővároshoz csatolásával hivatalosan is létrejött Nagy-Budapest. Új sorozatunkban a 75 éve történt egyesítéshez vezető utat járjuk be.
Hetvenöt évvel ezelőtt a főváros közigazgatásának legjelentősebb eseménye történt az 1873-as városegyesítés óta. Életbe lépett az 1949. évi XXVI. törvény „Budapest főváros területének új megállapításáról”, s ezzel az évtizedek óta használatos, ám csak elméletben létező kifejezés – „Nagy-Budapest” – kapott valós tartalmat. A törvényt 1949. december 20-án fogadta el a Parlament, hatályba lépésével pedig huszonhárom Budapest környéki települést – hét várost és tizenhat nagyközséget – egyesítettek a fővárossal.
Ezzel Budapest területe több mint kétszeresére, a korábbi 207 négyzetkilométerrel szemben 525,5 négyzetkilométerre, a lakosság addigi száma (1 058 000 fő) pedig mintegy ötven százalékkal emelkedett,
azaz 531 000 ember ébredt arra, hogy úgy váltak fővárosi lakosokká, hogy szilveszterkor még vidékiként mulattak.
A változás Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest városokat, illetve Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom, Soroksár nagyközségeket érintette, amelyek attól kezdve budapesti kerületekké váltak.
A nagyobbak saját kerületszámot kaptak, például Újpestből IV. kerület, Csepelből XXI. kerület lett, a kisebbeket pedig vagy egy szám alá sorolták szomszédsági alapon – így lett például Cinkota, Sashalom, Mátyásföld, Árpádföld és Rákosszentmihály a XVI. kerület –, vagy hozzácsapták egy korábbi budapesti kerülethez, például Békásmegyert a III. kerülethez, azaz Óbudához. Addig 14 kerülete volt Budapestnek, az egyesítés után, e logika mentén, a számuk 22-re nőtt. Érdekesség, hogy korábban Belváros-Lipótváros volt a IV. kerület, de 1950-től az V. kerületté vált, a „római négyes” Újpesté lett. Kevesen tudják, de 1953-ban még egy falu, a Csepel-szigeti Háros is Budapest, azon belül a XXI. kerület része lett. 1994-ben pedig a Pesterzsébettel közös XX. kerületet alkotó Soroksár „önállósította” magát, és lett Budapest XXIII. kerülete.
1949-ben a törvényt megfogalmazó és megszavazó kommunisták ugyan mindent megtettek annak érdekében, hogy saját újdonságukként adják el Nagy-Budapest ideáját, ám ez korántsem volt így.
A nagyszabású városegyesítés sok évtizedes problémának számított, s tulajdonképpen onnantól kezdve volt terítéken, hogy 1892-ben – London, Berlin és New York mintájára – létrejött Nagy-Bécs, bár annak a területe még úgy is kisebb volt, mint az akkori Budapest.
A fővároshoz csatolás kívánságának elsődleges indoka az 1910-es évekig leginkább az volt, hogy a főváros lakosságának emelkedése elképesztő méreteket öltött: az 1873-as városegyesítés idején alig több mint 300 ezren éltek Pesten, Budán és Óbudán, 1892-ben viszont már majd’ 500 ezren, a századforduló idején pedig több mint 700 ezren. A lakáshelyzet megoldása kilátástalannak tűnt, emiatt sokan a főváros környéki településekre költöztek, különösen oda, ahol az iparosodásnak köszönhetően munkalehetőség is adódott. A közösségi közlekedés elterjedése is elősegítette a környékbeli települések fejlődését: 1887-ben, a helyiérdekű vasútnak köszönhetően például Kispest, Pestszentlőrinc, Soroksár, egy évvel később pedig Mátyásföld, Cinkota, és Békásmegyer számára is közvetlen eljutási lehetőséget teremtett a fővárosba, az 1890-es években pedig már a villamosok is megjelentek, és közülük jónéhány a főváros határáig vagy még azon is túl (Újpest, Rákospalota, Pesterzsébet) közlekedett.
Nagy-Budapest mellett szólt az is, hogy e településeken is felütötte a fejét „a nagyvárosi bűnözés”, de a falvak hatóságai számára nem álltak a rendelkezésre olyan eszközök, mint a budapesti rendőröknek, és nem is volt megfelelő létszám ahhoz, hogy felvegyék a küzdelmet a bűnözőkkel. Az is számtalan szerencsétlen helyzetet eredményezett, hogy a települések nem Budapesthez, hanem a vármegyéhez tartoztak, ami azzal járt, hogy nagy számban voltak olyan lakosok, akiknek a közvetlen szomszéd főváros helyett Ceglédre vagy Vácra kellett utazniuk az ügyintézések során. Az agglomerációs települések azt is igazságtalanságnak élték meg, hogy egy-egy üzem ugyan Budapesten kívül működött, de az üzemeltető cég a fővárosba volt bejelentve, így adót is Budapestnek fizetett.
Az viszont a főváros terjeszkedés ellen szólt, hogy a kisebb Béccsel szemben, ahol a beépítések miatt volt szükség »nagyobbításra« Budapesten rengeteg beépítetlen terület akadt.
„Bécs és sok más város ugyanis azzal terjeszkedett és nagyobbodott, hogy a szűk területen felépített városhoz új, meg újabb külső telepedéseket csatoltak hozzá, olvasztottak bele. Azaz: a városi telepedés céljára már teljesen kihasznált területek szukcesszíve csatoltattak egybe. Budapest rengeteg területe azonban távol áll még attól, hogy egészében városi telepedést képezzen” – írta 1902-ben Palóczi Antal építész-urbanista az Építészeti Szemlében, amelyre a leghatásosabb válasz – mindössze egy mondat – négy évvel később, Bárczy István polgármester 1906-os hivatali esküjében hangzott el.
Foglalkozni kell a főváros körül fekvő községek közigazgatási csatolásának kérdésével is
– mondta a hivatalba lépő polgármester, nem is sejtve, hogy kívánalma csak negyvennégy év után valósul meg és akkor sem abban a formában, ahogy elképzelte.
Bárczy a részletek kidolgozásával Harrer Ferenc tanácsnokot bízta meg, annak a Harrer Pálnak a fiát, aki óbudai polgármesterként az 1873-as városegyesítésben szerzett múlhatatlan érdemeket. Harrer Feremc 1908-ban publikálta Nagy-Budapest című dolgozatát a Városi Szemlében. „Látható, hogy a városi fejlődés bizonyos fokán a szomszédos községek bekapcsolásának kérdése elől kitérni nem lehet”, írja, majd ismerteti a „Budapest és környékére nézve végzett ily irányú tanulmányok fő eredményeit”, melyből az derül ki, hogy a lakosság foglalkoztatása, a fővárosi munkavállalás, a lakóházak milyensége, az átlagosnál magasabb népességnövekedés, és a közlekedési lehetőségek mind-mind a városiasodás irányába mutatnak.
Borítókép: A pestszentimrei villamos végállomás; Kép: Fortepan/FÖMTERV/Domonkos Endre