Hogy mi Robert Capa varázsa? Ki van a nagy név mögött? Ütnek-e ma is a képei? A kiállítás sok váratlan dolgot felkavart és mutatott nekünk is, tapasztalt és vastagbőrű kiállításjáró újságíróknak. Világhíres és itthon soha nem látott képekkel végre a falakra került a híres, 2008-ban vásárolt 937 darabos Master’s Set III (Mestergyűjtemény) sok-sok fontos darabja. Íme a háborús fotóriporter, aki munkanélküli szeretett volna lenni.
Legalább egy híres szállóigévé lett mondását mindenki betéve tudja, képei a 20. század háborúiról beleégtek a kollektív emlékezetünkbe és tudatunkba, és örökre megváltoztatta azt, amit a világ a fotóriporteri szakmáról gondol. Ennek ellenére mégis inkább egy távoli ikonnak tűnt, egy nagy névnek, akire illik büszkének lennünk.
Egy lusta keddi nap volt, ami lehetett volna akár hétfő is, egy hűvösebb nyári napon, ami lehetett volna ősszel is, amikor a róla elnevezett központban a világ első állandó Robert Capa kiállítása megnyílt. A saját töketlenségünknek köszönhetően ráadásul csak az utolsó pillanatban, egy órával az indulás előtt derült ki, hogy valóban részt vehetünk a Robert Capa-kiállítás sajtómegnyitóján.
Ha az ember rá tud készülni valamire, egész más a hatás is. Ha azt mondják, hogy két hét múlva Capa-kiállítás, menj el, döbbenj le rajta, akkor elmegyünk, és ledöbbenünk. A szeszélyes nyári napon viszont még annak ellenére sem lehetett volna azt mondani, hogy rendíthetetlenül menetelünk az Andrássy úton, hogy tudtuk, egy egészen egyedi és lenyűgöző Capa-kiállítást ígértek – inkább csak vánszorogtunk. (Még nem tudtuk, mi vár ránk...)
Benyomások I. (Aradi Péter)
Mindezt azért fontos leírni, hogy az olvasó is érezze, mekkora hátrányból indult a Capa-kiállítás nálam. Mivel nagyon régen láttam valóban ütős kiállítást, abban sem voltam biztos, hogy egy fotókiállítás, ami nem villog, nem zenél, nem füstöl, még fel tud-e piszkálni bennem valamit.
A bejárást azonnal a spanyol polgárháborút bemutató térben kezdtem. Ahogy a kiállításon is írják, a spanyol rádióban 1936. július 17-én elhangzott a kódolt közlemény: „Egész Spanyolország felett felhőtlen az égbolt”, mire megindult Franco tábornok lázadása a választásokat megnyerő baloldali kormánykoalíció ellen. A polgárháború borzalmait elsősorban Capa, párja, Gerda Taro és David Seymour fotói tették láthatóvá és kézzelfoghatóvá a külvilág számára.
Friedmann Endre itt vált a világ legnagyobb háborús fotósává, a világhírű Robert Capává.
Azért is örültem, hogy itt kezdünk, mert azt hittem, rögtön magával tud ragadni a kiállítás, de mégsem itt, hanem néhány perccel később kattant be valami, amikor átértünk a második világháborút bemutató fotóihoz, ezek között is ahhoz a négy képhez, amik 1944. június 6. reggelén Normandiában készültek, és az Omaha Beach-i partraszállást mutatták. A négy kép között „Katona a hullámok közt”-tel.
És lássunk csodát, minden lomhaságom és renyheségem ellenére, itt aztán tényleg elindult valami. A képekről azóta már sejteni, hogy nem ott, és nem akkor készültek, ahogy Capa megerősítette, a fotók viszont – most nekem is azt kell mondanom – nem véletlenül nyerték el a fél világ csodálatát.
Minél tovább álltam ott, és minél tovább néztem őket, valahogy annál erősebben éreztem, hogy azon az adott napon rohadt hideg lehetett a víz, párás az idő, lepusztult és kietlen a környék.
És bár lehet, hogy naivnak vagy butaságnak hangzik, de amikor a szomszéd országban is háborúznak, talán nem felesleges megemlíteni – és a fotókat nézve is egyértelmű volt – hogy a háború egy baromi szar dolog.
A világháború terem elején ráadásul kiemelten szerepel három olyan kép is, amin nem halottak és katonák vannak, hogy a látogatók lássák, értsék, hogy a háború az mindenkinek az életét felborítja – akár a frontvonalon van, akár a hátországban. Minden kizökken a helyéből. Hátborzongatóan ismerős helyzetek bukkantak fel – összebújó emberek az óvóhelyeken légitámadás alatt, felrobbantott gát, ami elárasztja a termőföldeket, éhséget és pusztulást hozva.
Azután pedig, hogy a Capa-varázs elkezdett működni, már érdemes volt felkeresni a kiállítás többi képét is. És akarva-akaratlanul, Capát többet nem tudtam többé nem hatalmas sztárnak látni, aki beutazta a fél világot, a háborús riporterkedés mellett ugyanúgy fotózta a hollywood-i hírességeket, vagy a művészvilág különceit Picassótól Hemingway-ig.
Mindezek után visszasétáltam a kiállítás elejére, ahol a fiatal Capa budapesti kötődését mutatták be, és akkor valahogy már az is egészen megdöbbentőnek tűnt,
hogy Friedman Endre valamikor az ötödik kerületben élt, és a Madách Gimnáziumba járt tanulni. Szóval a tudósítók királya néhány száz méternyire kezdte, és akkor végképp jött a kábulat.
Benyomások II. (Bartha Dorottya)
Az egykori 700-fős moziteremből és kiszolgálóhelyiségeiből kialakított zegzugos kiállítóterek, ahol az 1932 és 1954 között készült fotók vannak, úgy lettek kialakítva, hogy semmi ne zavarja meg a képek elementáris hatását. A magyarázatok, hosszabb kísérőszövegek a képek világán kívül vannak. A nem semleges színű falak között a szűk folyosókkal egy pillanatra felvillant a lövészárkok világa is, vagy az óvóhelyeké, ahol Capa olyan otthonosan mozgott. A köztes információs terek ügyesen építik fel Capa világát, a 20-as évek Budapestjének mindennapjaitól kezdve a fotós laborjáig – itt már színes-szagos interaktív dolgokat is nyomogathatunk.
Amire nagyon kíváncsi voltam, hogy ma, amikor napi 24 órában egy kattintásnyira vannak az ehhez hasonló képek és borzalmak – főleg az elmúlt másfél évben – vajon áttöri-e a Capa azokat az immunitásból épült falakat, amiket építettünk magunk köré. Nekem ott szakadt át valami, amikor egy kép közepén ott világítottak a kopaszra borotvált női tarkók – a II. világháború alatt kollaboránsnak titulált, megalázott francia nők vonulása. Capa képes volt arra, hogy megmutassa nincsenek egyértelmű helyzetek, jók és rosszak – ebben a képben sűrűsödött össze mindaz az empátia, ami zsenivé tette és megóvta attól, hogy a képei percnyi sajtópropaganda fotók legyenek.
Mint öt harcmezőt megjárt haditudósító és háborús fotóriporter, mindig azt hangoztatta, hogy
ő lenne a legboldogabb, ha munkanélküli lehetne.
A 20. század nem adta meg ezt neki – Capa életét ismerve a kiállítás záróképe az indokínai aknamezőről még egy utolsó rugás gyomorszáj tájékán, ha az előző 139 kép nem lett volna elég.
