Ezzel a címmel rendeztek a műemlékvédelem helyzetéről kerekasztal-beszélgetést a Kortárs Építészeti Központban, ahol szóba került a MOL-torony és a Budai Várnegyed is. Volt beavatkozás, amit egységesen sokkolónak neveztek.
A beszélgetésen Varga Piroska építész, műemlékvédelmi szakmérnök, Kelecsényi Kristóf, okleveles művészettörténész, műemlékvédelmi szaktanácsadó és Fejérdy Tamás építész, címzetes egyetemi tanár, műemlékvédelmi szakmérnök vettek részt, és azzal kezdődött, hogy tisztázták az alapfogalmakat. Fontos ugyanis különbséget tenni például a műemlék- és az örökségvédelem között. Fejérdy szerint hatalmas probléma, hogy a magyar közbeszédben szinonimaként használják őket, holott két teljesen különböző dologról, két különböző halmazról van szó.
A műemlék
- országos szinten határozzák meg,
- tudományos módon választják ki, és
- jogi védelemben részesül (a helyi védelem nem azonos a műemlékvédelemmel),
az örökség ezzel szemben
- bármi lehet,
- közösségek, személyek választják ki, és
- egyáltalán nem biztos, hogy védett is.
Műemlék rendeltetésénél fogva csak ingatlan lehet, örökség, mint említettük, bármi (például a nagypapa karosszéke is). Ha halmazokként képzeljük el őket, hozott fel egy érzékletes példát Fejérdy, az örökség egy hatalmas gombóc, műemlék pedig azon belül egy pici magocska – mint a rovar meg a bogár közötti viszony, minden műemlék kulturális örökség, de nem minden kulturális örökség műemlék.
A jogi védettség azt jelenti, hogy a tulajdonos nem tehet bármit a műemlékével, mert
van neki egy virtuális társtulajdonosa, amit úgy hívnak, hogy a magyar nemzet. „Hogy ez a magyar nemzet mennyire veszi ki részét a tulajdonosi terhekből, ezt most ne firtassuk.”
Mint kiderült, kevesebb mint 14 ezer műemlék van Magyarországon.
A folytatás is a fogalmak tisztása körül forgott. Ahogy a szakértők elmondták, nagyon fontos különbséget tenni a konzerválás (állagbiztosítás), restaurálás (helyreállítás, arról szól, ami megvan, azt kutatások alapján olyan állapotba hozzák, ami az értékeit napvilágra hozza, bemutatja, és még használhatóvá is teszi az adott épületet), rekonstruálás (olyan átépítés, aminek egy soha nem létezett állapot az eredménye).
Fejérdy később úgy fogalmazott, a műemlékvédelem nem arról szól, hogy „na, majd én megmutatom”. Az igazi restaurálásnak a legnagyobb dicsérete ugyanis, amikor azt gondolják, hogy itt nem történt semmi, csak éppen jó és tartós lett.
Fejérdy arról is beszélt, hogy a műemlékkel kapcsolatban a szakmában sincs egységes gondolkodás, „elvileg a hitelességnek kellene a legfontosabb szempontnak lennie, ami sok mindent megenged, egyet nem a hamisítást”. Ami a Várban történik, fordultunk lassan a konkrét esetek felé, az nagyrészt rekonstrukció.
Amikor a moderátor visszakérdezett, hogy úgy gondolja-e, hogy a Várban például hamisítás történik-e,
Fejérdy úgy felelt, „hogyha már 300 éve nincs ott valami, nincs is róla dokumentum, mégis tudni véljük, milyen volt, az gyanús”.
Ahogy ebben a cikkünkben is írtuk, a Budai Várban zajló építkezésekkel kapcsolatosan gyakran felmerül, hogy a leendő új/ régi építményeknek nem tisztázott a funkciója. A kritikusai szerint a Budai Vár átalakítása politikai és nem építészeti és kulturális projekt.
„Az egész világon az a trend, hogy a Várhoz hasonló épített örökség legyen mindenkié, hogy a kultúrának kell visszaadni. A mostani építkezésekkel a Vár egész környezete megváltozik egy olyan irányba, ami nem kívánatos. Egy minisztérium épülete halott, őrökkel védett építmény. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ami most, újjáépítés címén zajlik, az abban a formában csak 1910-1945 között, harmincöt éven át létezett, míg 1945-2023 között 78 év telt el. Vagyis most azt a 35 évet védik, és azt a majdnem nyolcvanat utasítják el, amikor Vár valóban az embereké volt, és kulturális célokat szolgált” – nyilatkozta a portálunknak Csomay Zsófia építész.
Amikor Varga Piroskát arról kérdezte a moderátor, tud-e valami pozitívot mondani az itthoni műemlékvédelmi helyzetről, Varga diplomatikusan azzal kezdte, hogy szerinte vannak azért jó példák is itthon. Mivel a szakmán belül is gyakoriak a fogalmi zavarok, erősítette meg Fejérdy kijelentését, az átlagembertől se lehet elvárni, hogy jól használja őket. Ennek ellenére a szakmán belül még lehetnének jó viták, csak hát, mivel a felek több okból is nagyon kiélezettek, azok sincs.
A hatóság pedig, már ha egyáltalán van, „ez is egy jó vita vagy beszélgetés lehetne, jelenleg csak egy adminisztrációs szerepet tud ellátni”
– hogy a beszélgetés eredeti témájához is kapcsolódjanak.
A régészek egyébként, derült ki a beszélgetésből, az itthoni éghajlati sajátosságok miatt a legjobban azt szeretnék, ha mindent visszaásnának, miután megkutattak.
Mielőtt szóba került volna a Budai Várnegyed, foglalkoztak a diósgyőri várral és a zsámbéki kolostorral is. Előbbivel kapcsolatban Kelecsényi elmondta, hogy a legnagyobb probléma vele, hogy sokmilliárdos beruházássá vált, ami azért több projekt esetében ismerős lehet. Szerinte sokkoló mértékben billent el a dolog egy műemlékhelyreállítástól valami más felé. „Az egész műfajt forgatta ki a lényegéből.”
Mielőtt még a konkrét budapesti példákat vettek volna át, elmondták, hogy a közvetlenül megelőző korok alkotásait nem szokták becsülni. Ahogy az Énbudapestemnek ezzel kapcsolatban Erő Zoltán főépítészt is fogalmazott: 50 év kell ahhoz, hogy kellően távolságtartó rálátással rendelkezhessünk, és meg tudjuk különböztetni az értékest az értéktelentől, és hogy meg tudjuk ítélni, egy adott épület beleolvadt-e a környezetébe, vagy hogy befogadta-e a város.
A modern építészettel kapcsolatban már csak azért is elutasítóbbak sokan, mert mint Erő fogalmazott, a politika rátesz egy lapáttal, a központi vélemény ugyanis az, hogy ami a háborút követő negyven évben történt, az ronda.
Mindegyik modern épületre ráadásul többé-kevésbé igaz ráadásul, folytatta Fejérdy, hogy rásüthető az a bélyeg, hogy az anyagaik csúnyán öregednek, rossz minőségben kivitelezték őket, és egyáltalán – „a hőtechnikákról ne is beszéljünk”.
Fejérdy a Teherelosztóval kapcsolatban megjegyezte, hogy körülbelül olyan értékű épület volt, mint Párizsban a Pompidou központ,
csak hát kisebb. Azt ő is elismerte, hogy kicsit idegennek tűnhetett, miközben voltak igen finom részletei. „Annyi toleranciának kellett volna lenni a társadalomban, hogy mindenféle periódusokat el tud fogadni.” Ezek után nem meglepő, hogy szerinte abszolút veszteséget jelent az eltűntetése.
A Jánossy György és Laczkovics László által tervezett Diplomata-ház már csak azért is fontos volt, mert elképesztő előtörténettel rendelkezett. Egy kis ráncfelvarrással Fejérdy szerint nyugodtan meg lehetett volna tartani. már csak azért is fontos volt, mert elképesztő előtörténettel rendelkezett. „Félek tőle, hogy ami a helyére kerül, az egy picit ügyetlenül archaizáló darab lesz, és közel sem lesz olyan értékes.” A Lánchíd tőszomszédságában egykori Atrium Hyatt is szóba került, de neki az fáj a legkevésbé.
A lebontása pillanatában egyébként, jegyezte meg Kelecsényi, egyik sem volt védett. A korszak épületeivel kapcsolatban az is nehézséget okoz, tette még hozzá, hogy olyan speciális funkciókat láttak el, hogy nehéz másképp használni őket.
A legnagyobb probléma, már az értékek eltűnése mellett, hogy egyik esetben sem előzte meg vita az eltűntetésüket, azaz megint az akarat döntött, amit aztán alápapíroztak, jegyezték meg.
Az emberek csak a végeredménnyel szembesülhettek, hogy ott áll egy traktor, és már szedi szét őket.
Ahogy Varga emlékeztetett, Berlinben is építettek vissza épületeket, csak nagyon más kontextusban tették meg, és hosszadalmas vita előzte meg.
A beszélgetés zárókérdése a Mol-toronyra vonatkozott. Vajon mi lehet hosszútávon abból, ha továbbra is ilyen szinten semmibe veszik a világörökségi helyszínekre gyakorolt hatásokat?
A világörökségi helyszínek esetében az a helyzet, magyarázta Fejérdy, hogy van maga az örökség, és van egy úgynevezett védőzóna, pufferzóna. A Mol-torony ezeken kívül van, mert „senki nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha kibukkan a Gellért-hegy háta mögül egy... izé.” Véleménye szerint a torony nem csak rossz helyen van, de csúnya is, és nagyon reméli, hogy nem lesznek követői.
Kelecsényi nincs se a toronyházak mellett, se ellenük. A Mol-toronnyal, amellett, hogy szerinte sincs jó helyen, a legnagyobb probléma, ahogy megszületett: jött egy tőkeerős szereplő, aki lehelyezte az ujját a Budapest-térképen, mondván, hogy ő ott szeretne építeni, és utána az egész rendszeren keresztül tudta vinni az akaratát.
Vargát a Mol-toronnyal kapcsolatban a fejlesztés mértéke zavarja, és hogy mennyire nem fejlesztik mellette az infrastruktúrát: se közmű, se közlekedéshálózat. Őt sokkal jobban zavarja a Margit híd budai hídfőjénél található kórházbővítés.