A főváros nagy erőkkel látott neki a második világháború utáni modern építészet védelmének. Ez az a korszak, aminek a mai napig következmények nélkül tűnnek el nívós darabjai, és a közvélemény is könnyedén rámondja az alkotásokra, hogy ronda. Viszont fanatikusai és rajongói is akadnak már. De vajon mi állhat ennek a hátterében? Hogyan lehet edzeni a szemet, mi segíti ennek a korszaknak a megértését és végső soron az épületek megmentését? Erről beszélgettünk Erő Zoltánnal, Budapest főépítészével és Engedyné Juhász Veronikával, a Várostervezési Főosztály egyik vezető-főtanácsosával.
Vannak pótolhatatlan hiányok, csak az elmúlt pár évben több fontos, II. világháború után emelt épület tűnt el nyomtalanul a város szövetéből, vagy alakult át felismerhetetlenül, míg másokra az elhanyagoltság miatt vár hasonló jövő. 2019 óta a főváros folyamatosan kutatja és helyezi védelem alá a korszak épületállománynak kiemelkedő darabjait.
Ennek a gigászi munkának az anyagából állt össze az Eklektikától a brutalizmusig: 2017–2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című vándorkiállítás is.
A cél az, hogy minél több eszközzel felkeltsék a közönség figyelmét arra, hogy az utóbbi időben gyakran mostohán kezelt második világháború utáni építészet is bőven tud értékekkel szolgálni.
Énbudapestem: Szocreál, sztálinbarokk, szocmodern, későmodern – egyáltalán hogyan nevezzük meg ezt a II. világháború utáni korszakot, aminek az építészeti emlékeiről fogunk beszélgetni?
Erő Zoltán: – Az elején fontos tisztázni, hogy a szocreál egy nagyon szűk, 1951-56 közötti időszakot jelent, amikor egy központilag meghatározott stílben kellett alkotniuk az építészeknek. A minta a Szovjetunió sztálinista építészete volt, itthon klasszicizáló elemekkel felütve. Az építészetet ennek a leáldozásától kezdve hívjuk (újra) modernnek. A posztmodern szót elhasználták, azt pedig, hogy késő modern, azért nem mondjuk, mert nem tudjuk, mi lesz itt tíz év múlva.
Ha egy mondattal kéne jellemezni, milyen a helyzete a budapesti modern építészetnek?
Erő Zoltán: – Van egyfajta elutasítás vele szemben, amire sajnos a politika is rátesz egy lapáttal: az a központi vélemény ugyanis, hogy ami a háborút követő negyven évben történt, az ronda.
És valóban ronda lenne? Miért tartják ellenszenvesnek ezeket az épületeket?
Erő Zoltán: – Sokan vagyunk, akik nem tartjuk annak. Ezek az épületek az elmúlt időszak olyan szellemi produktumai, amelyek szerintünk igenis figyelmet érdemelnek, mert
akik ezeket tervezték, gondoltak valamit az építészetről, az arányokról, a szerkezet és forma egységéről, az emberi terekről, és ezek megmutatkoznak az épületekben.
Engedyné Juhász Veronika: – A közönség inkább azt szereti, ami díszes, ami a szemet gyönyörködteti – úgymond. Az átlagembert általában nem szólítja meg, ha egy letisztult, modern épületet lát, ahol a funkcióból eredő, logikus tömegforma vagy a homlokzati arányok jelentik az izgalmakat. Hogy ezekre is fogékonyak legyünk, iskolázni kell a szemet. De más művészeti ágakban is ugyanez a helyzet. Például a fotórealisztikusan megfestett középkori képek is kedveltebbek nagyközönség számára, mint a modern alkotások. A modern művészetek, így a modern építészet elfogadottsága is
akkor lesz a közönség számára igazán befogadható, ha a vizuális kultúra szintjét az egész társadalomban sikerül emelni.
Énbudapestem: – Hogyan lehetne edzeni ehhez a szemet?
Erő Zoltán: – Sokféle modern épület van. Nem a tízemeletes lakótelepi házakon érdemes pallérozni a szemünket, mert azok a falanszter-jelleg miatt tényleg nyomasztóak. Vannak ugyanakkor olyan modern épületek is, amelyek nem szürkék, amelyek emberi léptékűek, és ezekről eszünkbe sem jut az említett falanszter-jelleg. Ezeket én úgy hívom, hogy meleg-modern vagy barátságos-modern épületek, ezek jó kiindulási alapjai lehetnek a modern épületekkel való ismerkedésnek.
Énbudapestem: – És hol lehetne ilyen épületekkel ismerkedni?
Erő Zoltán: – Mindenkinek javaslom, hogy nézze végig a Várban a Tóth Árpád sétány épületeit, ahol egymást váltogatják a régi házak és az új beépítések. Tanítani való, ahogy a mestereink, Farkasdy Zoltán és Jánossy György megoldották, hogy a modern épületeik illeszkedjenek a középkori környezetbe.
Engedyné Juhász Veronika: – A kiállítás is ezt az ismerkedési célt szolgálja: egy vándorkiállítást készítettünk, amellyel szerettük volna elérni, hogy különböző helyszíneken különböző emberek találkozzanak a témával.
Érzékeljük, hogy a két világháború közötti épületek iránti érdeklődés – néhol már rajongás – a közelmúltban fellendült. Amikor a Fugában állítottunk ki, inkább a szakmai közönség volt a domináns. Az utóbbi, Szabó Ervin Könyvtárba szervezett kiállításunkkal inkább a fiatalságot próbáltuk megszólítani. Bízunk abban, hogy a felnővő következő generációk érzékenyebbek lesznek az épített környezetünkkel kapcsolatban.
Énbudapestem: – Ez egyelőre még nem mentette meg az épületeket… Még időben sikerült elindítani a folyamatot, vagy van már súlyos vesztesége a városnak?
Erő Zoltán: – Akkor ez az a pillanat, amikor beszélnünk kell a várbeli Teherelosztóról, az egyik legfájóbb hiányról. A Teherelosztó látszólag nem illeszkedett a környezetébe: ha valaki meglát egy üveggel-alumíniummal szerelt homlokzatot a barokk házak között, akkor mindent mond, csak azt nem, hogy ez barátságos modern.
Viszont, ha megnézzük, hogy formájában, struktúrájában, léptékében, arányaiban milyen szépen beszélgetett, feleselgetett a szomszédos épületekkel, akkor mégis csak azt kell mondanunk, hogy illeszkedett arra helyre.
Énbudapestem: – Lehet, lesz olvasónk, aki most kap agyvérzést, már miért feleselgetnének épületek egymásnak?
Erő Zoltán: – Ahogy a zenében, úgy a városépítészetben is helye van a változatosságnak, a dinamikának. A Teherelosztó az adott helyen a technicista anyaghasználatával konceptuális egyéniségvel volt jelen, de nem monstrumként.
Léptékével, hangsúlyaival minden tekintetben a kontextust, a kapcsolatot kereste a környezetével.
Ezzel szemben – ahogy a szaksajtóban is látjuk –, ezt a telekrészt egy soha nem létezett, historizáló levéltári szárny felépítésére szánják. Az a helyzet, hogy a volt Teherelosztóval ellentétben maga a meglévő levéltári épület is durván rátelepszik a környezetére. Hiába a tégla-kő architektúra, a kőcsipke, a neoromán stílus. Ez egy hatalmas, böhöm nagy épület, ami nincs tekintettel sem a középkori vár struktúrájára, sem a vár látképére.
Nemcsak az elbontások jelentenek egyébként veszteséget, hanem az úgynevezett elbarkácsolások is. Sajnálatos szokás az épületek kisstílű átalakítása, az egységes homlokzatok ilyen-olyan megbontása. A bécsi Alterlaa lakótelepen – ami egy, az 1970-es évek végén épített, hatalmas, brutalista, nyersbeton lakóegyüttes, a mai napig kiváló állapotban – egyetlen erkély sincs beüvegezve. Eközben tőlünk keletebbre már nemzeti hobbi az erkélyek beépítése. Mi valahol a kettő között állunk.
Énbudapestem: – A szaporodó veszteség miatt, vagy miért most érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, hogy kialakult egy réteg, ami ezeket az épületeket védendőnek tekinti?
Erő Zoltán: – Erre egy egyszerű ökölszámot szoktam mondani: 50 év kell ahhoz, hogy kellően távolságtartó rálátással rendelkezhessünk, és meg tudjuk különböztetni az értékest az értéktelentől, és hogy meg tudjuk ítélni, egy adott épület beleolvadt-e a környezetébe, vagy hogy befogadta-e a város. Franciaországban nem várnak ezzel 50 évet, ott egy épület már az átadása pillanatában lehet védett műemlék, de nekünk nem feltétlenül kell ebben követnünk őket.
Engedyné Juhász Veronika: – Arra ráadásul, hogy a hivatal tematikus kutatásokat végezhessen, tehát védetté nyilvánítási eljárást külső kezdeményezés nélkül indíthasson, a 2017-es, ma is érvényes településképi rendelet előtt nem volt lehetősége. Az új jogszabály
éppen akkor lépett életbe, amikor egyre-másra bontottak bele eklektikus épületegyüttesekbe, vagy tűntek el ipari épületek.
De szinte havonta történik egy-egy újabb eset, mint most az egykori Sofitel brutális átalakítása. Ezek a történetek is arra késztetnek minket, hogy próbáljunk meg minél több, II. világháború utáni épületet fővárosi védelemre javasolni.
Énbudapestem: – Ha szakmai szemmel nézzük, sok értékes '45 utáni épített emléke van Budapestnek?
Engedyné Juhász Veronika: – Meglepően sok minden feltárult, amikor a meghívott szakemberekkel elmerültünk a kutatásban. Nagyon izgalmas út volt a több száz listánkba felvett, vizsgálatra bevont épület közül kiválogatni azokat, amik végül a Fővárosi Közgyűlés elé kerültek. Most a második ütemben védettséget kapott épületek is mind-mind remekbe szabott alkotások.
Énbudapestem: – Kik végezték a kutatást, hogy zajlott a válogatás, hogy ez igen, amaz nem?
Engedyné Juhász Veronika: – A szakma legjobbjait igyekezett az főépítész úr megszólítani, így Dr. Ferkai András professzort, az Iparművészeti Egyetem Design- és művészettörténeti Tanszékének vezetőjét, Branczik Márta, főmuzeológust, Kovács Dániel művészettörténészt. Emellett mi magunk, a hivatal szakemberei is részt vettünk a védelemre érdemes értékek meghatározásában.
Énbudapestem: – Külföldi szakembereket nem vontak be? Azt gondolnánk, az egykori szovjet blokk országai mind hasonló problémákkal küzdenek.
Erő Zoltán: – Nagyon fontos kiemelnünk, hogy ez teljesen általános probléma, ami nem korlátozódik az egykori szovjet blokkra. A különbség legfeljebb annyi, hogy a legrondábbnak tartott épület címét viselő birminghami könyvtárt például valamiért imádják a helyiek. Londonban is rengeteg olyan modern épület van, ami védelem alatt áll. Az 1965-ben épült, saját korában is meglepően kemény Balfron Tower – amit egyébként Goldfinger Ernő tervezett – igényes felújítására egy kisebb vagyont fordítottak.
Engedyné Juhász Veronika: – A vasfüggöny ellenére, ahogy minden korábbi korszakban is, az építészek ráláttak más országokban dolgozó szakemberek munkájára.
Attól, hogy mi itt elvoltunk zárva a tőlünk nyugatabbra lévő világtól, nem jelenti azt, hogy szakmai dolgokban ne lett volna kölcsönhatás.
És a mai probléma is, hogyan viszonyulunk a ’45 utáni építészethez sokkal generálisabb, mintsem, hogy a keleti blokkra le lehetne szűkíteni azt. Csak hogy egy példát is mondjak: minket is meglepett, amikor egy, az I. világháború előtt épült ipari épületet, a Váci út mentén található Felvonógyárat az mentette meg az elbontástól, hogy egy külföldi szaklapban éppen egy egészen hasonló, Rigában álló, art decó épület felújítását méltatták. Ez meg tudta hatni a politikát és befektetőt is, így az épület megmenekült.
Énbudapestem: – Akkor nem igaz az a sokat hangoztatott elmélet, hogy nálunk történelmi okok miatt néznek ellenszenvesebben ezekre a modern épületekre?
Erő Zoltán: – A politikai építészet kétségtelenül nehéz kérdés. Van, ahol igaz ez, és van, ahol nem. Ha már Kovács Dánielt emlegettük, ő a berlini magyar ház egykori vezetőjeként 2016-ban szervezett egy konferenciát ebben a témában, és egészen hihetetlen jelenségeket mutattak be ott a kollégák. Bulgáriában van például egy hegy, amin egy hatalmas UFÓ-alakú kommunista pártszékház, egy gyűlésterem áll, amit Buzludzsa-emlékműként is emlegetnek. A bolgárok sem tudnak mit kezdeni vele. Se elbontani nem akarják és tudják, se felújítani, így urbex fotósok kedvelt helye lett.
Énbudapestem: Az is érdekes, milyen elképesztő indulatokat képesek kiváltani ezek az épületek.
Engedyné Juhász Veronika: – Ez mindig is így volt. Amikor mi az iskolapadban ültünk, akkor kezdett a szecesszió iránti érzelem megváltozni. Az előző generáció tagjai még csóválták a fejüket, hogy: hát, ez giccses, ez túl szirupos, nem kellene követni, mi viszont már lobogtunk érte. Biztos vagyok benne, hogy a következő generációk közül sokan már a '45 utáni épületeket is üdvözölni fogják. Amikor a kiállítás anyagán vagy a közgyűlés elé szánt épületekről iteráltunk, érdekes volt látni, hogy a fiatalabbak egészen máshogy viszonyultak bizonyos alkotásokhoz, mint a már sokat látott kollégák.
Énbudapestem: – Nem félnek attól, hogy a kormány, látva a főváros igyekezetét, már csak azért is beleszáll ezekbe az épületekbe és ebbe a kezdeményezésbe?
Erő Zoltán: – Szerencsére az országos műemlékvédelem is valamennyire követi ezt a trendet. Vannak védett műemlékeink akár 1980-ból is: ez az orfűi Forrásház, ami egy gyönyörűszép látszóbeton bibe, vagy gránátalma – az egykori Pécs csoport, Cete György alkotása. De országos védelem alatt áll az úgynevezett MÉMOSZ-székház, vagy az Erzsébet téri buszpályaudvar is. Az már egy másik kérdés – ha már politizálunk –, hogy a NER-es körök hogyan használnak egy országosan védett épületet.
A buszpályaudvar felhasználásában semmi méltóság nincsen.
Énbudapestem: – A Dürer Kert egykori otthonául szolgáló Sacré-Coeur-zárda története mégis aggasztó lehet.
Engedyné Juhász Veronika: – Amikor a szabályok fölé lehet emelni egy adott projektet azzal, hogy nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházássá nyilvánítják, ami elég sok projekttel megesik manapság, akkor persze, át lehet gázolni a helyi védelmen is. Ez történt a Közvágóhíd esetében is.
Erő Zoltán: – Egy társadalomnak megkerülhetetlen feladata a saját értékeinek védelme. Ahogy a szobrászati alkotásokat is védjük, vagy ahogy a zeneszerzőinkre is büszkék vagyunk. A kultúrnépek ezt csinálják. Mindenki saját bensőjének is van olyan része, amit nem feltétlenül szeret, de a része, az integritásához tartozik. Nem lehet az életregényünk egyes lapjait kitépni a könyvből.
Akkor sem lesz igaz, hogy 1949-től 2010-ig itt nem történt semmi, ha politika ezt szeretné közvetíteni.
A Fehérvár úti SZTK rendelő is fővárosi védettségű, és nagyon büszkék vagyunk rá. Ha valaki éppen nem lábtöréssel kerül be, és van ideje megnézni, rájöhet, mennyi szellemes megoldás van benne: milyen szépek az arányai, milyen szépek az ablakosztásai, hogy az egész egy műalkotás.
Sokkal szegényebbek lennénk, ha elbontanánk. Akkor már hiába megyünk Dániába, hogy megnézzük, hogy a SAS szálloda eredeti bútorokkal van berendezve. Akkor már csak irigykedhetünk – de jó nekik. Ha elbontjuk a múltunkat, a saját lábunkat rúgjuk ki magunk alól. Ne tegyük!