Egy hétre olyannak látott minket a világ, amilyennek hisszük magunkat a mindennapokban. A világhírű magyar vendégszeretet, a példátlan szervezés, a jó hangulat kivételesen a miénk volt az atlétikai stadionban, amiben most jó volt magyarnak lenni.
Akartam írni egy cikket „10 dolog, amit kihagytál, ha nem élőben nézted a vb-t, de 10 dolog, amiért mégse bánd!” címmel, de menet közben rájöttem, hogy teljesen más struktúrában állnak össze a gondolataim.
Ledöbbentem – és biztos, hogy a szervezőket is meglepte –, milyen sokan voltak kíváncsiak egy atlétikai sporteseményre.
Ami továbbra is a sportok királynője – annak ellenére, hogy egyre kevesebb embert érdekel a világon, és rettenetesen nehéz rá nézőket toborozni, akár ingyen is, miközben több tucat sportágat gyúr egybe. Ám még a vb elején, egy délelőtti etap során rádöbbentem, hogy nagy tömeg közepén ülök, párok, családok jöttek el, baráti társaságok szervezték ide csendesülős sörözésüket. Önszántukból, mert érdekelte őket.
Az atlétika talán azért (lehetne) népszerű(bb), mert egyszerűek a szabályai: ki ér előbb a vonalig, ki vet, lök, hajít, ugrik messzebbre vagy magasabbra. Az atléták küzdenek egymással, de nem harcolnak és nem háborúznak: a futószámokat leszámítva nincs test-test elleni küzdelem.
A rajt és a cél
Így indult: nagy volt az érdeklődés, már tíz villamos megállóval korábban tele volt minden elképesztően lelkes emberekkel. Gyerekek beszélgettek arról, hogy mit fog futni Noah Lyles és Shericka Jackson, és aztán mások is, felnőttek is belebeszétek, érveltek – a közös utazás már a stadionon kívül összehozta az embereket.
Így lett vége: a leghosszabb számokra, a maratoni távokra az atlétákat természetesen nem zárták stadionba, kiengedték őket a városba, nagyjából a pesti Hősök tere és a budai Alagút távolságán körözgettek, miközben a Lánchídon is át kellett futniuk, többször is. Budapest lakói hozzászoktak már a futóversenyek látványához, és sokan csak a lezárásokat látják az ilyen versenyekben, de! Bárhogy is legyen, ilyen gyors futókat még biztosan nem látott a főváros, a pályáról készült képek pedig beillettek egy turisztikai kampánynak is.
A tévé előtt…
- …ezerszer több információból lehet gazdálkodni, bármilyen sporteseményt nézünk is, a felkészült kommentátorok a legtöbb versenyt izgalmasabban tudják eladni, mint a stadionban a műsorközlő, akinek az információátadáson túl a hangulatgerjesztés is a feladata.
- …nem maradsz le (szinte) semmiről, egy futószámban nem csak elsuhannak előtted az atléták, mint egy stadionban, hanem több kamera veszik őket egyszerre, és olyan képeket raknak eléd, amiket élőben sosem fogsz látni.
Mégis: egy stadionban ülni több tízezer ember között – teljesen egyedülálló élmény, ami mással nem helyettesíthető.
Érdekes: a tévén nem jön át, hogy a stadionban az atléták dübörgő, már-már zavaróan hangos elektronikus zenére versenyeznek, ami csak a rajtpisztoly elcsattanásának idejére hallgat el.
Ránk fért...
- …a világbajnokság közösségformáló ereje. A magyarok híresek arról, hogy könnyen elszomorodnak, ha valaki „csak” ezüstöt nyer arany helyett, ezért is volt elképesztő azt tapasztalni, ahogy
egy stadionnyi magyar tanult meg őrjöngve tapsolni egy olyan sportolónak is, akiről előre lehetett tudni, hogy nem fog továbbjutni.
Ez a szeretet és hozzá kapcsolódó hangulat feltűnt a külföldi atlétáknak is, rettenetesen szimpatikusak lettünk előttük, és ezzel épp telekürtölik a világot. - …hogy gazdagabbak legyünk azzal az élménnyel, amikor valami úgy működik, ahogy kell. A bürokrácia hiábavalósága és káosza közepette szinte hihetetlen, hogy a délelőtti első futam 10:05-re van kiírva, és az pontosan el is kezdődik 10:05-kor – életünk legtöbb területén nem vagyunk ehhez szokva.
- …hogy testközelből lássunk egészségtől kicsattanó, izmos, egyenes tartású embereket. A világ egyik legelhízottabb nemzete vagyunk, és az esemény talán volt annyira elgondolkodtató, hogy többen ráveszik magukat a sportolásra (bár ezen a helyen azt is el kell mondani, hogy a versenysport nem az egészséges életmódról szól).
- …hogy nagy dózisban kapjunk más kultúrájú embereket, akik ugyanúgy, mint mi, tanácstalanul forgolódnak a 2-es villamoson, hogy melyik ajtó nyílik. A maratont megnyerő ugandai Kiplangatnak ugyanúgy melege volt a tűző napon, mint nekünk, az Indiából érkező gerelyhajítónak, Choprának,pont olyan hangerővel tapsoltak indiai szurkolói, mint ahogy mi tettük a sajátunknak.
És láttunk...
...leánykéréssel befejeződő gyaloglóversenyt, túlzott magabiztossággal integető 1500-at futó sportolót, a kézfejére érkező távolugrót, 80 méternél is messzebb repülő magyar kalapácsot. Megdöbbenve vettük észre az összefüggést, hogy minél színesebb a haja és hosszabb a körme valakinek, annál gyorsabban fut, tapsoltunk a rúdugrólányoknak, akik könnyek között egyeztek ki egy döntetlenben, örültünk, hogy képes magán is nevetni az a futónő, akit egy pamlag mögül előbújó rackajuh ijesztett meg. Az utolsó nap zárásaként pedig, amikor tízezrek figyelték lélegzetvisszafojtva, hogy Femke Bol egy giccses filmvéget is elhomályosítva revansot vesz-e a sorson (és képességeihez mérten végig bírja-e a 400 métert a világbajnokság zárószámában), az ember szinte elfelejtette, hogy mennyi adóforintból épült a stadion, mennyit vitt el a szervezés, mennyibe kerülhetett valójában egy 3000 forintos matinéjegy.
Végül pedig
Az evolúció következő logikus lépése nem egy olimpia, hanem hogy megnézzük, fenntarthatóvá tudjuk-e tenni az új stadiont hasonló rendezvényekkel, meg tudjuk-e lepni magunkat még egyszer azzal, hogy ilyen lelkesek vagyunk.
(Kiemelt kép: Az aranyérmes kanadai Ethan Katzberg, az ezüstérmes lengyel Wojciech Nowicki és a bronzérmes Halász Bence a férfi kalapácsvetés eredményhirdetésén a budapesti atlétikai világbajnokságon / Fotó: Derencsényi István/MTI)