Sok szokatlan helyzetben voltam már, de olyan még nem fordult elő velem, hogy interjúkészítés közben egy tűvel pumpálják tele a bőröm tintával. Borbás Robival évek óta ismerjük egymást, nekem nem ez az első tetoválásom, és a szalonjába is régóta járok varratni, de ő még nem tetovált soha. Nem könnyű hozzá bekerülni, még úgy sem, hogy régi cimborája a megbízó. Robi ugyanis világszinten a legfoglalkoztatottabb, legismertebb magyar tetoválók egyike. Beszélgettünk kezdetekről, nehézségekről, sikerekről és önazonosságról. Megkérdeztem tőle azt is, hogyan került hozzá a hollywoodi színész, Jason Momoa. Interjú!
- Ez kábel nélküli gép?
- Aha, aksival megy és kibír vagy nyolc órát. De várj, egy pillanat, mert, ha hiszed, ha nem, hiába csináltam már ezt a holló-motívumot ezerszer, még most is puskázok. Ha elb...om az árnyékolást, akkor csirkefeje lesz.
- Mikor találtad ki ezt a motívumod?
- Idén 11 éve, hogy varrok, úgyhogy, ha jól számolom, akkor nagyjából kilenc évvel ezelőtt. Előfordult, hogy három-négy alkalommal is dolgoztam ezzel a motívummal egy hét alatt. De nagyjából két évig egyáltalán nem varrtam hollót.
- Hogyhogy?
- Nem akartam azok közé tartozni, akiket úgy emlegetnek, hogy „a farkasos csávó”, vagy a „hollós gyerek” (nevet).
- De az baj, hogy valakinek van egy jellegzetes motívuma?
- Dehogy baj! Van rengeteg olyan tetováló, aki gyakorlatilag egy formával dolgozik és azt variálja ezerféleképpen. Csak én máshogy működöm, kicsit monotonná kezdett válni számomra és nem akartam belekényelmesedni. Az, ami most a karodon van, azért tök jó, mert nagyon adott hozzá a hely és tökre illik a Kosztolányi-tetkódhoz, meg hozzád. Biztonsági játék lenne, ha állandóan ezt csinálnám, én pedig szeretek gondolkodni. Persze tudom, hogy ez egyfajta signature-dolog is, de a Dark Art-ban például azzal szívattak a srácok, hogy biztos nem tudok szemeket rajzolni és azért csinálok minden karakternek üvegszemet.
- Te ott kezdtél, ugye?
- Igen, Sárközi Zsolt, illetve Halász Mátyás „Csiga” keze alatt tanultam meg az alapokat. Az első tetoválásomat például Csiga felügyelte.
- Milyen az, amikor először varr valakit egy tetováló?
- Eléggé mélyvíz volt nekem, mert egy ismerősömet varrtam, akinek egyáltalán nem volt még tetkója. Ráadásul a lapockáját kellett megcsinálnom, tehát még csak nem is láthatta, hogyan sikerül a dolog. Tudtommal egyébként nem kellett takarni, úgyhogy jól sikerült (nevet). Zsolt megnyugtatta az illetőt, hogy felügyelni fogja a folyamatot: Csiga segített összerakni a gépet, csekkolta a higiéniai előírásokat, aztán szépen megcsináltam a tetoválást. Vicces egyébként, mert épp május 22-én lesz egy közös tetoválás kollaborációnk, amit egy közös ismerősünknek a hátára csinálunk, és aminek már most nagyon örülök.
- Ekkor már benne volt a fejedben, hogy ilyen horrorisztikus, a metal szubkultúra esztétikájához erősen kötődő stílust alakítasz ki magadnak?
- Alapvetően az illusztráció világából jövök és csak később lettem tetováló. Ma már mindkettőt aktívan csinálom. A Dark Artban pedig az volt a javaslat, hogy mindenféle stílusba kóstoljak bele, már csak a technikai különbözőségek megtapasztalása miatt is. Így aztán csináltam realista tetoválást, neo-klasszikusokat, meg egy csomó másfélét. Az, amit most csinálok, nagyon fura módon jött: egy ausztrál fickó elém tolta az egyik illusztrációm, hogy azt szeretné, ha rávarrnám. Ennek tökre örültem, mert amit kért, egy metszetes hatású rajz volt. Sok tetoválóval ellentétben pedig imádok vonalazni (párhuzamos vonalakat húzni), mert nagyon izgalmas, szinte düreri hatást lehet elérni a rajzokban. Közben azt vettem észre, hogy egyre többen kérnek tőlem a horrorisztikusabb illusztrációimból. Aztán megtanultam az úgynevezett dotwork stílust, és egy idő után elkezdtem ötvözni a kettőt, ami kéz a kézben kezdett járni. Szóval inkább a stílusom talált meg engem (nevet).
- Mert vannak akik keresik, hogy mi a stílusuk?
- Vannak. De szerintem így ne lásson hozzá senki a tetoválásnak, sőt, semmilyen művészeti ágnak, ha azt keresi, mi jön be az embereknek. Ha semmi eredetiség nincs benned, nincs semmilyen karaktered és csak kiszolgálod az aktuális igényeket, akkor fél év múlva semmiféle relevanciája nem lesz a munkásságodnak. Egy folyamat része az, hogy valakinek kialakul az irányvonala. Az enyémről például úgy tűnhet, mintha tudatos kialakítás eredménye lenne. Nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy ha megkérdezik, hogy ez milyen stílus, akkor ne tudjam rá pontosan a választ.
- De, ha van egy jellegzetes stílusod, akkor ez valamivel egyszerűbb, nem?
- Igen, de ezen belül is vannak olyan tetkók és minták, amik jobban mennek a közösségi médiában. Kecske, macska, fejtetkó, arctetkó – ezek sokkal nagyobb elérést generálnak. Viszont szerintem nem jó, ha ez befolyásolja az embert. Csomó esetben előfordult, hogy csináltam valamit, elsőre kevesebben értékelték, aztán ahogy idővel csiszolódott, a szimbólumrendszerem részévé vált, és láthatóan nagyon megszerették. A tetoválás azért hálás műfaj, mert bár meg van kötve a kezünk, mégis folyamatosan megtudod újítani a saját témáidat, vagy megoldásaidat. De ehhez meg folyamatosan ki kell lépned a komfortzónádból, amit sokan nem mernek, mert éppen attól tartanak, hogy a meglévő hype elillan. De szerintem, ha van egy magabiztos irányod, ami a tiéd, akkor azzal biztosan el tudsz lenni hosszú évekig.
- Ebben is az egyensúly a lényeg? Mármint a kísérletezés és a bevált dolgok közötti lavírozás? Mert ez a holló, amit most épp rám varrsz, jellegzetesen az egyik szimbólumod, mégsem egy mintakönyvből kiválasztott delfin vagy pillangó.
- Nem hát, nagyon ügyelek arra, hogy egyik munkám se legyen ugyanolyan. És persze, szeretem, ha egy tetoválásra ránéznek és azt mondják, hogy „hű, ez egy Borbás Robi”, hiszen ennél pozitívabb visszacsatolás nincs – miközben lényegében csak egy fekete madárról beszélünk.
- Ezek szerint kifizetődik az eredetiség.
- Hogyne, sőt. Sokszor előfordul, hogy küldenek tetoválásokat, nézzem meg, mert lemásolták a munkámat. Eleinte ez kicsit bosszantó volt, de aztán rájöttem, hogy szuper és végtelenül megtisztelő dolog, hogy inspirálok embereket. Ráadásul, ha belegondolok, engem is rengeteg hatás ért más művészektől. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy létezik-e olyan még, hogy "friss".
- Önismétlésre célzol?
- Inkább újragondolásokra. Nagyon szeretem például azt, amikor egy tetkós ismeri a tradíciókat, a jó technikai megoldásokat, viszont pofátlanul belenyúl olyasmibe, amit addig nem csináltak. Mondjuk, hogy raszter ráccsal oldja meg az árnyékolást. Újszerű dolog és biztos, hogy évtizedek múlva is jól fog kinézni. Ezzel nem azt mondom, hogy folyamatosan arra kell törekedni, miként tud megújulni az ember, de abban biztos vagyok, hogy úgy biztosan nem tudnék dolgozni, ha a meglévő mintáimat annyiban igazítanám csak, hogy a már ötvenszer feltetovált kecskének egy kicsit igazítanék a szarván, aztán csókolom. Mindig kell, hogy legyen benne valami izgalmas.
- Akkor ezért mondtad, hogy ez a holló legyen egy hozzád képest klasszikusabb dolog?
- Igen, mert hozzád nehezebben tudtam elképzelni, hogy egy oldalon két szemgolyója van a hollónak, meg villás nyelve. Nem tudok rosszabbat elképzelni annál, mint amikor egy tetoválás leesik a viselőjéről.
- Volt már olyan, hogy lebeszéltél egy vendéget egy mintáról?
- Volt, pontosabban olyan volt, hogy inkább mást javasoltam és sokkal jobban is működött. De az biztos, hogy előbb beszélek le valakit egy tetoválásról, minthogy felvarrjak valami olyat, amit nem érzek magaménak. És ez nem drámázás, hanem egyszerűen nem akarok olyan munkát kiadni a kezeim közül, ami utólag látva nem szeretek annyira, mert az senkinek nem jó. Az a jó mindenkinek, ha egy tetkós izgatottan száll fel a villamosra, hogy ma valami tök szuper és izgalmas dolgot fog csinálni.
- Meddig tartott, hogy saját szalonod lett?
- Most, hogy nyolcéves lesz a Rooklet.(Robi szalonja – a szerk.) Megértem, hogy miért voltak sokan szkeptikusak, amikor kitaláltam, hogy saját szalont szeretnék. Akkor éppen három éve voltam a Dark Artban, amire azt mondták, hogy ez kevés, de szerencsére nem lett igazuk, mivel a csapatunk nyolc éve tök ugyanaz – pontosabban úgy ugyanaz, hogy senki nem ment el innen, csak bővültünk, amire nagyon büszke vagyok.
- Nyolc éve ugyanaz a brigád?
- Igen. Márk és Tomi a kezdetek óta itt van, Attila ötödik éve, Zsombi meg három. Elég durva (nevet). Tomi téged még a Ferencieken tetovált, nem?
- Aztán itt fejeztük be, a Fővámon.
- Igen, mert közben költöztünk is. Baromi szerencsésen állhattak a csillagok, mert nagyon megtalálta egymást ez az öt ember. Egy hangos szó nem volt itt soha, mindent meg tudtunk beszélni, ha gond volt. Szóval, ezért nagyon hálás vagyok.
- És akkor hogyan lett ebből szalon?
- Két verzió volt a feleségem és előttem: vagy itt csinálunk valamit, vagy pár évre külföldre költözünk. Nyilván a nehezebb utat választottuk, amikor elkezdtük felépíteni a szalont. A Dark Artban bár többen óva intettek, támogattak. Biztos érezted te is, milyen az, amikor ott áll egy előadó a színpadon és te epekedve nézed, hogy te is ott szeretnél lenni. Na, nekem ilyen volt Zsolt, meg ilyen volt az az életút, amit róla tudtam – bár ezt hangosan szerintem most mondtam ki először, de így van.
- Mennyi idős voltál ekkor?
- Huszonhét, tehát viszonylag fiatalok voltunk. De annyira azért nem, hogy teljes felelőtlenséggel fogjunk ilyesmibe. Ráadásul elég pedáns gyerek vagyok, így tényleg az utolsó kilincsig mindent mi raktunk fel a feleségemmel. Ami hibákat akkor vétettünk, azt a költözésnél kiküszöböltük.
- És mik voltak a szkeptikus hangok?
- Például az, hogy egy újonccal és egy tradicionális tetkóssal belevágni ilyesmbe öngyilkosság. Márk szerintem nem sokkal korábban fogott tűt a kezébe és akkor is saját magát tetoválta. De mondtam, várjátok csak ki a végét, mert ezek a srácok baromi jók, én pedig semmi értelmét nem láttam annak, hogy még egy olyan szalon nyíljon, amely az akkor uralkodó realista vonalra épít. Nagyon nagy örömöt okoz, de ugyanannyi alázatra is sarkall az, hogy végül bevált az elképzelésem.
- El is vezetett mindez a nemzetközi hírnévig. Hogy lesz valakiből nemzetközileg ismert tetoválóművész Magyarországon?
- Na, látod, ez is egy jó kérdés! Viszont erre az a válaszom, hogy bárki bármennyire átkozza a közösségi médiát – és teszi ezt a legtöbb esetben joggal –, van neki jó oldala is. Épp ezért ki merem jelenteni, hogy ha anno nincs MySpace, akkor lehet, hogy most nem, vagy legalábbis nem ebben a minőségben beszélgethetnénk erről. Ott keresett meg ugyanis az I Killed The Prom Queen, a Bring Me The Horizon zenekarok, és nagyon sokat segített az is, hogy akik ott követtek, többnyire a vendégeim is lettek.
- A zenekarok többnyire illusztrációkat kértek, gondolom.
- Lemezborítókat, pólómintákat, webshop exkluzívokat, de többüket tetováltam is később. Némelyikükkel pedig annyira jó lett a kapcsolat, mondjuk az Aborteddel, vagy a Full Of Hell-lel, hogy szinte napi, de heti rendszerességgel biztosan beszélünk egymással. De volt olyan sztori is a Rotten Sounddal, hogy a koncertjük előtt egy héttel rám írtak, hogy itt leszünk a városban, szeretnék, ha tetoválnám őket és elmennék a koncertjükre. Én meg majdnem összehugyoztam magam, mert rég megvettem már a jegyet a koncertjükre, rajtuk nőttem fel. Nyilván ez egy szubkultúra, ami valahol egy kis falu, de jó érzés ilyesmivel találkozni.
- De közben nagyon széles körben ismertté váltál, nem csak a metal szubkultúrában. Tetováltad például Bryan Black-et, aki Prince hangmérnöke volt, illetve a Depeche Mode előzenekara, és aki külön azért jött Magyarországra, hogy veled tetováltasson. De ott volt az ominózus eset is, amikor egyszer csak besétált hozzád a szalonba Jason Momoa is.
- Jason esete azért nagyon izgalmas, mert van egy közös barátunk, egy maszkmester, akivel korábban együtt dolgoztam már egy Apple-sorozaton. És amikor itt volt a Dűnén dolgozni, rám írt, hogy beugrana hozzám. Aztán hozzátette, hogy egyébként Momoának is nagyon bejönnek a munkáim és jönne ő is varratni. Persze egyáltalán nem olyat varratott végül, amilyen mintákkal dolgozni szoktam (nevet). Viszont ez is abból fakad, hogy ha Momoát nem érdekli ez a szubkultúra, ha nem szeretné ezt az egészet, akkor biztos, hogy nem dumálok vele a közös munka után a Slayer-koncerten.
- És mi kell ahhoz, hogy ezek a dolgok így alakuljanak?
- Rengeteg meló, sok szerencse és támogatás. Én talán az utóbbiért vagyok a leghálásabb. Mert Matt-nek, a maszkmester haveromnak hidd el, hogy nem én javasoltam, hogy hozza ide Jason Momoát. Sőt, eleinte úgy volt, hogy csak lógni jön majd be, ami önmagában is baromi nagy dolog lett volna. És ha minden igaz, akkor előfordulhat, hogy ugyanígy be fog térni ide Till Lindemann, a Rammstein énekese, amire azért van esély, mert Joe, aki nekem most a kapcsolattartóm, nem mellesleg pedig az Aestheteic... Fú, várj, mi is a neve a zenekarnak, amelyiknek a dobosa?
- Aesthetic Perfection?
- Azaz, persze! Szóval az Aesthetic Perfection dobosa, de évek óta a Rammsteinnek is dolgozik és írt, hogy itt lesznek napokig, mert építik azt a böhöm nagy színpadot és tök jó lenne, ha tudnám varrni. És lehet, hogy Till is csináltatna valamit. Ez persze még nem fix, majd akkor lesz biztos, ha befejeztem a munkát, viszont ez a sztori is nagyon jól mutatja, hogy mennyire szuper, ha emberek így is támogatják egymást.
- Jellemző ez a fajta támogatói hozzáállás?
- Ha a környezetem oldaláról kérdezed, akkor igen, de a világban, általánosságban sajnos kevesebbet tapasztalom ezt. Sokszor olvastam, meg hallottam, hogy hát úgy marha könnyű, ha az ember Jason Momoát, meg Black Asteroidot tetovál, de abba nem szeretnek belegondolni az emberek, hogy milyen iszonyatos meló van mögötte. De én azt hiszem, hogy minden perce megéri ezt és ilyen módon csinálni.
- Mint ahogy ezt a hollót.
- Mint ezt a hollót, ami szerintem, ha nagyon alapos vagyok és mindent átnézek, akkor egy óra múlva fullra kész is lesz.