Mi történik akkor, ha Isten leszáll a mennyből és egy színház színpadán állva olvassa az emberiség fejére az elmúlt tízezer évet? Vajon a valóságban is ugyanezt tenné? És hogyan talál meg egy darab egy színész-rendezőt? Alföldi Róberttel beszélgettünk.
Az Átrium aulájában egy teljes nézőtérnyi ember várja a beengedést az Isteni végjáték című darabra, amely közel a 60. előadásánál jár. Ebben a darabban Isten eljön hozzánk, mert nagyon sok mondanivalója van. Megosztja gondolatait az elmúlt néhány tízezer év történéseiről és tapasztalatairól, válaszol az időközben felmerült kérdésekre, és bemutatja saját projektje, a világ fejlesztésének további lépcsőit. Nem mellesleg pedig aktualizálja a Tízparancsolatot. Teszi mindezt Alföldi Róbert testébe szállva, Mihály és Gábriel arkangyal társaságában.
A darab, amellett, hogy roppant szórakoztató és szerethető, rengeteg kényes kérdést vet fel, és számtalan dologgal szembesíti a nézőt. Mindez pedig bennem vetett fel kérdéseket, amelyeket az előadás után fel is tudtam tenni Alföldi Róbertnek. Érdekelt ugyanis, hogy szerinte mennyire vakmerő ilyen előadást színre vinni 2023 Magyarországán, mennyiben befolyásolja őt az a légkör, amiben élünk, hogyan találják meg a darabok és mennyire feladata a színháznak a provokáció. Ő pedig válaszolt, miközben hófehér laggoto kutyája, Rozi az asztal alatt sündörgött. De beszélgettünk még félelmekről, hitről és a darab londoni vendégszerepléséről is. Interjú!
– Nem ezt szántam az első kérdésnek, de látva az előadást, nem tudom elkerülni: mennyire vakmerő dolog egy ilyen darabot megrendezni, illetve benne szerepelni 2023 Magyarországán?
– Ha arra gondolsz, hogy érdekel-e, mit fog szólni hozzá a kulturális kormányzat, vagy hogy esetleg beleköt-e valaki, akkor nem merül föl bennem a vakmerőség gondolata. Eddig sem foglalkoztam azzal, hogy mit fog szólni a hivatalos kultúrpolitika akármelyik darabomhoz, vagy hogy rákattan-e valamelyik jobboldali orgánum. Ha ez szempont lenne, akkor nem lehetne dolgozni. De már nem is kötnek bele, meg nekem már amúgy is tök mindegy (nevet). Az amerikai író egyébként pont úgy adta meg a jogokat, hogy annak örül igazán, ha minél több helyi közéleti kérdés, probléma kerül bele a darabjába mindenhol, ahol bemutatják.
– Mégis úgy tűnik, hogy bizonyos darabokat, sőt, filmeket, produkciókat ma sokkal jobban preferál a hatalom.
– Vesszőparipám az egyik most indult mozicsatorna, ahol régi magyar mozifilmeket lehet nézni, és ahol bele lehet botlani Fábry Zoltán Magyarok című filmjébe, Kovács András Hideg napokjába, meg Szabó István Mephistojába. És amikor látod ezeket a filmeket, rájössz, hogy ma egyiket sem lehetne leforgatni, mert a magyar állam egyiket sem támogatná. Pedig ezek a filmek '78-ban, ’66-ban meg '81-ban készültek. Végtelenül elkeserítő, hogy hova jutottunk a pártállam óta. Miközben Fábry Magyarokjánál szebben semmi nem beszél a hazáról, a magyarokról, a hazaszeretetről. Bár valóban nem az Aranybulla szintjén teszi mindezt.
– Nem nehéz ebben a légkörben dolgozni?
– Mindenkinek az, aki nincs benne a fősodorban, aki nem gyakorolja a mindenféle kérdés, kritikai töltet, vagy minőségi szempont nélküli hatalmi seggnyalást. A képzőművészettől az irodalomig mindenhol ez van. Amit biztosan tudok, hogy ennek ellenére nem szűntünk meg. Mindenki csinálja, ahogy tudja.
– Az Isteni végjátékban Isten a személyed képében érkezik a földre.
– Mondhatni én vagyok az Isten (nevet).
– Ha Isten leszállna közénk, mert sok mondanivalója van nekünk, magyaroknak is, akkor szerinted egy, a darabhoz hasonló mondanivalóval állna elénk? Nem lenne inkább elégedett attól, hogy a kormány éppen az isteni értékekre és a hitre hivatkozva védi az országot mindentől.
– Nézd, a valóban mélyen hívő emberek soha nem döngetik a mellüket. Nekik nem az a fontos, hogy más mit mond valódi hitnek, hanem az, hogy az alapvető bibliai értékeket, az önzetlenséget, a szolidaritást vagy a szeretetet betartsák és eszerint éljenek embertársaikkal. Magyarországon a kereszténységet pajzsként tartják fel, erre hivatkozva lehet azt mondani, hogy üldözöd a keresztényeket, ha valamivel nem értesz egyet. Pedig baromi nagy tévedés azt gondolni, hogy egy keresztény ország olyan, mint a miénk. Nem is olyan rég osztottam meg egy spanyol riportfilmet, ami a spanyolországi nemváltó műtétek körülményeiről szól. Ott ugyanis született egy törvény, ami szerint egy ember már a biológiai átalakulása előtt, tehát a hormon- és a műtéti kezelések előtt megváltoztathatja a születési nemét és ehhez kapcsolódóan a nevét. Hogy átélhesse azt, amire vágyik és felelősen tudjon döntést hozni. Spanyolországban emellett engedélyezett a melegházasság is. És ugyanez elmondható Írországról. Egyik sem olyan ország, amelyikről ne lehetne azt állítani, hogy ne lenne keresztény gyökerekkel rendelkező ország. Mégsem azokat az elveket követik, mint mi. Ők valahogy az emberre figyelnek és a keresztényi értékeket megtartva foglalkoznak a világgal meg az emberekkel. Persze, szerintem Istennek bőven lenne mondanivalója nekünk ezzel kapcsolatban is.
– De erről az emberek tehetnek?
– Tény, hogy ahhoz a szellemiséghez, amit a kormány képvisel, kell egy olyan társadalom, amit fontos pillanataiban magára hagytak. Egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy az emberek szoronganak, igyekeznek kapaszkodni valamibe, vagy szeretnének valahová tartozni. Nálunk ezt az állapotot végtelenül ügyesen használja ki a kormány: ha félsz, vagy szorongsz, vagy magaddal szemben bizonytalan vagy, akkor tartozni szeretnél valahova. Ez ugyanígy van a családban is: ha félsz, akkor rögtön hangos vagy, agresszív, és azt gondolod, hogy különbnek kell magad mutatnod. Ma senki nem önmagában értékeli a dolgokat, hanem hasonlítások alapján. Mindenki abból indul ki, hogy én ezért vagy azért jobb vagyok a másiknál, és csak hozzá képest lehetek jobb. Nem arra gondol, hogy én alapvetően valamiben jó vagyok. A rendszerváltás óta eltelt 34 évben egyik párt sem foglalkozott azzal, hogy megpróbálja megértetni az emberekkel, mi az a demokrácia, és egyetlen kormány sem tartotta fontosnak, hogy felnevelje az állampolgárait. Világos, hogy pont ezért ugyanazokba a csapdákba csúszik bele az ország újra és újra, mint amiben 50 évig élt. A kormány pedig ezekre a beidegződésekre apellál, csak most épp a kereszténységre hivatkozva.
– A színháznak feladata egyébként, hogy provokáljon? Mert az előbb elhangzottak alapján sokan minimum kiborulnának, ha látnák Istent abban a kontextusban, ahogy a darabban szerepel.
– De nem borult ki senki.
– Ez volt a tapasztalat?
– Nem volt belőle semmi, pedig a hatvanadik előadás felé tartunk. Viszont én azt gondolom, hogy a hitet ez a darab egyáltalán nem kérdőjelezi meg. De megmondom őszintén, nem tudom, hogy azok az emberek, akik ezen kiborulnának, egyáltalán eljönnek-e erre az előadásra.
– Szerinted azért nem jönnek el, mert az emberek nem hajlandóak kinézni a véleménybuborékjaikból?
– Nem tudom, hogy azok az emberek járnak-e egyáltalán színházba vagy az Átriumba. Nagy kérdés nekem, a szakmámnak, hogy bár az a dolgunk, hogy beszéljünk a világról, hogy megpróbáljunk problémákat felmutatni és párbeszédet generálni, de ezt nagyon nehéz úgy, ha azok, akikkel beszélgetni kellene, nem látnak és nem látogatnak téged. Pedig sokkal jobb lenne, ha olyanok is látnák ezt a darabot, akik nem így gondolkodnak. Vagy azt hiszik, hogy nem így gondolkodnak.
– A Végjátékot Londonban is bemutattátok. Hogy sikerült, milyen élmény volt? Gondolom, elsősorban az ottani magyarok nézték meg.
– Magyar közönség volt, angol nyelvű felirattal ment a darab. Nagyon jó fej volt az író, mert egyrészt engedélyezte a feliratot, másrészt írt egy levelet, hogy drukkol, és hogy mennyire örül neki, hogy kivisszük. Még fájdalmasabban reagáltak az előadásra azok, akik nem itthon élnek, számukra inkább zsigeri volt a hatása.
– A darabban egy rakás olyan dolog és téma hangzik el, ami már csak azért is provokatívnak tűnhet, hogy egyáltalán elhangzik. Egyre többen foglalkoznak azonban egyre kevesebbet nyíltan a közélettel és úgy tűnik, mintha te is inkább a darabjaidon keresztül próbálnál ezzel kapcsolatban kommunikálni. Fásultság ez, vagy nincs értelme már a nyílt véleménykifejtésnek?
– Nézd, én a legutóbbi választások óta visszavonultam a közélettől, mert nincs értelme. Akkor beleraktam mindent, amit csak lehetett, kiálltam konkrét politikusok mellett, amit előtte nem tettem. Akkor és ott rájöttem, hogy nem tudok többet tenni, amit tudtam, azt megtettem.
– Maradt tehát a színházon keresztül történő kommunikáció?
– Én mindig abban a színházban hittem, amelyik a körülöttünk létező világról beszél. Harminc éve is azokat az előadásokat szerettem, és mindig olyan színházat csináltam, ami az akkori világról szólt. Ma egyre zűrösebb, bonyolultabb, abszurdabb a világ, amiről egyre zűrösebben és abszurdabb módon beszélünk. Visszafogtam a személyes szerepvállalásaimat, mert egész egyszerűen elfáradtam.
– Hogyan találnak meg téged a darabok?
– A kollégáim hozták a darabot, amit most láttál. Jövő hónapban pedig elkezdjük próbálni Robert Icke „Az orvos” című művét, amely az identitás kérdéskörét járja át magas szellemiséggel, nagyon nagy bátorsággal és kemény, egyenes gondolatokkal. Egy teljesen ismeretlen fiú, Hevér Ádám küldött nekem egy emailt, hogy nála vannak a darab fordítási jogai, lefordította és szeretné, ha elolvasnám. És igaza volt, jól gondolta, ez olyan darab, amire én rezonálok. De kaptam felkérést klasszikus és kortárs darabok rendezésére, melyeknek jövőre lesz a bemutatójuk.
– Vannak félelmei vagy kétségei Alföldi Róbertnek miközben dolgozik?
– Persze, hogy vannak kétségeim és szorongásaim, de ezek nem tartanak vissza semmitől. Vannak mélypontok, sőt, kudarcélmények is, de ezek nem tartoznak a közönségre, én pedig ilyenkor képtelen vagyok arra, hogy leálljak. Megyek tovább, mert amit elkezdek, azt szeretem befejezni.
– Rengeteg dolgot csinálsz egyszerre...
– Egyáltalán nem csinálok sok dolgot.
– Dehogynem: rendezel, szerepelsz, festesz, nemrég futott le az RTL+-on egy sikeres portrésorozatod.
– De ezeket nem egyszerre, hanem egymás után csinálom. Te is rengeteg mindent csinálsz, de ezeket nem egyszerre csinálod. És amiket csinálsz, azok nagyon más dolgok, amik miatt egyik sem válik unalmassá. Ha az ember sokféle dolgot csinál, az szerintem sokkal kevésbé fárasztó, mintha ugyanazt kéne csinálnia folyamatosan. És mivel én azt vállalom el, ami engem érdekel, az érdeklődés eleve feltölt energiával ahhoz, hogy meg is csináljam. Ebből a szempontból a legnagyobb luxusban élek.
– És szerinted ezt meddig lehet csinálni?
– Nagyon remélem, hogy 90, vagy 100 éves koromig.
– És csinálnád is addig?
– Ha már nem fog érdekelni, az lesz a legkétségbeejtőbb. Akkor csak unatkoznék.
– Van még reményed a világban?
– Még van. Különben nem csinálnám ezt az egészet.