Kollégánk, Ágoston Dániel személyes története arról, hogy ami csaknem nyolc évtizede történt, az még ma sem fejeződött be. Április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása.
Sosem hittem abban, hogy az embert bármire is predesztinálná a származása. S nem csak etnikai szempontból gondolom így, hanem társadalmi vonatkozásban sem hiszem, hogy bárkit az kellene meghatározzon, milyen osztályú famíliába született. Senki nem tehet ugyanis arról, hogy a világ mely részén és milyen körülmények között látta meg a napvilágot, ahogy arról sem, ki volt az apja, vagy éppen a nagyanyja.
És mégis: az, hogy honnan származunk, mit tudunk a családunkról, elkerülhetetlenül befolyásolja személyiségünket – sőt, sokszor az identitásunkat is.
Ha ugyanis tisztában vagyunk azzal, mi történt a szüleinkkel, jobban megérthetjük, miért neveltek bennünket úgy, ahogy. Megérthetjük a családi traumákat, megérthetjük az összetartást, megérthetjük egy család széthullását, tagjainak viselkedését, végeredményben pedig megérthetjük önmagunkat. Ennek hiányában, akármennyire is hiszek abban, hogy az embert önmaga határozza meg, mégis motoszkálni fog benne némi elveszettség-érzés.
Az én esetemben ez a fajta bizonytalanság (ami kérdések sokaságával párosul) egy alig pár éves történetből fakad.
Kiderült ugyanis, hogy a családom egyöntetű és biztos állítása dacára: nem elhanyagolható százalékban vagyok zsidó származású.
Ha valaki ezen a ponton felteszi nekem pestiesen a kérdést, hogy ezt most így hogy, akkor arra határozott válaszom van: gőzöm nincs. Éppen ezért csak azt fogom tudni elmondani, hogy jelen állás szerint milyen ismeretek birtokában vagyok. Ki kell emelnem, hogy sosem beszéltem erről ilyen formában, s őszintén szólva azt se tudtam, hogyan fogjak neki a történet elmesélésének, csak azt, hogy messziről szeretném elkerülni a pátosznak, a hatásvadászatnak vagy a túlbuzgásnak még a látszatát is. Viszont azt hiszem, a mai nap szomorú, de jó apropója annak, hogy a II. világháború máig tartó hatásairól végül is írjak egy kissé talán homályos, de mégis személyes és talán beszédes történetet.
A család, az család
Bátran mondhatom, hogy anyai ágról nagy múltú filmes családba születtem: nagyapám filmrendező, anyám a Hunnia Filmstúdió gyártásvezetője és producere volt haláláig, nagynéném szintén filmrendező. Mindemellett sűrűn hallgattunk történeteket a család nemesi származásáról, amit érezhető büszkeséggel, de kicsit sem gőgösen meséltek a nagyszüleim. A legendáriumot újra és újra hallva ütött szöget a fejembe, hogy valójában mennyire tök mindegy az ember veleszületett rangja, hiszen napjainkban a világon semmit nem befolyásol semmilyen egykori grófi vagy bárói cím, egyedül a jellem és a tettek számítanak. Mindezek tükrében talán nem is annyira meglepő, hogy egy alapvetően liberális jobboldali család volt az enyém.
A sok esetben valóban szórakoztató, de vastagon idealizált nosztalgiával mesélt történetek mellett akadt jó néhány olyan, amiből egy idő után világosan kirajzolódott számomra, hogy akárcsak sok százezer másik, az enyém is egy a történelem által hihetetlenül megcibált családok közül.
Ilyen volt dédapám és nagyapám életrajza is. Ahogy nagyanyám mesélte, dédapám katonaként szolgált itthon, mikor elkezdődtek a deportálások. Ez idő tájt nagyanyámék lakása, illetve annak pincéje menedéket adott azoknak, akik a barátaik voltak, meg azoknak is, akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy zsidónak születtek. Hihetetlen merészséggel a fürdőszobában is bújtattak egy családot, miközben a nyilasok végig kopogták az összes lakást a házban.
Ellenállások
Ahogy elmesélték, dédapám aktív szerepet vállalt Szent-Györgyi Albert mellett a náci megszállással szembeni ellenállásban, illetve az embermentésben. Egy napon aztán nem tért haza. Felesége, sem pedig a fia (a nagyapám) nem tudták – bár sejtették –, hogy mi történt vele. A háború alatt nagyapám próbálta felkutatni, de erőfeszítései sikertelenek voltak.
A történet folytatása szerint nagyapám a hadifogság elől elmenekült az amerikai csapatok által addigra már felszabadított Dachauba, ahol tolmácsként alkalmazták, miután perfekt beszélt németül és angolul is. Mindeközben apja (a dédapám) felkutatására tett próbálkozásai továbbra sem jártak sikerrel, nem derült ki, mi történhetett vele.
Nagyapám később családfakutatásba kezdett, előszeretettel járta a levéltárakat, rá is bukkant egy nyilas tiszt naplójára, amely név szerint említi dédapámat, illetve azt, hogy akadékoskodó ellenállást tanúsított a nyilas katonákkal szemben, amikor történetesen egy vagonba tuszkolták sok-sok sorstársával együtt.
A történet tehát úgy állt, hogy bár a dédapám a deportálások áldozata lett, de a családi magyarázat szerint azért, mert részt vett az ellenállási mozgalomban. „Nálunk a családban biztosan nem volt zsidó” – mondták.
Nagyapám nyugdíjas éveiben is folytatta a kutatást, viszonylag jól feltérképezte a családfát, amit ő maga rajzolt kézzel. Mégsem ebből, hanem anyám és nagyanyám elbeszéléseiből ismertem meg történeteket Zachárokról, Pongráczokról, Nusi néniről meg a többiekről, miközben abban a tudatban éltem, hogy a család leginkább osztrák, szlovák, szerb meg egy kis német vonatkozással bír – szóval elég vegyes származású, mint Magyarországon tulajdonképpen mindenki.
A vér nem válik vízzé
Nemrég egy barátom csináltatott magának egy DNS-vizsgálatot, amiből azt deríttette ki, hogy milyen etnikumok keverednek benne. Jópofa és izgalmas dolognak tűnt, még jó, hogy csináltattam én is egy tesztet, aminek eredményeit néhány héten belül meg is kaptam. Ebből pedig kiderült: 40,3 százalékban skandináv, 26,8 százalékban balkáni, 13,7 százalékban pedig askenázi zsidó vagyok, emellett van még bennem 13,3 százalék balti és 5,9 százalék nyugat-ázsiai.
Mármost ez számomra azért különösen érdekes, mert bár valóban ismert a családfám egy része, arról soha semmilyen formában nem esett szó skandináv rokonságról. Az pedig, hogy akárcsak egy csepp zsidó vér is lenne bennünk, szinte kizárt volt. A balkáni és a nyugat-ázsiai vonatkozásról hallottunk, anyám is mesélt egy török lókupecről, aki a családba keveredett, apai nagyanyám pedig bizonyosan szerb ősökkel bír.
A vizsgálatból nem derül ki, hogy melyik szál melyik családi ágról ered, az azonban számomra valószínűtlennek tűnik, hogy a szentmártonkátai vagy a Vas megyei parasztcsaládból származó apai nagyszüleimtől örököltem volna származásomnak ezt az újonnan felfedezett részét. Miközben pedig e szálakat próbáltam felfejteni, egyre erősödött bennem a költői kérdés:
miért ennyi idős koromban derül erre fény, pláne miért ilyen formában.
Válaszok nélkül, mégis szabadon
A 20. század adott bőven elég okot az ilyesféle családi titkolózásra, és nem tudom, hogy valaha fel tudom-e oldani e történet ellentmondásait, hiszen senkit nem tudok már megkérdezni erről.
És egyébként ha megkérdezhetném tőlük, vajon valós választ kapnék-e?
Mindenesetre dédapám deportálása, nagyapám Dachauba kerülése és a sokkal-sokkal később napvilágra kerülő zsidó származás ténye kétségtelenül egy irányba mutat. De hogy a családi szándék mögött, amely átírva örökítette tovább a történteket, mi állhatott, hogy ez saját maguk és leszármazottaik kivezetésére tett kísérlet volt-e az emberi civilizáció egyik legiszonyatosabb tragédiájából, vagy valami egészen más, azt valószínűleg sosem tudom meg biztosan.