ARCOK

Sándor Pál: Mindig mondom, hogy a magyar nem lóra, hanem filmre született


A kérdés ma nem az, hogy szabad-e önazonos filmeket csinálni, hanem az, hogy lehet-e - mondja Sándor Pál Kossuth-díjas filmrendező. A Régi idők focija, a Herkulesfürdői emlék, a Ripacsok rendezője szerint a ma elkészülő filmek már kevésbé szólnak arról, hogy hogyan, hol élünk. De ettől függetlenül születnek elképesztő alkotások.

Talán a szokatlan jelző számomra az, ami leginkább leírja azt a helyzetet, hogy interjút csináltam Sándor Pállal. Szokatlan, hiszen gyerekkorom óta ismerem, mivel anyám élete végéig a Hunnia Filmstúdió line-producere volt, ennek okán pedig rendszeresen ott garázdálkodtam Pali filmjeinek forgatásain. Persze, azóta nagyon sok minden történt, és most, amikor interjút kértem tőle, és belépett a Kino Café ajtaján, úgy álltam ott, hogy ezúttal újságíróként fogok beszélgetni az egyetemes magyar filmművészet egyik legemblematikusabb élő legendájával. Sándor Pál önmagához tökéletesen híven egy pillanat alatt feloldotta a vizsgadrukk-szerű érzésemet: arra a kérdésre, hogy mit szeretne inni, így válaszolt: két Unicumot!  – de persze csak viccből mondta, kapucsínót kért, mint mindig. Mondanom sem kell: vele beszélgetni mindig erőt, belátást, bölcsességet és megnyugvást ad, hetekig lehetne hallgatni mindazt, amit mond. Rengeteg dolog érdekelt vele kapcsolatban. De főleg az, hogyan éli meg a jelenkort, követi-e a mozit, milyennek látja azt, és tervez-e még rendezni. Szóval leültünk, kihozták a kapucsínót és beszélgetni kezdtünk.

- Hogy van Sándor Pál 2023-ban?

- Ez nem egy fogas kérdés, mégsem egyszerű a válasz. Alapvetően jól vagyok. Van családi létem, amiben jó lenni, amibe jó hazamenni. Egy következő film jár a fejemben – sőt, nem is egy, hanem kettő. Emellett zsilipelek: nem engedem, hogy az a sok borzalom, ami körülvesz, magával húzzon. Az agyam felfogja, ami körülöttem történik, de a lelkemet nem érinti meg, nem vagyok hajlandó ennek engedni.

- Amikor ez az interjú először szóba került, én még egy másik újságnál voltam, te pedig éppen egy forgatókönyvön dolgoztál. Sőt, az imént épp azt mondtad, hogy két film is van a fejedben. Hogy állnak ezek a forgatókönyvek és mit lehet tudni róluk?

- Akkoriban egy televíziós sorozaton dolgoztunk, amire egy évig vártunk. A forgatókönyvet elfogadták, és tulajdonképpen a pénzre vártunk. Ez egyébként egy öt részes sorozat lett volna, amelynek minden részét más rendezi: három fiatal, tehetséges ember és két szakmát már megjárt rendező: Gárdos Péter és Sándor Pál. És hát az történt, hogy a forgatókönyvet ugyan elfogadták, de végül nem lett rá pénz.

- Említetted, hogy zsilipelsz. Ezek a dolgok azonban mindenképpen hatással vannak az emberre, bármennyire is képes tudomásul venni azokat. A helyzetről elég sok mindent elárul, hogy Sándor Pál nem kap pénzt egy produkciójára.

- Ilyen életemben először fordult elő, tehát nem panaszkodhatok. Eddig minden forgatókönyvet, amit létrehoztunk, vagy létrehoztam, egytől-egyig filmé vált. És tulajdonképpen az ötrészes sorozat forgatókönyvét nem én írtam, hanem Gárdos Péter. De pontosítani szeretném zsilipelést: az ember a 84. életévében már nem lehet forradalmár. Biztos, ha egyidős lennék veled, akkor nem fognám be a pörös számat. De nevetségessé válnék saját magam előtt, ha azzal az életművel, ami mögöttem van, azzal az egzisztenciális helyzettel, normalitással, ami körülvesz, elkezdenék szónokolni. Nem is tudom, hogy kihez kéne szólnom, ha lenne egy nagy emelvény, amire ráállhatnék. És ez is a nagy problémám: kinek, minek? De természetesen érzékelem a helyzetet, van véleményem róla – és ennek ellenére azt gondolom, hogy az élet szép. Neked magyarázzam?

- Lehet mozit csinálni önazonosan egy ilyen kaotikus világban?

- Ez egy jó kérdés, de állj meg egy percre: lehet, vagy szabad?

- Hát valóban, így igazán érdekes a kérdés.

- Szerintem lehet ilyen filmet csinálni – a kérdés az, hogy szabad-e. Az, hogy szabad, azzal egyenlő, hogy adnak-e rá pénzt. De, ha nem hinnék a saját gondolataimban, filmcsinálási képességemben, akkor azt mondanám, hogy nem lehet önazonosan filmet csinálni.

- De nem is olyan régen volt egy olyan periódusa a magyar filmgyártásnak, amikor több Oscar-díjat is haza hoztak magyar rendezők, a magyar filmek. Nyilvánvalóan látható, hogy most történelmi filmes irányt preferálnak az illetékesek, de...

- Nekem nem a történelmi filmekkel van gondom, hanem azzal, hogy vajon ezek a filmek hitelesek-e. Azzal van gondom, hogy szakmailag működőképesek-e. A történelmi film egy filmes kategória.

- Ahogy a Saul fia is az volt például.

- Igen. Nekem inkább az a gondom, ha egyáltalán gondról lehet beszélni, hogy szerintem a mostani irányvonal túl szűk, egyirányú utca. Szóval a kérdés szerintem ma nem az, hogy szabad-e önazonos filmeket csinálni, hanem az, hogy lehet-e.

Sándor pál

- Sándor Pál egyébként követi a kortárs mozit? Úgy a magyar, mint a külföldi filmeket?

- Megint jó a kérdés. Követem, csak nem ugyanazzal az elánnal. De szerintem ez normális, mert nem csinálhatok úgy, mintha 20 éves lennék, ha nem annyi vagyok. Természetesen nézek filmeket, persze nem annyit, amennyit kéne és van véleményem is a mostani filmkészítésről. Meg kell mondjam, hogy elképesztő erejű filmeket is láttam. Nagyon sok olyan tehetséges fiatal dolgozik, akik ugyanolyan képességekkel bírnak, mint amilyenekkel a mi generációnk rendelkezett. Azt szoktam mondani, hogy a magyar nem lóra, hanem filmre termett. Szóval vannak mai filmek, amik nagyon erősek és biztos, hogy sok év múlva is le lehet vetíteni őket. Ahogy a mi generációnk filmjeit is, köztük a nagyapádét. (Kormos Gyula – a szerk.) Mert a Kádár-rezsim filmjeiből, néhány kivételtől eltekintve, szinte mindegyik film ma is simán vetíthető. Ezek azért működnek, és működtek akkor is, mert meg lehetett tudni belőlük, hogy hol élünk. A ma elkészülő filmek szerintem már kevésbé szólnak erről. De ettől függetlenül születnek olyan elképesztő alkotások, mint például a Larry, hogy csak egyet mondjak, ami különösen elkapott. Elképesztően szépen, jól és igazul van megcsinálva, amiről pedig szól, az nagyon rendben van. Ebből a filmből például lehet majd tudni, hogy hol éltünk. Nekem ezekből az alkotásokból van mostanában kevesebb.

- Nem keseríti meg egy filmes aranykor résztvevőjeként az embert, hogy ma már szinte minden nagyobb film egy CGI-orgia, hogy teljesen másról szól már a mozi?

- Egyáltalán nem így gondolom: engem ez nem zavar, nem bánt. Természetesen érzem, hogy bizonyos dolgok hozzám már nem jutnak el, de ámultan nézem ezt az új kort. Az én orromban benne van még a celluloid szaga, amit senki nem vehet el tőlem. Ha az ember nem tanul meg jólesően merengeni a múlton és jólesően tudomásul venni, hogy volt egyszer egy fiatalsága, hogy volt egyszer egy filmcsinálás, akkor valóban megkeseredhet. De nézzünk már körbe: amikor a mesterséges intelligenciáról beszélünk, hol van már a celluloid illata?

- Sokan belekeserednek ebbe.

- Rám ne számítsanak. Miért keserednék el? Mindjárt kisüt a nap, jó itt beszélgetni, mégis min keseregjek? Persze vannak kisebb és nagyobb problémák, de anélkül meg nem élet az élet.

- Van egyébként kedvenc filmed?

- Nekem a kedvenceim a gyökereimnél vannak, az olasz neorealizmusnál, a francia újhullámnál, Fellininél. De vannak nagyon jó új filmek, amiket nagyon szeretek. Imádom például Tarantinót és Christopher Nolan-t is nagyon szeretem. De az a polc, ahol a kedvencek sorakoznak, már betelt, és azok közül sem tudok neked csak egyet mondani.

Sándor Pál

- Ha szabad ilyet mondani, neked különösen személyes halottjaid vannak, akikkel néha egy fél életet dolgoztál együtt. Hogyan éled meg ezeknek az embereknek a hiányát?

- Sokszor elmondtam, és fontosnak tartom elmondani most is, hogy három olyan alapember van az életemben, akik nélkül én nem lehetnék az, aki vagyok. Ezt a három nevet mindig jó érzéssel mondom – a rossz érzést az adja, hogy ezek az emberek már nincsenek: Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró, Garas Dezső színész, és most már sajnos Ragályi Elemér operatőr sincs köztünk. Az a fajta otthonosság, amit velük, az akkori filmcsináláskor éreztem, természetesen már nem lesz soha. De ez is az élet rendje. Imádok filmet csinálni, az hogy még dolgom van ebben a világban, most már nélkülük kell, hogy folytatódjon. Borzasztóan hiányoznak ezek az emberek, de sajnos nem lehet mit csinálni ezzel az élet nevű dologgal. Ami vigasztal, hogy épp a napokban ültem le egy - írd és mondd - 23 éves forgatókönyvíró gyerekkel, és ez egy kicsit elfeledtette velem ezt a dolgot. Szóval az élet halad előre, ameddig pedig a Pali bácsi három mondatot fog tudni mondani, addig ő filmen szeretne dolgozni.

- Ezek szerint tényleg szeretnél még filmet csinálni?

- Hogy mondod?

- Tényleg szeretnél még filmet csinálni?

- Na, most nem jó a kérdés. Mert nem szeretnék, hanem akarok még filmet csinálni.

 

Fotó: Merész Márton/Énbudapestem