Sorozatunkban Budapest polgárait kérdeztük arról, mi az, ami elsőre eszükbe jut a fővárosról, mi a legfontosabb, legszebb emlékük, ami hozzáköti őket. Röviden arról, mi az ő Budapestjük.
LMBTQ ember vagyok, meleg férfi, és ezt nyíltan vállalom!
– mondta a Szabadság híd lábánál Dani, akivel aztán elsősorban arról beszélgettünk, hogy milyen egy szexuális kisebbség tagjaként Budapesten élni. Csomor Dániel 27 éves budapesti kommunikációs szakember, eredetileg Abonyról érkezett Budapestre továbbtanulás céljából, ám beleszeretett a fővárosba, és itt maradt.
Ezért olyan tapasztalatokról is tudott mesélni, hogy
- milyen volt melegként kisvárosban felnőni, és ehhez képest milyen most a magyar fővárosban élni;
- hogyan viszonyulnak a témához vidéken és Budapesten;
- miben egyezik és miben tér el a melegséghez és az LMBTQ-emberekhez való hozzáállásban egy közel kétmillió és egy tizenötezer fős város.
Vidéken ezt egy picit bonyolultabb kezelni. Itt, Budapesten lettem komfortos az identitásommal, és itt tanultam meg, hogy pontosan mit jelent melegként élni a mindennapjaimat
– mondta Dani, majd hozzátette, hogy vidéken továbbra is tabutéma a szexuális irányultság.
Ami szerinte Budapest mellett szól, az az, hogy itt a város összetételéből adódóan rengeteg különböző etnikumú, vallású és szexuális beállítottságú ember lakik, akik különböző felfogással és életszemlélettel rendelkeznek, ellentétben a kisvárossal, ahol felnőtt, és az ottani környezetében tudomása szerint ő volt az egyetlen meleg férfi, aki nyíltan vállalta identitását.
A vidéki melegek és LMBTQ-emberek rejtőzködésének szerinte az az egyik oka, hogy egy kisebb városban szinte mindenki ismer mindenkit, egy zárt, szűk közösségben pedig a hírek és pletykák is gyorsabban terjednek, ez pedig sokakban gátlásokat alakít ki, ezért inkább amellett döntenek, hogy nem vállalják valódi identitásukat.
Azonban annak is van árnyoldala, hogy a fővárosban szabadabban élheti meg szexualitását, és nyíltan vállalja nemi irányultságát, ugyanis ezáltal több negatív reakcióval is találkozik. Mint mondta, ezek többsége szerencsére kimerül egy-egy szúró pillantásban vagy méltatlan megjegyzésben.
Ettől függetlenül Dani személyes életében is sokat segített, hogy
a fővárosba érve végre találkozott LMBTQ emberekkel, és így már nem érzi egyedül magát a problémáival, tud kihez fordulni.
Ennek az ismerkedésnek és közösségiségnek az egyik fontos eszköze szerinte a Pride, amelynek célja részben pont az, hogy megmutassák, milyen sokréstű és sokszínű a társadalom, és hogy másokat is arra ösztönözzön? merje felvállalni önmagát.
Bár a kérdés az LMBTQ közösségen belül is megosztó, mert sokan úgy vélik, hogy a Pride már-már ellentétes hatást ér el eredeti céljához képest, és sokakban provokációként csapódik le a vonulás, Dani mégis őszinte örömmel veszi tudomásul, hogy évről-évre gyarapodik az érdeklődők száma. Mint mondta, a jövő fiataljainak is nagy segítség lehetne önmaguk elfogadásában, ha érznék, hogy van egy biztonságos, befogadó közösség, ahol hasonló emberekkel találkozhatnak, és nem csak heteroszexuális párokat látnak.
De Magyarországon a Pride egyelőre inkább egy nagy tüntetés az alapvető emberi jogainkért, ellentétben a nyugat-európai országokkal, ahol ez már csak egy buli, a sokszínűség ünneplése. Remélem, hogy egyszer Budapesten is eljutunk majd oda, hogy unalmas lesz melegnek lenni.
(Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)