Isten éltesse a 90 éves Kasrdos Pétert.
„Nagy ajándéka az életemnek, hogy többször is volt alkalmam belenézni az ő tekintetébe, és hallgatni nyugodt, mindig bölcs, gyakran humoros szavait" – írta közösségi oldalán Karácsony, Kardos Pétert köszöntve a kilencvenedik születésnapja alkalmából. A nyugalmazott főrabbi volt, aki 2024. október 13-án, amikor (új ablakban nyílik meg)a Klauzál téren felavatták a pesti gettó áldozatainak emlékművét, halotti imát mondott. Előtte arról beszélt, hogy az engesztelés napját követően, a hagyománytisztelő zsidó ember leveszi halotti ruháját, és visszatér a hétköznapi életbe. „Azoknak, akikre most emlékezünk – személyesen tanúsíthatom – még halotti ruhára, tisztességes temetésre sem jutott. Érettük szól az ima” – mondta az ünnepélyes eseményen, de nem sokkal később az Énbudapestemnek azt is elmesélte, hogy 1944-ben a borzalmak ellenére is gyerek tudott maradni.
„...mi is bújócskáztunk, vagy éppen „bombáztuk” az építőkockákból felépített házakat. Az ingfogasok hasonlítottak a repülőgépekhez. Berregtünk is hozzá. Voltak felhúzós tankjaink is, ezek szikráztak. Lebombáztunk, újjáépítettünk – nekünk ez volt a gyerekkor – emlékszik vissza. – Nem éreztük, hogy valamiből kimaradtunk volna, és valójában csak évekkel később tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi történt.
– Másik gyerekkor híján mi úgy tudtuk, hogy a gyerekkor ezzel jár, az üldözés és a nélkülözés a gyerekkor része. Mi nem tudtuk, hogy van még a foci meg egyebek.
Azt tudtuk, hogy minket üldöztek, mert mi… Azt csak később tudtuk meg, hogy azért üldöztek, mert történt itt egy évszázadokig tartó lélekmérgezés, az antijudaizmus, majd az antiszemitizmus – mondja a Kardos Péter, de kiemeli, hogy őt valamiféle buborékban tartották a családtagjai, hogy megóvják a borzalmaktól.
1944. október 16-án, közvetlenül a Szálasi-puccs után a nyilasok a zsidók számára kijelölt ún. csillagos házakból a zsinagógákba terelték az ott lakókat. Nyitva kellett hagyniuk lakásuk ajtaját, és le kellett adniuk értéktárgyaikat a hatóságnak. Kardos Péter édesanyjával és nővérével, valamint sok száz sorstársukkal együtt a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában töltötték azt az éjszakát, másnap már a kifosztott Kertész utcai lakásukba térhettek vissza. Nem sokkal később sikerült szomszédaik segítségével – akiknek svájci menlevelük volt –, egy Tátra utcai védett házba költözniük, egy olyan 50 négyzetméteres lakásba, ahol velük együtt huszonnyolcan éltek. A védett házakba elvileg nem mehettek be a nyilasok, a gyakorlat azonban mást mutatott. – Egy délután lehajtottak minket és a Szent István parkba, a Duna-partra. Ott több ezer zsidó ember volt felsorakoztatva. Legalább egy órát álltunk ott, nyilasok, rendőrök között, és lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki nem tudta, hogy mi következik, mert sokan búcsúztak egymástól, a nővérem is az anyámtól – mondta egy régebbi interjújában Kardos Péter, akinek szeretteivel együtt csak azért sikerült megmenekülnie a Dunába lövés elől, mert a sorakozó alatt megjelent egy autó, amelyből egy ismeretlen férfi szállt ki, fél órát tárgyalt a nyilasokkal, mire ők hazaengedték azokat, akik gyerekkel voltak. – Nem laktunk messze, és amikor mentünk fel a lépcsőn, meghallottuk a sortűz zaját; azokat ölték meg, akik gyermektelenek voltak – jegyezte meg a rabbi, egyúttal azt is jelezve, hogy az a buborék, amelyben őt tartották, nem mindig tudott épségben maradni.
Kardos Péterrel készült interjúnk teljes szövegét (új ablakban nyílik meg) itt olvashatják el.