80 éve szabadult fel budapesti gettó, ezzel a fővárosi zsidó lakosság szégyenletes meghurcolása ért véget. A gettó lakója volt Kardos Péter főrabbi is, aki gyerekként élte át a borzalmakat.
A budapesti gettó felállítását és kijelölését 1944. november 29-én törvény írta elő. 1945 januárjában már mintegy 70 ezer ember próbált életben maradni elviselhetetlen körülmények között, megalázva, éhezve, fázva, Belső-Erzsébetváros erre kijelölt, legfeljebb 0,3 négyzetkilométernyi területén, amelyet palánkokkal zártak le. Ez idő alatt több mint háromezren haltak meg. „Egymás mellett, vagy fahasábszerűen egymásra rakva fekszenek a nyilas terror áldozatai. (…) Éhen halt zsidók holttestei fekszenek százával és ezrével, öregek, fiatalok, gyermekek és csecsemők egyaránt csonttá-bőrré soványodva pusztultak el. Éhen pusztultak, de ezenkívül kegyetlen verés nyomai éktelenítik el az elaszott tetemeket” – írta nem sokkal Budapest felszabadulása után, 1945. február 18-án, a Hajdú-Bihar megyei Néplap budapesti tudósítója. Épp egy hónappal azután, hogy szovjet csapatok felszabadították a gettót.
Különös gyerekkor
Kardos Péter igen meglepő választ ad arra a kérdésre, hogy milyen volt gyerekfejjel átélni e borzalmakat,
– Könnyebb, mint ahogy egy kívülálló gondolná – szögezi le.
– Másik gyerekkor híján mi úgy tudtuk, hogy a gyerekkor ezzel jár, az üldözés és a nélkülözés a gyerekkor része. Mi nem tudtuk, hogy van még a foci meg egyebek.
Azt tudtuk, hogy minket üldöztek, mert mi… Azt csak később tudtuk meg, hogy azért üldöztek, mert történt itt egy évszázadokig tartó lélekmérgezés, az antijudaizmus, majd az antiszemitizmus – mondja a Kardos Péter, de kiemeli, hogy őt valamiféle buborékban tartották a családtagjai, hogy megóvják a borzalmaktól.
– Gyerekként mi is bújócskáztunk, vagy éppen „bombáztuk” az építőkockákból felépített házakat Az ingfogasok hasonlítottak a repülőgépekhez. Berregtünk is hozzá. Voltak felhúzós tankjaink is, ezek szikráztak. Lebombáztunk, újjáépítettünk – nekünk ez volt a gyerekkor
– emlékszik vissza. – Nem éreztük, hogy valamiből kimaradtunk, és valójában csak évekkel később tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi történt.
Csillagos ház, védett ház, gettó
1944. október 16-án, közvetlenül a Szálasi-puccs után a nyilasok a zsidók számára kijelölt ún. csillagos házakból a zsinagógákba terelték az ott lakókat. Nyitva kellett hagyniuk lakásuk ajtaját, és le kellett adniuk értéktárgyaikat a hatóságnak. Kardos Péter édesanyjával és nővérével, valamint sok száz sorstársukkal együtt a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában töltötték azt az éjszakát, másnap már kifosztott Kertész utcai lakásukba térhettek vissza. Nem sokkal később sikerült szomszédaik segítségével – akiknek svájci menlevelük volt –, egy Tátra utcai védett házba költözniük egy olyan 50 négyzetméteres lakásba, ahol velük együtt huszonnyolcan éltek. A védett házakba elvileg nem mehettek be a nyilasok, a gyakorlat azonban mást mutatott. – Egy délután lehajtottak minket és a Szent István parkba, a Duna-partra. Ott több ezer zsidó ember volt felsorakoztatva. Legalább egy órát álltunk ott, nyilasok, rendőrök között, és lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki nem tudta, hogy mi következik, mert sokan búcsúztak egymástól, a nővérem is az anyámtól – mondta egy régebbi interjújában Kardos Péter, akinek szeretteivel együtt csak azért sikerült megmenekülnie a Dunába lövés elől, mert a sorokozó alatt megjelent egy autó, amelyből egy ismeretlen férfi szállt ki, fél órát tárgyalt a nyilasokkal, mire ők hazaengedték azokat, akik gyerekkel voltak. – Nem laktunk messze, és amikor mentünk fel a lépcsőn, meghallottuk a sortűz zaját; azokat ölték meg, akik gyermektelenek voltak – jegyezte meg a rabbi, egyúttal azt is jelezve, hogy az a buborék, amelyben őt tartották, nem mindig tudott épségben maradni.
Hétköznapi felszabadulás
A család nem sokáig maradhatott a védett házban, nem sokkal az eset után át kellett költözniük a gettóba, lakhelyüket a Dob utcában jelölték ki. Ott érte őket a felszabadulás. Ám amikor a rémségekről kérdezzük, Kardos Péter válasza meglepő. – A számomra legrémesebb dolog hónapokkal a gettó felszabadítása után történt. Amikor a Klauzál téren kihantolták a tömegsírokat, valamiféle áttetsző, pergamenszerű anyagba csomagolták be a halottakat, és tették fel őket egy teherautó-féle járműre. De nem a látvány borzasztott el annyira, ahhoz – ha lehet ilyet mondani – addigra már hozzászoktam. De azt a szagot, ami ott volt, azt soha nem tudom elfelejteni.
Kardos Péter életében a legfinomabb kenyér is a gettó felszabadításához kötődik.
– Az egyik szovjet katonától kaptam. Ilyen kenyeret azóta sem láttam: száraz volt, sötétbarna, nem volt gusztusos. Mégis ez volt legfinomabb kenyér, amit valaha ettem, és ezt a mai napig állítom! Méghozzá úgy, hogy én egy kenyeres ember vagyok, mindenhez kenyeret eszem – jegyzi meg, majd hozzáteszi: a felszabadítás pillanata az emlékei szerint meglehetősen hétköznapi módon zajlott. – Karácsonytól fogva, miután az oroszok körülzárták Budapestet, szinte végig a pincében voltunk; volt ott egy felelős, aki eldöntötte, hogy ki lehet-e menni, de akkor ennek már nem volt jelentősége, mivel permanens lövöldözések, robbanások voltak. Bombák, torkolattüzek… Megállás nélkül.
A kora délelőtti órákban lehetett, hogy dörömböltek a pince vasajtaján, majd bejött két fegyveres, akiket abból ismertünk fel, hogy megláttuk az ötágú vörös csillagot az usánkájukon, amit akkor még kucsmának mondtunk. Egyre csak azt hajtogatták, hogy „fasiszti, fasiszti”, nálunk, a pincében keresték a fasisztákat, de csupa sárga csillagos ember ült ott.
Volt a pincében egy „vészkijárat” felirat, de nem ajtó volt, csak a fal volt vékonyabb. Azt is áttörték egy puskatussal, hátha ott bujkálnak a nyilasok. Valaki értett közülünk oroszul, ő fordította le, hogy azt mondják: szabadok vagytok. Az sem csak városi legenda – nekem személyes élményem volt –, hogy azok a pincelakók igencsak megijedtek, akikről az oroszok letépték a sárga csillagot. Azt kérdezték tőlük, hogy miféle rendelet alapján járnak el. A zsidók ugyanis a legvégsőkig tiszteletben tartották a törvényeket, egyszerűen a túlélés zálogának tartották, és akiről letépték a csillagot, az okkal gondolhatta, hogy ha visszajönnek nyilasok, akkor számon kérhetik, hogy miért nem viseli, amikor kötelező? Ezzel a példával csak azt akartam jelezni, hogy a háborús érzelmi folyamat nem szakadt meg egyből azután, hogy felszabadítottak bennünket – mondja Kardos Péter, de amikor megjegyezzük, hogy némi „vagányság” sokaknak a túlélést jelenthette volna, határozottan állítja, hogy ennek a budapesti gettóban – ellentétben a varsóival – nem volt realitása. – A férfiakat mind elvitték munkaszolgálatra, itt csak öregek, betegek, asszonyok és gyerekek voltak – sorolja, a magyarországi zsidók már-már önpusztító törvénytiszteletét pedig azzal magyarázza, hogy 1944-re ők maguk is elhitték azt, amit akkor már évek óta harsogtak a lapok és a rádió, hogy a zsidók istengyilkosok, élősködők, idegenszívűek. – Később hallottam arról, hogy ez egy lélektani jelenség. Ha valaki mindenhonnan ugyanazt hallja, akkor elhiszi. Így aztán megtörténhettek olyan abszurd esetek, hogy például tíz nyilas suhanc kísért több ezer embert az utcán, akik úgy vélték, „ez helyénvaló, ennek így kell lennie”.
Nem a németek!
Így volt ezzel Kardos Péter édesapja is, aki munkaszolgálatra vonult be, de soha nem tért haza; azért ölték meg, mert nem bírta az Ausztria felé tartó gyalogmenetet
– Apám korábban azt mondta, hogy velünk nem történhetnek olyan szörnyűségek, mint másutt, mert „magyar a magyarral ilyet nem tehet” –
mondja a főrabbi, és rögtön hozzáteszi, hogy nagyon-nagy büntetést kellett fizetniük ezért a hitükért. – Anyámék tudták, hogy apám meghalt, de nekem nem mondták el. A családban az volt a szállóige, hogy „nicht vor dem kind” (ne a gyerek előtt). Ezt mondta anyám a nővéremnek, mielőtt az megszólalt volna, amikor a Duna-partra tereltek bennünket. De ezt mondta akkor is, amikor apám vagy más rokonok felől érdeklődtem – mondja Kardos Péter hozzátéve azt, hogy valószínűleg csak így volt lehetséges buborékban tartani őt. És ez a buborék csak jóval később, egy évvel háború után pukkadt ki, miután megtudta, hogy mi történt az apjával.
„Drága Édesapám” – ezzel kezdődött a főrabbi tavaly április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján elmondott beszéde a Parlamentben, amelyből ezt a részletet választottuk ki:„Talán tudod, hogy '46-ban egy éven keresztül ott voltam a Keletiben, ahová naponta két-három szerelvényen jöttek az életben maradottak. Kezemben a máig őrzött Nikotexes dobozod, tele cigarettával. Hadd kezdődjön Neked elégedetten itthoni életed. / Az év vége felé Anyu megmondta, hogy Dezső bácsi – egykori dominópartnered az Izabella téri kávéházból – tanúja volt, amikor Ilona-majorban tarkón lőttek, mert nem bírtad tovább a gyaloglást. / Nem a németek! A magyar nyilasok! A korábbi nemzetiszocialisták! / Nem először tévedtél! / De utoljára!”
Ünnep és biztonság
A gettó felszabadítását 1945 óta minden évben megünnepelik, idén sem lesz másképp, több megemlékezést is tartanak a Belső-Erzsébetvárosban.
Kardos Péter a nyolcvanadik évfordulót azért tartja nagyon fontosnak, mert úgy véli, a túlélők életében ez lesz utolsó kerek évforduló. A kilencvenediket szinte kizárólag leszármazottak fogják megünnepelni. A főrabbi szerint, ahogy távolodunk időben a holokauszttól, úgy halványul a zsidók legnagyobb tragédiájának emléke. Ez a sorsuk a történelmi eseményeknek. Amikor arról kérdezzük, hogy magyarországi zsidóságnak van-e félnivalója, azt válaszolja, hogy jelenleg Magyarországot tartja a világ legbiztonságosabb helyének a zsidók számára. De ezzel együtt is úgy véli, hogy a hazai zsidóságra nézve tragikus, hogy nem Izraelről mondhatja ezt. – Hetvenvalahány évig uralkodott az a felfogás, hogy nekünk itt, Magyarországon, nem eshet bajunk, ám ha mégis történne valami szörnyűség, úgy van egy hely a világon, ami a biztonságot jelenti, ahol nem eshet bajunk azért, mert zsidók vagyunk. A kilencvenes években, amikor arról panaszkodtunk izraeli barátainknak, hogy Csurka New York-Tel Aviv tengelyről beszél, és hogy erősödik az antiszemitizmus Magyarországon, azt volt a válaszuk, menjünk Izraelbe – mondja Kardos Péter, de napjainkban valószínűleg nem mondanának ilyet neki, mivel a háború miatt Izrael biztonsága veszélybe került, a túszejtés hatására a zsidók addigi biztonságérzete megszűnt.