Október 13-án, a Klauzál téren avatták fel a pesti gettó áldozatainak emlékművét. Egy mindössze négy négyzetméteres korongot háromezer jelöléssel. Alig látszik, mégis sokkal kifejezőbb ebben a környezetben, mintha egy monumentális mű került volna ide.
Néhány napja nyílt meg az újjászületett Klauzál téri közpark gyerekzsivaj közepette, polgármesteri köszöntővel, de vasárnap ismét átadó-ünnepségre került sor a helyszínen. Ám ennek távolról sem a játék, a sport vagy a kikapcsolódás állt a középpontjában, épp ellenkezőleg.
Emlékművet avattak. A pesti gettó áldozatainak az emlékművét.
Azoknak az emlékművét, akiknek a holtteste a világháború végén temetetlenül hevert a Klauzál téren, egyúttal mindazoknak az emlékművét, akik átélték, túlélték azt a 40 napot, amikor a Klauzál teret és a környékét hivatalosan is gettónak nevezték, de valójában a poklok pokla volt. Egyúttal a főváros történetének rövid ideig tartó, ám kitörölhetetlen szégyenfoltja.
Jelképesnek is mondható, hogy az eseményre október 13-án, egy nappal a legnagyobb zsidó ünnep, a Jom Kippur, az „engesztelés napja” után került sor, ami végső soron megbocsátást is jelent. A hagyomány szerint az ünnep nemcsak az élők, hanem a halottak, sőt az eljövendő nemzedékek számára is engesztelést hoz.
Ugyancsak jelképes, hogy az emlékmű-avatáson a Goldmark kórus a 23. zsoltárt énekelte, amelyben ez áll:
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Niedermüller Péter, Erzsébetváros polgármestere azonban Karsai László tanulmányára hivatkozott, amely kimutatta, hogy 1920 és 1942 között huszonkét olyan törvény született Magyarországon, amely súlyosan korlátozta a zsidóság jogait. „Ezek törvények arról szóltak, hogy ki lehet, és ki is kell zárni a zsidókat, azt kodifikálták, hogy a zsidók mások, ők nem tartoznak közénk, nekik nem járnak mindazok a jogok, amelyek mindenki mást megilletnek. Ennek az üzenetnek helyrehozhatatlan és drámai következményei lettek” – mondta a polgármester, és hozzátette: „Most amikor az áldozatokra emlékezünk, emlékeznünk kell a magyar nemzet történelmi bűnére is. Elsősorban és mindenek előtt azért, hogy ez soha többé ne történhessen meg. Azért, hogy figyelmesek és érzékenyek legyünk minden megkülönböztetéssel, minden diszkriminációval szemben". De Niedermüller Péter hivatkozott arra a nemrég készült a felmérésre is, mely szerint a magyarok 37 százaléka vall antiszemita nézeteket vall: „Nyolc évtizeddel a holokauszt után ez egy elgondolkodtató és nyugtalanító szám” – mondta a polgármester, majd arról beszélt, hogy el sem lehet képzelni azt a mérhetetlen szenvedést és borzalmat, amit a pesti gettó lakói élhettek át 1944-45-ben.
Ugyanakkor tudjuk – ha akarjuk –, hogy ez a gettó kitörölhetetlenül ott maradt a zsidó közösség, az utódok tudatában
– jelentette ki a Niedermüller Péter, és az izraeli történészt, Yuval Noah Hararit idézte: a zsidó identitásban fontosak a hagyományok, de legalább ilyen fontos az a történelmi és egyben mindennapos tapasztalat, hogy Izrael létrejöttét megelőzően a zsidók mindig és mindenütt kisebbségben éltek, és mint ilyenek, mindig üldözöttek voltak. Niedermüller az elmondottak ellenére is azt a reményét fejezte ki, hogy a zsidók Budapesten és Erzsébetvárosban biztonságban érezhetik magukat. „Ez az emlékmű egy olyan múltra emlékeztet, ami soha nem térhet vissza sem Budapestre, sem Magyarországra – mondta a polgármester, aki úgy véli, hogy Erzsébetváros jó úton halad, mert az erzsébetvárosiak nemet mondanak a kirekesztésre, a gyűlöletre, és igent a befogadásra, a szolidaritásra, a kulturális sokféleségre, az emberi méltóság tiszteletben tartására. „Az emlékmű arra is figyelmeztet, hogy vigyáznunk kell gyermekeinkre, unokáinkra, jövőnkre, és ha módunkban áll, akkor felemeljük a szavunkat a kirekesztés, a megbélyegzés ellen” – mondta Niedermüller Péter, majd ezzel zárta beszédét: „Erzsébetváros kis pont a világban, de példát fog mutatni arra, hogy a kulturális-vallási sokféleség nem veszélyezteti, hanem gazdagítja és biztonságosabbá teszi egy közösség, egy nemzet életét.”
A holokauszt nem a gázkamrákkal kezdődött, hanem szavakkal és gyűlölettel.
Karácsony Gergely főpolgármester a napokban elhunyt magyar származású Lily Ebertet idézte, és a holokauszt túlélő asszony példáját. „Lily Ebert tizenéves volt, amikor elhurcolták, de ő 100 évet élt. 10 unokája, 34 dédunokája van, egyszer azt mondta, ő így áll bosszút. Az életével, az élet csodájával. Az életével, amellyel azt fejezte ki, hogy emlékezés nélkül nem tudunk az élet nagyszerűségéről sem beszélni. Márpedig ő az élet nagyszerűségéről mesélt azoknak – nekünk –, akik küzdünk és kínlódunk azzal, hogy elképzeljük az elképzelhetetlent, és megértsük a megérthetetlent” – mondta a főpolgármester hozzátéve, hogy Lily Ebert emlékébe kell kapaszkodnia most. De ő jutott az eszébe a hét elején is, amikor a park átadásán gyerekek zsivajgása töltötte meg a Klauzál teret. „A teret, ahol vért könnyeztek a fellegek, ahol 70 ezer embert fosztottak meg emberi méltóságától, többezer embert az életétől. Ebertbe kell kapaszkodnom, hogy ne rogyjon meg a térdem a tömegsírok tetején állva” – jegyezte meg Karácsony Gergely, kiegészítve azzal, hogy nekünk, magyaroknak a holokauszt, a pesti gettó, nem kizárólag a közelmúlt fájdalmas eseménye, hanem egyetemes erkölcsi mérce. Amely azt parancsolja, hogy ne maradjunk többé tétlenek az emberi kirekesztések, megbélyegzések és gyűlöletkeltések láttán. „Ha ehhez az erkölcsi mércéhez mérjük magunkat, akkor annak a kimondása is elkerülhetetlen, hogy a holokausztot nem a németek tették a zsidókkal, a holokauszt velünk, magyarokkal történt, és fájóan nagy részben mi, magyarok követtük el. Ez a mi történelmünk, ezt nekünk nem elfelejteni kell, nem relativizálni kell, hanem tanulni belőle. Ami történt, arra nincsenek szavak, miközben csak a szavak maradtak, és a tanulság: hogy a pusztítás is szavakkal és a gyűlölettel kezdődött” – figyelmeztetett Karácsony Gergely. Szerinte egymás felé fordulva kell kimondanunk és világossá tennünk mindennapi cselekedeteinkben, hogy a megbélyegzésnél és a széthúzásnál erősebb a megértés és az összetartozás. „A különbözőségeinkkel nem gyengítjük, hanem erősítjük egymást, erősítjük a nemzetet, erősítjük a városunkat, amely különleges sorsközösségbe sodort össze bennünket. Ismerjük meg ezt a sorsközösséget, ismerjük meg a pesti gettóba, a fél négyzetkilométernyi pokolba kényszerített magyarok történetét. Mert mi, magyarok vagyunk, akikkel ez megtörtént, és mi magyarok vagyunk, akik ezt elkövették” – jelentette ki a főpolgármester, hozzátéve, hogy a közös fájdalomban való osztozás az egyedüli lehetősége annak, hogy felismerjük: mindez történhetett volna másképp.
Karácsony Gergely beszéde után Mácsai Pál mondta el Radnóti Miklós Zsivajgó pálmafán című versét, majd a Madách Gimnázum kórusa adta elő a Szól a kakas már című népdalt. Kardos Péter főrabbi, a pesti gettó egykori lakója halotti imát mondott, de előtte arról beszélt, hogy az engesztelés napját követően, a hagyománytisztelő zsidó ember leveszi halotti ruháját, és visszatér a hétköznapi életbe. „Azoknak, akikre most emlékezünk – személyesen tanúsíthatom – még halotti ruhára, tisztességes temetésre sem jutott. Érettük szól az ima” – mondta a rabbi.
Az ima után Mácsai Pál Örkény István In memoriam Dr. K. H. G. című egypercesét mondta el, az ünnepség végén Dés László szaxofonozott, majd a résztvevők zsidó szokás szerint köveket helyeztek el az emlékműre.
Európa utolsó, egyben egyik legnagyobb gettóját Belső-Erzsébetváros utcáiban és a Klauzál téren a nyilas rémuralom idején alakították ki. Az erre vonatkozó rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a kijelölt területet december 10-én zárták le – deszkapalánkokkal. A rendelkezésre álló rövid idő alatt, az itt lévő 4513 lakásba mintegy 40 ezer embert költöztettek, ugyanekkor kitelepítették (cserelakás fejében) az itt élő kb. 12 ezer nem zsidó vallású lakost. A gettót fegyveres őrség vigyázta, a betelepítések pedig december 10. után is folytatódtak. 1945 legelején a becslések szerint már több mint 70 ezren élhettek itt éhezve, fázva, betegen. Egészen január 18-ig, amikor a Vörös Hadsereg közeledtének hírére az őrség eltűnt és a gettó felszabadult.
Erzsébetváros önkormányzata még 2021 tavaszán írt ki a gettó-emlékhely tervezésére pályázatot –
amely 21. századi módon reflektál a jelenkor és a jövő nemzedéke számára Európa utolsó gettójának, a pesti gettónak tragikus eseményeire
–, az eredményhirdetés 2022 februárjában volt: az első díjat a Hetedik műterem vezető tervezőjének, Szabó Leventének a koncepciója kapta, amely két ütemben valósult meg. A első még tavaly decemberben, amikor a gettó utcáin átfutó egykori palánk helyén összesen 32 darab 85 cm hosszú és 8 cm széles határt jelölő elemet helyeztek el, a határt kijelölő bronz rúddal és következő szöveggel: „A pesti gettó határa / 1944. XII. 10-1945. I. 18.” A második ütemben készült, és most átadott Klauzál téri emlékmű központi eleme hasonlóképp kerüli a feltűnést, hiszen csak egy mindössze négy négyzetméter alapterületű rézlapokkal jelölt korong. Azért ekkora, mert a gettóban ennyi hely jutott egy emberre, a szám szerint háromezer jelölés pedig arra a mintegy háromezer halottra utal, akiket a Klauzál téren találtak a felszabadulás után. Szabó Levente korábbi munkáihoz, a Trefort kerti 2. világháborús emlékműhöz és a reformáció 500. évfordulójára készült Kálvin téri installációhoz hasonlóan most is az volt alkotó célja, hogy a mű markánsan jelenjen meg a városi térben, de egyúttal simuljon bele, nem váljék tolakodóvá.
A korong palástjára magyar, héber és angol nyelvű értelmező szöveg került: „A pesti gettót 1944. december 10-től 1945. január 18-ig deszkapalánkokkal zárták körbe. A tizenhat utcán átfutó egykori határvonalon ma a járókelő egy-egy betonba öntött bronzcsíkot talál a járdákba építve. A gettóba kényszerült legalább 70.000 főre fejenként – a teljes körülzárt területre vetítve – mindössze 4 m2 jutott, éppen akkora, mint ez a korong. Becslések szerint tízezer ember vált gyilkosságok vagy a gyilkos életkörülmények áldozatává. A gettó felszabadításakor közülük több mint háromezret temetetlen áldozatként találtak meg. Az egykori Klauzál tér átlós útjainak metszéspontjában elhelyezett emlékmű mindannyiuk emlékének foglalata.”
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)