Több tízezer ember élete változott meg az atomerőműben történt robbanás miatt - hogy milyen volt előtte, arról most, 40 év után saját fotóikon keresztül tudhatunk meg többet. Kiállításon jártunk a Mai Manó Házban.
Maxim Dondyuk ukrán fotós és képzőművész riporterként, dokumentaristaként kezdett 2016-ban kezdett fotózni az atomerőmű közelében, a meditatív elvonulás szándékával, megfigyelőként – passzív látogatóként érkezett. A projekt 2016-tól számítva 5 év kutatómunkáját öleli fel a csernobili tiltott zónában. A több száz kilométernyi gyalogos felfedezés során több mint 20 elhagyatott falut sikerült teljes részletességgel feltárnia, ennek eredménye 400 tekercs, különböző állapotban megmaradt film, és több mint 20 000 tárgy – köztük fényképek, filmek, levelek, és levelezőlapok, köztük például olyan üdvözlőkártyákat is talált tucatszám, amik az 1986-os évre kívántak minden szépet és jót a családnak.
Vajon mire gondolhatott felfedező sétái közben, ahol a burjánzó élet és a pusztulás kéz a kézben jár? Milyen belső harcokat kellett megvívnia, mielőtt bement egy idegen otthonba, ahol tudta, hogy meg fog érinteni személyes tárgyakat, bele fog nézni fotóalbumokba, leveleket fog elolvasni, és el is hoz onnan dolgokat, mielőtt az öncélú fosztogatás, a katasztrófaturizmus, a szelfihősök és az idővel járó feledés tönkretesz mindent? Ezt az értékmentést nevezte el vizuális régészetnek, ami egyben a legjobb értelemben vett dokumentálása egy eltűnőben lévő világnak - munkája során minden egyes ház és család egyedi archívumi GPS-alapú azonosítót kapott.
El lehet képzelni, hogy mit találhatott az elhagyatott városokban és falvakban, hiszen 40 évvel ezelőtt az ott lakóknak mindössze 1 órájuk volt összepakolni. Ráadásul a dezinformáció részeként azt mondták a kapkodva készülődő embereknek, hogy semmi komoly baj nincs és pár nap múlva visszatérhetnek otthonaikba, ezért papírjaikon és váltás ruhán kívül nem vittek magukkal semmit. Mindenüket hátrahagyták.
Miről beszélünk, amikor Csernobilról beszélünk?
A kiállítás alapvetése az, hogy rendelkezünk a csernobili atomerőmű 4-es reaktorának robbanása után minden általános információval, és ez nagyjából igaz is. A katasztrófa sújtotta Csernobilról nevet kölcsönző horror drámáról először is kiderült, hogy Pripjaty népességét is illik ideszámolni, hiszen Csernobil 12 500 fős lakossága eltörpült az atomerőmű működtetésére idetelepített Pripjaty 50 000 lelket számláló lakossága mellett.
Tudjuk, hogy hirtelen kellett hátrahagyniuk mindent és a zóna látogatása azóta is életveszélyes. A poplkultúra különböző formái pedig segítettek a világnak egy olyan esemény feldolgozásában, ami "tőlünk messzire történt" és "minket ez nem is érint", sokszor a gamervilág ingergazdagságához igazítva vagy egy horror jump scare jelenetéig silányítva a történteket. Mindkettő tévút és távol áll a nyomasztó, hideglelős valóságtól, a 40 év távolság pedig csalóka lehet, hiszen a történelem ismétli önmagát, az emberi faktor még mindig jelen van a világban, amit ebben a pillanatban is békeháborúk formálnak.
Három teremben
A fotókiállítás 3 terembe rendezi Dondyuk képeit, az elsőt tekinthetjük bevezetésnek is, itt ugyanis a katasztrófa ikonográfiájának jól ismert elemeivel találkozunk: a pusztulással, az elhagyott, elhagyatott helyszínekkel – ezek a fotós eredeti szándékai szerinti dokumentáció részei. A másodikban már a régészt és kreatív teremtőt láthatjuk munka közben, ahol a talált képeket összekomponálta a sajátjaival, párbeszédet épített fel belőlük, hogy elmeséljen egy történetet. Jelen és múlt között elképesztő feszültséget teremt a tereket megtöltő emberek, az élet hiánya. A harmadik teremben falanként rendezett, káoszba csoportosított képeket látunk feldolgozottság vagy formátum szerint rendezve. A vidám vagy épp a banális jeleneteket ábrázoló képek mellett megjelenik egy sor, a romok között talált filmtekercs is. Ezek tartalmát a kosz és a penész is őrizte, amíg tudta, aztán a vizuális régész aprólékos munkával megtisztította őket, és egy kiállítás részeivé tette őket.
A kiállított képek egy részét annak ellenére is megmentette, hogy azokon alig látszik valami, jobb esetben egy alak körvonalait sejtetik. Ha élő organizmusként tekintünk a fotóra vagy a roncsolt negatívokra magukra, akkor ezek a radioaktív sugárzásnak kitett emlékek is beszédessé válnak. A folyamatot, ahogy az idő és a sugárzás nyomot hagyott rajtuk kémiai kollaborációnak nevezi, aminek tünetei egyébként bizarr módon hasonlatosak ahhoz, amilyen pusztító hatással a sérült reaktorból szivárgó sugárfertőzés az emberre hatott.
Maxim Dondyuk: A felejtés zónájában – Csernobil archívuma
A kiállítás megtekinthető:
2026. április 1. – 2026. május 17.
A Mai Manó Házban látható kiállításról egyéb információ itt található.