Enyedi Ildikó új filmje három tudós történetén keresztül beszél arról, hogyan válhat az ember többé, miközben alapvető kérdéseket tesz fel a figyelemről és a természetről.
A Csendes barát sajtóvetítése a magyar kultúra napjára esett – ennél szebb keretet aligha kaphatott volna Enyedi Ildikó új filmje. Az angol és német nyelvű filmben ugyan nem hangzik el egyetlen magyar szó sem, hanem arról beszél, hogyan gazdagítja az ember életét a természet. Enyedi világában a tudomány érték, a szemlélődés a megismerés útja, a kapcsolódás pedig nem mellékes gesztus, hanem a valódi válasz egy széteső világban.
A film két és fél órában, ráérősen mesél el három történetet három idősíkban. Három ember találkozását a növények világával, akiket egy egyetemi épület és egy botanikus kert köt össze – térben, időben és gondolkodásmódban. Mindhárman tudósok, mindhárman kívülállók, és mindhárman olyan világban élnek, ahol a különböző okokból, de az emberi kapcsolódás hiányos, töredezett, nehezen hozzáférhető.
A COVID‑lezárások idején játszódó modern szálban Tony, a Hongkongból érkezett babakutató (Tony Leung Chiu‑Wai) egy kiürült német egyetemen reked. Emberi közeg híján először a növények felé fordul, majd lassan az is kiderül: még egy olyan magányos tudományos munkában is, mint az adatfelvétel, lehetséges a társra találás. Ehhez persze nem árt egy fordítóprogram az okostelefonon, de Enyedi a filmjeiben már pályája eleje óta következetesen állítja, hogy
a tudományos felfedezések alapvetően az emberiség javát szolgálják.
A mesterséges intelligencia segít kapcsolódni – hidat képez két, egymás nyelvét nem beszélő ember között. (Vagy persze oldják meg úgy, ahogy Simon mágus tette, esetleg változzanak szarvassá, mint a Testről és lélekről szerelmesei.)
A hetvenes években játszódó szál főszereplője Hannes (Enzo Brumm), akit a filmrendező a saját férjéről, a nemrég Pro Cultura Urbis díjjal kitüntetett Wilhelm Drostéról mintázott. Ő volt a valóságban az a fiatal, aki a marburgi egyetem diáklázadásokkal terhelt közegében a német irodalomban talál menedéket. Számára a költészet adja a világmagyarázatot: Rilke Duinói elégiáinak olvasásához a természet adja a gondolkodási teret. A film szereplői mind kívülállók: Hannes is szkeptikusan szemléli a növények „lelkivilágát” kutató kísérleteket, mígnem saját magát lepi meg leginkább azzal, hogy
egy cserepes muskátli iránt köteleződik el – a nézőkkel együtt.
A harmadik történetszál Enyedi első filmjének, Az én XX. századom-nak világát idézi. Ebben a kosztümös korszakban a nők még nem tehetnek érettségi vizsgát, és az egyetemekre is csak kerülőutakon juthatnak be – gyakran egyetlen nőként, annak minden következményével. (Egyetlen sóhaj erejéig érdemes felidézni, hogy Enyedi Ildikó 1979‑ben egyetlen nőként tanult Fábri Zoltán osztályában a Színház‑ és Filmművészeti Egyetemen, ahol később legendás tanár és osztályfőnök volt, és amelynek szellemi építményét a koronavírus évében rombolták le.) Így kerül egy különös felvételi procedúra végén Luna Wedler Grete figurája szintén a marburgi egyetemre - 1908-ban. A fotográfia – mint új tudományos eszköz – válik számára a világ megértésének közvetítőjévé.
A három tudós – ha kerülőutakon is – felismeri, hogy a növényekkel, a nálunk sokkal régebb óta itt lévő természeti világgal osztozunk ezen a bolygón. A film valódi főszereplője egy ginkgo biloba: egy fa, amely már a dinoszauruszok korában is létezett, túlélte a jégkorszakot és a hiroshimai atomcsapást is. Tony, a neurológus a babák beszéd előtti megismerését kutatva döbben rá, hogy más, beszédre képtelen élőlények is körülveszik – és ugyanazokkal az eszközökkel közelíthet hozzájuk. A filmben látható növénymérő berendezések legyenek modernek vagy vintage formájúak, nem fikciók: hasonló módszerekkel valóban folytak-folynak kísérletek. A 70-es években játszódó szálhoz, a film tudományos szakértője, Martin Heine egy bőrreakció-mérő eszközt kapcsolt össze egy vonalíróval, ehhez hasonló formában valóban folytak kísérletek ebben a forradalmi időszakban. A babakutatásban is létező, precíz technológiákat látunk:
egy Enyedi‑filmben a tudomány ábrázolása mindig pontos, hiteles és komolyan vett.
A film Goethe leghíresebb versével, az ember és természet harmóniáját hirdető Vándor éji dalával zárul, fontos szerepet kap több idősíkban is a költő tudósként jegyzett A növények átváltozása című műve, így a költészet és a tudomány egymást erősítve vannak jelen a film világában. Enyedi filmje élen jár a természet ábrázolásában, miközben az emberek világát is hasonlóan, a nyugodt szemlélődés állapotából mutatja meg: a babakutató az utcán álldogáló iskolásokat figyeli, az először öltönyben érkező Hannes az egyetem laza közegét próbálja megérteni, Grete a fotográfián keresztül közelít a világhoz.
A Csendes barát történetszálai lazán, motívumokon és metaforákon keresztül kapcsolódnak össze, és egy két és fél órás, meditatív állapotba vonják a nézőt. A film nem állít, hanem éreztet:
a természettel való kapcsolódás az embert teszi többé.
A nyelv, a betűk, a jelek egy hozzáférhetetlen egyetemes igazságot próbálnak – szükségszerűen tökéletlenül – közvetíteni.
Szóval lehet, hogy Enyedi filmje egy szót sem szólt hozzánk magyarul, mégis büszkék lehetünk rá, hogy egy magyar alkotó ilyen egyetemes érvényű alkotott. A Csendes barát értelmezéseknek, vitáknak teret adó, gondolkodásra bíztató film, minden porcikájában klasszikus értékeket képvisel. Enyedi Ildikó és filmje emlékeztet arra, hogy a lassú figyelemnek, a szemlélődésnek és a csendnek még mindig van ereje.
Ezért is ér fel pofonnal, amikor a vetítés végén egy rövid tartalmakra optimalizált, hisztérikus hangulatú világba kell visszatérnünk - a mindennapjainkba. Úgyhogy fogjunk munkához, műveljünk kertjeinket. És mindenképpen locsoljuk meg a szobanövényeinket!