A nemnövekedéssel kapcsolatban tartottak november végén szakmai konferenciát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, aminek szervezőjét, Jakabfi-Kovács Boglárka építészt és óraadó tanárt kérdeztük arról, mi is az a nemnövekedés, a XXI. század kihívásai milyen új felfogást követelnek az építészektől, és hogy Budapesten milyen a helyzet.
Történt-e az utóbbi években helyrehozhatatlan károkozás a városban?
Van a fenntartható fejlődésnek egy olyan, egyébként elterjedt definíciója, ami egy politikai pamfletből származik, és úgy szól, hogy elégítsük ki a jelen szükségleteinket, hogy azzal nem veszélyeztetjük a jövő generációjának szükségleteit. A saját szükségleteinkről még csak-csak vannak fogalmaink, a jövő generációjának szükségleteiről viszont tényleg semmit nem tudunk.
Amit viszont tudunk, hogy joguk két dologhoz is van: a természeti környezethez, aminek részei az erőforrások, a nyersanyagok is, valamint a kulturális hagyatékhoz. Ha a természeti környezetre, mint hagyatékra tekintünk, akkor minden zöld beruházás helyrehozhatatlan károkozás. Különösen vérlázítóak az újabb és újabb Duna-parti beruházások.
És milyen kulturális károkozás történt?
Nagyon súlyos és barbár az a működési mód, ahogy a jelenlegi döntéshozók el akarják törölni a második világháború utáni építészetet. Győrffy Rachel kutatása szerint az utóbbi 15 évben elbontott középületek 92 százaléka ebből az időszakból származott. És ezek között olyan kiemelkedő darabok voltak, mint a Virág Csaba által tervezett Villamos Teherelosztó a várban. A helyükre pedig betonból és Austrothermből húznak fel gyakran sosemvolt épületeket. Nemcsak megfosztjuk tehát a jövő generációját, hanem hazudunk is nekik. Közben teljesen érthetetlen, miért hagyják 8 éve lerohadni az Iparművészeti Múzeum épületét.
Hogy sikerült a szimpózium?
Százan regisztráltak. Ebből arra következtettünk, hogy harmincan jönnek el. Ehhez képest az első napon több mint hatvanan, a második, jóval szakmaibb napon több mint negyvenen voltak. Ahhoz képest, mennyire szűk ez a szegmens, ez számomra hatalmas öröm. A legtöbben egyetemekről jöttek, voltak egész fiatalok is, de nem feltétlenül csak hallgatók. Mindemellett sok emailt kaptam külföldről is, hogy bár az írója nem tud eljönni, de amúgy érdekelné a téma.
Hogyan figyeltél föl a mozgalomra?
A doktorim kezdőtémája az ökológiai válságra adható építészeti válaszok rendszerszemléletű megközelítése volt. Arra fókuszáltam hogyan lehetne elérni a fenntarthatóságot. Ahogy elmélyedtem a kutatásban, kiderült, hogy maga a fenntartható fejlődési doktrína nem csak, hogy nem megvalósítható, de kontraproduktív is. Nem létezik fenntarthatósággal párhuzamos növekedés. Ez egy teljes paradoxon. Az ENSZ egyébként iszonyúan átgondolt fenntarthatósági célkitűzéseit (SDG) is agyonvágják a nyolcadik, gazdasági növekedésről szóló célkitűzéssel. A nemnövekedés szerzői ennek fizikai lehetetlenségére, sőt cinikusságára hívják fel a figyelmet.
Mi is akkor a nemnövekedés?
A nemnövekedés egyfelől egy politikai jelszó, másfelől egy aktivista mozgalom, harmadrészt, legújabban
egy olyan tudományos diszciplína, ami a bolygó fizikai korlátait tiszteletben tartva próbál emberi és nem emberi jóllétet biztosítani. És elsősorban ez az, amiben nagyon élesen különbözik a fenntartható fejlődéstől. A fenntartható fejlődés nem veszi komolyan a fizikai korlátokat. A nyersanyagok ugyanis el fognak fogyni.
A tanulmányodban úgy fogalmazol, hogy komoly tudóshoz méltatlannak találják az ezzel kapcsolatos közéleti szerepvállalást.
Én is meg szoktam kapni, hogy egy önmagát a fához láncoló, radikális ökoterrorista vagyok, mert szerintem az az észszerű, hogy az ember is a természeti környezetnek a része, és ha saját maga alatt kivágja a fát – szó szerinti és átvitt értelemben is –, akkor le fog zuhanni. Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy lesz majd valami technológia, aminek köszönhetően a faág lebegni fog a levegőben, mert nem lesz. A megújuló erőforrásokat sem a felhasznált energia kiváltására használjuk, hanem csak addicionálisan jelennek meg.
Mi ennek a szembenállásnak az oka?
Az egyik a tájékozatlanság. A nemnövekedés építészete például nem egyenlő a nemépítéssel, mégis sokan azzal azonosítják. A nemépítés sem jelent egyébként nulla cselekvést, hanem a tér rendezésének szükségességére utal.
Az egyik oka lehet az is, hogy evolúciósan a rövidtávú haszonra vagyunk kondicionálva. Az emberiségnek nincs meg a képessége, hogy hosszútávon tudjon gondolkozni, hogy hogy ténylegesen átérezze azt, hogy a gyereke gyerekének a gyerekének is kell, hogy jusson. Ezt nevezi Lányi András a jövő diszkontálásának.
Ha viszont úgy tekintünk magunkra, mint homo sapiensre, a bölcs emberre, akkor legalább meg kéne próbálni valahogy ezt a képességet.
Mégis hogyan érhetnek el változást?
A nemnövekedés, ha úgy tetszik, hanyatlás, mindenképp be fog következni. A kérdés az, hogy mit akarunk? Hogy egyszer teljes súlyával ránk szakadjon, vagy esetleg megpróbálunk felkészülni rá? Mi most próbáljuk megtervezni, mit rakjunk magunk alá, ha az előbb említett ágat már levágtuk. Azért is lehet egyébként nehéz elképzelnünk az összeomlást, mert nem egy pillanatban fog jelentkezni, hanem már éppen történik.
Milyen jelei vannak a hanyatlásnak?
A szélsőséges időjárási jelenségek egyértelműen ide tartoznak.
A klímaváltozás a mi életünkre is hatással van, nézzük meg például, milyen gyümölcsárak vannak. A klímaváltozás miatt történhetett meg is, hogy idén nyáron összvissz 3 napig lehetett sárgabarackot kapni, akkor is kilóját kétezer forintért. Az ENSZ 2100-ra már 800 millió klímamenekültet jelez előre, mert elfogy az ivóvíz, és mert eltűnnek az alapvető élelmiszerek.
Milyen válaszai vannak erre a nemnövekedés építészetének?
Én összeállítottam hét szempontot, amivel kapcsolatban azt gondolom, hogy egy tervezőnek, aki a nemnövekedésnek az etikáján belül szeretne maradni, érdemes szem előtt tartania. A disszertációm ugyanis éppen arról szól, hogy hogy a rendszerek mérete miatt a beavatkozásokkal kapcsolatos általános megállapításokat nem tehetünk. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, ha ezt vagy azt a beavatkozást megteszem, akkor ennek ez vagy az lesz az eredménye, de azért az sem igaz, hogy semmit nem lehet tenni. A nemnövekedés előzményei egyébként nagyon messze nyúlnak vissza, nem olyasmiről van szó, amit múlt héten találtunk ki.
Milyen szempontokat állapított meg?
Az első és legfontosabb ilyen pillér, hogy hagyjunk mindenre időt. Nemcsak előtanulmányokat kell csinálni, megismerni a helyi szokásokat, megszerezni a helyi tudást, lakossági fórumokat szervezni, az adatokat összesíteni, hanem meg kell hagyni az időt az utókövetésre is, ha tegyük föl, megtörtént a kivitelezés. Mivel manapság minden projekt tegnapra kell, és ahogy mondani szokták, az idő pénz, ha ezt elmondom egy megrendelőnek, kiröhög.
Mondanál még egyet?
Az igazmondás. Ez transzparens információáramlást jelent. Ahhoz vagyunk szokva, hogy mindennek csak a pozitív oldalát halljuk. Az építési területeket is olyan hirdetésekkel barikádozzák el, amiken csodálatos, napfényben fürdő látványterveket látsz. A bizalom helyreállításához viszont az is fontos lenne, hogy megjelenjen az is, hogy ennek mi az ára. Az emberek ne csak arról kapjanak meg minden információt, hogy a környezetükben történő változás miért lesz fantasztikus, hanem arról is, milyen hátrányokkal járhat.
Változik az építész szerepe is?
El kell fogadnia, hogy már nem egy omnipotens tervezői agy, hanem egy nagy együttműködési struktúrának az egyik eleme. Ez az első lépés.
El kell fogadnia azt is, hogy a nagy építészeteszmei kérdéseket napjainkban már agyonnyomja az ökológiai válság. Az atmoszféráról, az anyagok jelentésrétegéről, a nyersbeton felületekről szóló, kisujjeltartós értekezéseket el kell engednie. Ezt meghaladtuk.
Most már azzal kell foglalkozni, hogy egy épületnek tényleg meg kell-e épülnie, hogy tényleg fenntartható-e, hogy újrahasznosított anyagokból áll-e vagy, hogy egy köztér kialakítása szolgálja-e az ökológiai helyreállítást, a kék-zöld infrastruktúrát.
Más nagyvárosokhoz képest Budapesten ebből a szempontból jobb vagy rosszabb a helyzet?
A magyar főváros semmiben nem különbözik a globális trendektől. Az összes nagyvárost a növekedés logikája, illetve eszményítése határozza meg, ez pedig független a politikai berendezkedéstől is. Egy ördögi kör hatására egyre több és több ember érkezik a városokba, amik emiatt elkezdenek szétterülni. A folyamat pedig azzal jár, hogy egyre több a zöldmezős beruházás, amik következménye, hogy a XII. kerületben például éjszakánként kerülgetni kell a vaddisznókat. A zöldmezős beruházások miatt csökken a város ellenállóképessége is a klímaváltozással szemben, emiatt aztán nyaranta - szintén a XII. kerületnél maradva - a Déli pályaudvarnál térdig állnak az emberek az esővízben.
Azért lát jó példákat is?
A VIII. kerület kiemelkedően progresszív ilyen szempontból. Az, ahogy a részvételiséget szervezik, ahogy a közterek rehabilitációját megkezdték. Amennyire lehetőségükben áll, próbálják érvényesíteni az ökológiai szemléletet. Mindez egyébként több kerületre is igaz, de azt is fontos látni - és ilyenkor szokták azt mondani, hogy ezeknek a zöldeknek semmi sem jó -, hogy hogy zöldfelületeket létrehozni önmagában nem elég. Ahol ugyanis kialakítanak egy parkot, és található egy cuki játszótér is, máris kezdődik a zöld dzsentrifikáció, ami megint csak újabb problémákat generál. Nagyon csínján kell bánni az ilyesmivel.
Mi a zöld dzsentrifikáció?
A zöldterület nyilván felértékeli az ingatlanok árát, és mivel többet érnek a lakások, elkezdik eladogatni őket, és az addigi lakók, ha saját döntésükből is, de kiszorulnak az élőhelyükről. A helyek erősen kommodifikálódnak, megváltozik a közönségük. Az esetleges társadalmi problémák viszont nem oldódnak meg, csak áthelyeződnek máshova. És mindez csak tovább növeli az eladhatatlan vidéki családi házak és megfizethetetlen 30 négyzetméteres budapesti lakások közötti árkülönbözetet. Amikor a beavatkozási pontokat keressük, azokat úgy kell megválasztani, hogy a dzsentrifikációnak is gátat szabjanak, vagy kicsit legalább szelídítsék a folyamatot.
A Rákosrendezővel kapcsolatos történéseket mennyire követted?
A Rákosrendező egy hatalmas projekt, nem is tudnám felsorolni, mit kéne ott csinálni, mert borzasztóan szakmaiatlan lenne. Ami Rákosdubaj gúnynéven eredetileg épült volna ott, és aminek tökéletes példáját látjuk Belgrádban, az maga lett volna a pokol, úgyhogy egy szavam sem lehetne azok után, hogy a főváros meghozta például azt az áldozatot, hogy megvette az állam telkét. Ha kellő energiát és pénzt fektetnek bele, és én őszintén bízom is ebben, bizonyos problémákat meg fog oldani az ottani befektetés. Mindennek ellenére sem lehet feketén és fehéren gondolkozni róla, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy ekkora beavatkozásnak ne legyenek negatív következményei.
Azt remélem, hogy a nagy irodák, a rengeteg szakértő képesek lesznek fölmérni a kockázatokat, és a lehető legnagyobb körültekintéssel eljárni. Ha én választhatnék, és ezt most úgy mondom, hogy nincsenek teljeskörű ismereteim a területről, lehet, azt mondanám, hogy Rákosrendezőt inkább vissza kellene vadítani.