Nagy-Budapest 75: Újpalota szívéhez közel

Nem tudni, hogy pontosan mikor, és melyik szervnél fedeztek fel Rákospalota és a Rákosszentmihály között több mint 300 hektárnyi mezőgazdasági területet, de nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy a röntgenszemű kollégára úgy tekintettek ettől fogva, mint valami Vasco da Gamára, vagy Cook kapitányra. Mellékszál, hogy e tengernyi hektár nagyobb részét el sem nevezték, amit mégis, azt hívták Erdődülőnek.

„Budapesten sehol nem volt még ilyen kényelmes dolga az építőknek: 360 hektár szabad terület, s csak háromszázegynéhány lakást kellett szanálni, hogy a tizennégyezer felépülhessen” – harangozták be a hírharsonák a hatvanas évek derekán, mivel kezdetben az újságírók is csak az Újpalota nevet kapó lakónegyed pozitív oldalát látták, láttatták. „A tervező Típus Tervező Intézet, a beruházó FŐBER, a kivitelező 43-as Építőipari Vállalat olyan munkát végzett, amelyre bátran használhatunk dicsérő jelzőt” – állapították meg, és a gyorsaságra valóban nem lehetett panasz. Miután 1969. március 21-én megtörtént az a lakótelep „alapkőletétele”, az építők azonnal munkához láttak. Így amikor Kádár János két évvel később kilátogatott a lakótelepre, nemhogy zajlott az építkezés, de körülbelül ezren éltek itt is éltek, új lakásokban. A látottakat a pártfőtitkár imigyen foglalta össze:

„A lakosság tapasztalja, hogy gyorsul az építkezés. Az ipar fejlődése lehetővé tette, hogy ne csak több, hanem nagyobb és jobban felszerelt lakások is épüljenek. A változások egyik fontos jele, hogy nőnek a minőségi igények.”

Az eredeti tervekben valóban jelentős hangsúlyt helyeztek a minőségre. A tervezők, Tenke Tibor, a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet és Mester Árpád, a Budapesti Várostervezési Intézet építészei el akarták kerülni az addigra elkészült házgyári lakótelepek  egyhangúságát, ezért többfajta panelházat terveztek: „erősebben és kevéssé plasztikusan kiképzett” homlokzatúakat, amelyekben a „kiugró erkélyek és loggiák váltogatják egymást”. A tervek szerint a házak magassága is változott, a 10, 12 és 15 emeletes toronyházak mellett négyemeleteseknek is jutott hely, sőt „a házak színskáláját is külön komponálták". Az első víziókban még arról volt szó, hogy a lakóházak földszintjén üzletek létesülnek, csillogó kirakatokkal, Tenke Tibor egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy az lesz az igazi, ha nem az ívlámpák, hanem a kirakatok fénye fogja az újpalotai utakat beragyogni.

Fontos szempont volt az is, hogy a házak magassága a telep szélétől a központ felé fokozatosan emelkedjen, ügyeltek a zöldterületek jelentős arányára, illetve arra is, hogy a főútvonalak metszéspontjában valódi „városközpont” alakuljon ki áruházzal, mozival, vendéglátóhelyekkel. Eredetileg ilyen lett volna a cikkünk bevezetőjében említett Fő tér, a gond csak az volt, hogy a beruházó állam számára egyedül a lakások mennyisége számított, a mozi, az áruház, az utakat beragyogó kirakatok fénye kevésbé.

 

„Úgy tűnik, az újpalotaiak örömének fölöslegesen nagy árat szabtak. És ebben egyaránt osztoznak az építők és a lakók. Újpalota a város peremének is a peremén épül, és messzebb vannak a környék boltjai, mint másutt a fővárosban. És számuk is kevés. December elején adták át az első ABC-áruházat a telepen. Eddig egy bódé-Közért látta el a lakókat. Ebben a pillanatban elmondható az ellátás az alapvető élelmiszer- és háztartási cikkekről. De a tavaszra tizennégyezerre duzzadó lélekszámhoz már 5200 négyzetméter kereskedelmi területet ír elő a norma – lesz 1000 négyzetméter. Egy általános iskola működik a telepen, két műszakban máris túlzsúfolt –, a kerületi tanács statisztikája szerint 24 tanterem és 350 óvodai-bölcsődei hely az építők adóssága” – írta 1972. február 5-én a Magyar Hírlap, amelyben a cikk szerzője mindvégig a pozitívumok és a negatívumok közt hullámvasutazott, kínosan ügyelve, nehogy az utóbbi kerüljön túlsúlyba. 

Az újságírónak nem volt könnyű dolga. 1972-ben több mint tízezren éltek Újpalotán,

ilyen sok embert, ilyen rövid alatt előtt sosem tudtak lakáshoz juttatni.

„Az új otthonok átlagos szobaszáma 2,5, a száz lakásra jutó laksűrűség 482, a fővárosi átlag 315. Az újpalotai laksűrűség tehát lényegesen magasabb, ám itt jut a legnagyobb zöldterület egy-egy emberre a fővárosban: 6 négyzetméter. A lakótelep beépítése laza, szellős, nem fenyeget tehát a túlzsúfoltság veszélye. A lakások területe az ötszintes épületekben 66 négyzetméter, a középmagas házakban 52, a toronyházakban 50 négyzetméter – a lakószintek átlagmagassága 11 emelet. Házgyári elemekből 13 ezer lakás épül, ezret egyedi tervezéssel készítenek. Hat típus, épületenként 16,54 lakás, sokféle méretben, beosztással, típusban váltakozva. Lesz közöttük kétszemélyes, és hét ember elhelyezésére alkalmas összkomfort.. A lakások minőségére jellemző: egy személyre 12 négyzetméter lakásterület jut” – sorolta a Magyar Hírlap az akkoriban valóban jelentős paramétereket, ám a tekintetben igyekezett visszafogni magát – noha tisztában volt vele –, hogy a „minőség” nemcsak négyzetméterekben fejezhető ki. 

1971-ben a szolgáltatásoknak híre-hamva sem volt a lakótelepen, a közértet felvonulási épületben rendezték be. Kezdetben a közösségi közlekedés is katasztrofális volt, mindezt a BKV 1971 májusában indított 73-as busza testesítette meg, ami a Bosnyák térig járt meglehetősen ritkán, és kacskaringósan, Pestújhelyen át. Csak 1973 elején indult gyorsjárat, illetve egy új villamosjárat, a 69-es a Mexikói úttól. A közlekedés tekintetében a Körvasút felett átívelő Csömöri úti autós felüljáró 1973 decemberi átadása jelentett áttörést, ekkor indult 173E jelzésű expressz busz, amely a Keleti pályaudvarig járt.

Az újdonsült lakók valószínűleg nem osztották a sajtó véleményét abban sem, hogy „a kivitelező 43-as Építőipari Vállalat olyan munkát végzett, amelyre bátran használhatunk dicsérő jelzőt”. „Házaink gomba módra szaporodnak, csak belülről ne nézze őket senki. Mi, sajnos, kénytelenek vagyunk nézni, mert benne lakunk. Szerény emberek lévén, nagyvonalúan – még augusztusban – csupán 32 hibát közöltünk a gondnoksággal, melyekre eddig még csak választ sem kaptunk, nemhogy a kijavításukról gondoskodtak volna” – írta egy kétségbeesett lakó 1971-ben. Levelét a Ludas Matyi közölte, ezért az olvasók azt is gondolhatták, hogy csak viccből jegyzi meg: „Újpalotán este 10 óra után ne húzza le senki azt a bizonyos láncot, mert utána a szomszédok képtelenek elaludni a nagy robajú »vízi zenétől«”. De ekkor már a Filmhíradó is a beázásokkal és egyéb panaszokkal foglalkozott,

megmutatták azt is, ahogy a gondnok kézi erővel, kötélen engedi le a liftet, így mentve a beszorult lakókat.

Az újpalotai lakóházak építése 1975-ig tartott, a tervezett 13 ezer lakás helyett 15 ezer, így a lakótelepre 60 ezren költözhettek. A szolgáltatások  tekintetében azonban nem bírták a tempót, nem épült sem művelődési központ, sem mozi, sem nagyáruház, így hát az Újpalota két főútvonalának, a Nyírpalota útnak és a Zsókavár utcának kereszteződésébe szánt városközpontból sem lett városközpont – legalábbis a hagyományos értelemben; a nyugati oldalán vásárcsarnok épült, vele átlósan parkot alakítottak ki, itt kellett volna mozit és áruházat építeni.

Ezek helyett azonban csak egy műtárgy, Varga Miklós Centenáriumi emlékműve került ide, Buda, Pest, és Óbuda egyesítésének 100. évfordulójára, azt is jelképezve, hogy

a szántókból lett Újpalota mindenestül Budapest része, még úgy is, hogy területét csak 1950-ban csatolták a fővároshoz.

A Centenáriumi emlékmű sokáig valóban látványos szimbólumként funkcionált (de akár útjelzőként is), az első időkben még díszkivilágítást is kapott. „A házgyári környezetben a krómacél kompozíció tájékozódási pontként szerepel, s szinte magához szervezi környezetét! A végleges variáción az egykor különálló három várost: (Pest, Buda, Óbuda) egy-egy pillér szimbolizálja, az egyesítést pedig a gömb-egész fejezi ki. A mű hatása az átgondolt egyszerűségében rejlik” – írta a műről Goda Gertrud művészettörténész, ám azzal nem számolt senki, hogy a következő évtizedekben micsoda zöld oázissá válik a park, amelyet a lakók ennek ellenére is főtérként emlegettek. MIvel a területen nincsenek házak, a hivatal több mint húsz évig nem foglalkozott a témával. 1993-ban úgy tűnt, hogy katolikus templomot építenek a parkba, ám ez elmaradt. De  1996-ban valakinek az önkormányzatban az eszébe jutott, majd további négy évvel ,később a az önkormányzat városrendezési és műszaki bizottsága lakossági szavazásra bocsátotta kérdést: hogyan nevezzék a teret? A lakók a Fő tér, a Palota tér és a Nyírpalota tér közül választhattak, s döntöttek az első mellett. Ma már az organikus névadás ékes példájaként említik az eljárás, ám a teljességhez tartozik, hogy a Városházi Napló című lapban közzétett szavazólapot csupán néhány olvasó küldte vissza.

„Helyrajzi értelemben a Fő tér a Nyírpalota út és a Zsókavár utca hajlatával körülölelt park, tágabb értelemben azonban ide sorolják a jelentős területet elfoglaló útkereszteződést és a közvetlen szomszédságukban lévő épületeket" – írja egy kerületi kiadvány a Fő térről, és hogy mi sem feledkezzünk meg arról, hogy Újpalota a XV. kerület része, a Centenáriumi emlékművet még inkább ellehetetlenítő szelfipontot is állítottak a Fő tér kapujába. Borítőkép: Gábor Viktor/Fortepan