Ma már egyetlen olyan ember sincs, aki izgalomba jönne attól, hogy a metró átmegy a Duna alatt. Az M4 metró építésekor ez már a világ legtermészetesebb dolga volt, de az M2 esetében más volt a helyzet.
„Budapest ötven éves, s ugy hallom, félszázados emlékünnepére készülnek. Valaki azt kérdezi: milyen lesz ez a város ötven év múlva?
Ábrándozom, de amint kirajzolom a nyílegyenes sugárutakat, a Duna medre alatt keresztül-kasul robogó földalattikat, a kispesti helyiérdekű repülőgép-állomást és a vízivárosi fellegkarcolókat, képzeletem folyton beleakad szegénységünkbe és szárnya szegik. Menjünk végig az utcákon, este tizenegykor. Minden ablak sötét. Azok, akik valaha a világvárosiakat játszották, letörölték arcukról a festéket és alszanak.”
Kosztolányi Dezső 1922-ben írta e sorokat a Pesti Hirlapban, Vasárnap című tárcájában, ami azt az alcímet kapta, hogy Ákom-bákom. Nem véletlenül. Három rövid szösszenet, tipikus megélhetési írások, közülük az elsőt idéztük, amely jövőből a múltba húz. „Biztatóbb visszafelé utazni az időben ötven évet” – írta Kosztolányi, és azt ajánlja, hogy ha nagyon elszomorodnánk a jelenen, gondoljunk a régi Pestre:
Kérjünk kölcsön egy kis hitet a múlttól.
Több mint száz évvel később talán Kosztolányi sem lenne olyan biztos benne, hogy annyira jó ötlet „visszafelé utazni az időben ötven évet”. Még úgy sem, hogy 1972-73-ban, a századik évfordulóját számos beruházással is megünneplő Budapest a jelenünkben annyira színpompás nosztalgia-egyveleg, hogy szinte kiveri a szemünket. Való igaz, hogy azok az évek voltak a Kádár-korszak aranygyapjas jólétének csimborasszói, de ugyanakkor elmondható volt az is a hetvenes évek elején, hogy bizonyos dolgok semmit nem változtak Kosztolányi óta. Bevallott lakáshiány volt és eltitkolt szegénység, aki meg végigment az utcákon este tizenegykor, ugyancsak azt láthatta, hogy minden ablak sötét. (Igaz, pár órával korábban olyan kékes villózást is lehetett látni minden ablakban, amiről ötven évvel azelőtt sejtelme sem lehetett senkinek.) 1922-ben általában hazudott és manipulált a sajtó, 1972-ben mindenben hazudott és manipulált a sajtó. Még a szegény Kosztolányival kapcsolatosan is.
Isten tudja, hogy a Magyar Nemzet szerkesztői, honnét kerítették elő a Vasárnap–Ákom-bákomot, de vélhetően megugrott a vérnyomásuk, miután kiszúrták a szöveg azon sorait, melynek alapján azt lehetett mondani Kosztolányiról, amit még soha: „látta a jövőt”. Méghozzá egészen pontosan. Amikor a sok egyéb mellett „a Duna medre alatt keresztül-kasul robogó földalattikról” írt a félévszázados jövő tárgykörében, évre pontosan beletrafált: a cikk születéséhez mérten pontosan ötven évvel később készült el a metró alagútja a Batthyány meg a Kossuth tér között, a Duna medre alatt.
És innentől kezdve a lapszerkesztők számára megszűntek a mindenféle vízivárosi fellegkarcolók és kispesti helyiérdekű vasutak. „Van egy klassz – mit klassz, zseniális – Kosztolányi-idézünk a metró átadásra” – dörzsölték a markuk, és úgy kiragadták a vonatkozó sorokat a szövegkörnyezetből, mintha nem lenne holnap. A megcsonkított idézetet 1972. december 24-én hozta a Magyar Nemzet, két nappal azután, hogy lezajlott a metró átadásának második köre (az első szakaszt Deák tér és az Örs vezér tere/Fehér út között 1970. április 2-án nyitották meg), és amely – à la Kosztolányi –, attól vált szenzációvá, hogy a vonatok valóban áthaladtak a Duna alatt. A Magyar Nemzet cikkében ezt is olvassuk: „Várjuk a metrójáratot, amely most már nem próbajárat, mert siklik is már be a várakozó utasok örömére. – Figyelem, az ajtók záródnak! – halljuk a jól ismert figyelmeztetést. Az előzékeny vezető mondja, aztán siklunk 30 méter mélységben a Duna alatt.
Lehet, hogy sokan gondolnak rá, hogy most éppen a víz alatt, a meder alatt robogunk, csak éppen nem mondják.
Lehet, hogy némelyik emberbe talán némi szorongás is költözik, de nagyon sok idő nincs a szorongásra, mert 85 másodperc elteltével már hallom a vezető közlését a hangszórón át: Batthyány tér következik”.
De ugorjunk vissza három évet. „Ott, ahol fejtenek, óriási, mesterséges légnyomás alatt dolgoznak a válogatott egészségi állapotú munkások. A légnyomás képezi tulajdonképpen azt az ideiglenes falat, amit a fúrás elkészülése után óriási öntöttvas-bordákkal helyettesítenek, ami a végleges nyomásellenálló boltozatot képezi. A munka alatt a mesterséges légnyomás természetesen sokkal nagyobb, mint a felette és közötte levő föld és vízréteg súlya. Tessék elképzelni. Leegyszerűsítve így mondanám: levegő akadályozza meg a föld és a víztömegüregbe való betörését. A munka oroszlánrésze már kész. Két egymással párhuzamos vonalban már áttörték a Duna medre alatti földréteget” – írta 1969-ben a felvidéki költő, író, újságíró Keszeli Ferenc, akit akkoriban minden bizonnyal csak úgy emlegettek: „a csehszlovák elvtárs”, és akit vélhetően baráti alapon engedtek le a mélybe.
„Az építésvezető Rusa György csizmát, munkaruhát, sisakot rendel a raktárosnál, aztán beöltözöm. Nagy teherszállító felvonó »süllyeszt« bennünket a számomra még titokzatos, de számukra már hétköznapi föld-, pontosabban víz alatti világba. Lent meleg van. Szárazság. Kilépünk a felvonóból, s már hallom is a csillezörgést a hegesztőpisztolyok sercegését… – írja Keszeli Ferenc, közvetlenül a katarzis előtt. „És elindulunk balra. Szorongó, furcsa érzés tölt el. Megmagyarázhatatlan. Negyven méter után figyelmeztetnek, fölöttem a Duna. Mondanak egy megjegyezhetetlen számot, a vízmennyiség súlyát fejezik ki vele. Természetesen minden órában figyelik a vízállást, folynak a számítások, ehhez alkalmazkodni kell, számolni kell a változás okozta körülményekkel” – jegyezte fel a szerző az izgalmas kalandról. Kosztolányival ellentétben ő csak három évre tudta előre a jövőt:
A metró Duna alatti szakasza is elkészül majd, azt is megszokják a pestiek, bevonul az életükbe, kényelmükért.
Nem tévedett. A metró átadását követően már senki nem aggódott, hogy mi történik majd a Duna alatt. Nem való semmiféle látnivaló, ami folyóhoz lett volna köthető.
„Egy villanásnyi ideig tartott. Nem egészen egy percig. Átrobogtunk a Duna alatt. A kollégák tréfálkoztak: »Nemcsak mélységében, hanem úgy látszik, széltében is kisebb lesz a folyó.« »Próbáld csak ki, ússz át rajta!« – javasolták a többiek. Nekem az járt a fejemben, hogyan is fogadták az emberek annak idején a hírt: »Átvezetik a metrót a Duna alatt!« Összesúgtak, komoran jósolgatták, hogy úgyis az építőkre szakad a víz, vagy ha nem rájuk, majd később az utasokra. És most itt ülünk a szép, kényelmes, villámgyors kocsikban, felettünk a Duna és senki sem érez sem félelmet, sőt még meghatottságot sem” – jegyezte fel ’73 januárjában a Bács-Kiskun megyei Petőfi Népe tudósítója, azt sem feledve, hogy a hazatérte után családtagjai mind azt kérdezték: „Hát a metrót láttad-e?”
Ha ötven év múltán kissé érthetetlennek tűnik a felfokozott izgalom, gondoljunk az azt megelőző ötven évre. A költő 1922-ben felhőkarcolókat, földalatti repülőgépeket vizionált, amelyek már léteztek akkor, fejlődésük nyilvánvalóan csak idő kérdése volt. Kosztolányi számára a gangos bérházak mellett a csörömpölő villamosok testesítették meg a hétköznapokat, és akkoriban olyan aktuális újdonság nemigen akadt, amire rácsodálkozhatott volna. Bár ha abból indulunk ki, hogy az első hidroplánállomást egy évvel később létesítette az Aeroexpressz Rt. a Gellért téren, a gépek pedig a Dunát használták kifutópályának, ami legalább akkora csodának számított, mint a metróalagút 50 évvel később.