Kőbánya alsó vasútállomás lett a Jászai Mari térről induló 75-ös trolik új végállomása – közölte nemrég a Budapesti Közlekedési Központ, ennek apropóján idézzük fel a járat történetét. Második rész.
A 75-ös troli múltjáról szóló írásunk első részében az 1954. december 31-i indulástól az 1960 augusztusáig tartó időszakot idéztük fel, amikoris elsőként akasztottak pótkocsit a vonóhoroggal felszerelt trolibuszokra. A reményekre jogosító eljárás azonban nem enyhítette a csúcsforgalmak idején jelentkező elviselhetetlen zsúfoltságot, és nemcsak azért nem, mert az év végéig mindössze öt pótkocsi állt forgalomba. De ne szaladjunk előre! 1961. január 2-án a trolikért felelős Fővárosi Villamos Vasút (FVV) további ötöt ígért a hónap végéig, de azt is megígérték, hogy augusztus végéig már ötven pótkocsit közlekedtetnek a 75-ös vonalán. De még ezt az ígéretet is sikerült megtoldani: „A pótkocsik üzembe helyezése azonban nem elég gazdaságos. A vállalat szeretné ezért megoldani a csuklós trolibusz üzembe helyezését. Ebben az esztendőben elkészítik a csuklós trolibusz mintapéldányát, amely ugyancsak a 75-ös vonalán közlekedik. Amennyiben beválik, a jövő évtől kezdődően sorozatgyártásban áttérnek a csuklós trolibuszok gyártására” – olvashatták az FVV közleményében a szkeptikus utasok.
Ők ugyanis a nagy fejlesztésekből mindössze azt tapasztalhatták, hogy négy hónap alatt tudtak forgalomba állítani öt darab pótkocsit. Most ennek a tízszeresét ígérték, nem beszélve a csuklós troliról…
A cseppet sem rózsás helyzetet mutatja, hogy január 26-án az FVV nemcsak azzal a hírrel fordult a sajtóhoz, hogy megjöttek az ígért pótkocsik, de egy meglehetősen nyers hangvételű nyílt levéllel is. Egy trolibuszvezető írta, aki 75-ösön teljesített szolgálatot – pótkocsis szerelvénnyel. Ma már csak a nagyon idősek
emlékezhetnek rá, hogy a ötvenes-hatvanas években megszokott látvány volt, hogy a buszokon, villamosokon „fürtökben lógtak” az utasok, s ez nem volt másképp a trolikon sem. Noha hivatalosan a kocsik csak zárt ajtókkal közlekedhettek, a hétköznapokban ez kivitelezhetetlennek tűnt. Hasonlóan alakult helyzet a pótkocsik esetében, de ilyen esetekben már valóban annyira veszélyes volt lépcsőn közlekedés, hogy a járművezetők nem vállalták a rizikót; amíg nem lehetett a pótkocsi ajtaját becsukni, nem indultak el. „A fokozott baleseti veszély miatt a pótkocsis trolibuszok csak csukott ajtókkal közlekedhetnek. Ez a szigorú rendelkezés érthető, mert ha valaki a lépcsőkről leesik, a legtöbb esetben halálos végű baleset éri" – figyelmeztetett az Esti Hírlapban megjelent nyílt levélben csak F. D. monogrammal jelölt trolivezető, majd bővebben is kifejtette, hogy milyen nehézségekbe ütközik a szabály és ezzel együtt a menetrend betartása.
„Olyan nagy mértékben nem növekedett meg pár hét alatt a 75-ös vonal utasforgalma, ami 20-30 perces késéseket indokolttá tenne. Sajnos, azonban utazóközönségünk saját maga idézi elő a nehézségeket. Főleg az egyes nagyobb közlekedési csomópontoknál, átszállóhelyeknél. A pótkocsis trolik vezetői ugyanis nem indulnak el a megállókból addig amíg minden ajtó nem záródott be. Ezt a kocsiról leszállva, élőszóval is megmondják, és kérik a lépcsőkön állókat, hogy szálljanak le, és engedjék az ajtókat becsukódni. Utazóközönségünknek egy része nem akarja tudomásul venni a figyelmeztetést, és ha öten állnak már a lépcsőn, még tizen felkapaszkodnak, hogy még jobban bebiztosítsák az ajtók nyitva tartását. Egy-egy megállóban ilyenkor 4-5 percig áll a kocsi, torlódás keletkezik, veszekedések adódnak” – írta F. D. és a járművezetők nevében kérte az utasokat, hogy hagyjanak fel a veszélyes gyakorlattal.
Hiszem, hogy levelem, melyben az önök fegyelmezettségére apellálva megértésüket és segítségüket kérjük, nem lesz hiábavaló, és közös erővel megszüntetjük azokat a tarthatatlan állapotokat, melyek a pótkocsis trolibuszok közlekedése óta indokolatlanul nehezítik az utazást és a mi nyugodt munkánkat
– zárta levelét a trolivezető, de talán mondanunk sem kell, hogy kérése pusztába kiáltott szó maradt.
Az FVV viszont betartotta a pótkocsikkal kapcsolatos ígéretét, 1961 augusztusában 42 új vontatmányt szereztek be, így a pótkocsis egységek száma 55-re emelkedett. Időközben elkészült az csuklós trolibusz prototípusa is: az Ikarus 60-asokból összeállított T400-as pályaszámú kocsi már-már az űrkorszakot idézte: nyolc kereke volt és csak úgy ragyogott a számos krómdíszítéstől.
Az új trolit az 1961-es Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatták be, majd hamar forgalomba állították, de nem a 75-ös, hanem a 70-es vonalán. A csuklósítási program 1962-ben folytatódott, amikor 22 troli készült el – ezeknek már csak három tengelye volt –, majd 1963-ban harminc, egy év később pedig még egy. Ám ezeket a trolikat sem a 75-ös vonalára osztották be, hanem a 70-esre, a 73-as, a 74-esre és a 78-asra. Érdekesség, hogy járművek vonalanként más-más színű fényezést kaptak, a 70-78-as narancssárga/fehér, a 73-as narancssárga/kék, a 74-es zöld volt. Mindez nem tartott sokáig. A járművek meghibásodásai miatt gyakran kellett a trolikat átcsoportosítani, így gyakran borult a színskála, s 1967-ben az összeset piros/fehérre festették.
Ekkor még mindig pótkocsis trolik jártak a 75-ös vonalán, cseréjük csak azután kezdődhetett, hogy az FVV nagyobb tétel ZIU-5 típusú szóló trolibuszt importált a Szovjetunióból. 1967-től ezek kocsik kerültek a „színes-csuklós vonalakra”, így az ekkor már egységes fényezésű hosszú Ikarusokkal kiválthatták a kényelmetlen pótkocsikat.
Eltűnik a 75-ös trolibusz vonaláról az esztétikailag sem hatásos (…) pótkocsi. A rázós pótalkalmatosság úgy tűnhet el, hogy még ebben az évben a már régebben megrendelt trolibusz mennyiségből újabb 60 darabot szállít a Szovjetunió. Amint megérkeznek az új szovjet kocsik, remélhetőleg nyomban kiselejtezik a kiérdemesült pótkocsikat
– írta 1967-ben a Közlekedés című lap, az eredeti elképzelések szerint ugyanis az új ZIU-5-ösök kerültek volna a 75-ös vonalára, ám mivel a járat továbbra a legzsúfoltabbak közé tartozott, inkább a nagyobb befogadóképességű csuklós járművek mellett döntöttek.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy 75-ös troli nyolc évig tartó pótkocsis fejezete a megtestesült abszurditás volt, ezért érdemes ettől az időszaktől egy ugyancsak abszurd epizóddal búcsúzni, ami olvasói levélként jelent meg a Magyar Nemzetben 1967. augusztus 16-i számában: „A 75-ös trolibusz pótkocsiján utaztam, ahol tudvalévően nincsen kalauz. Egy fiatalember teljes hangerővel hallgatta táskarádiója adását. Amikor már meguntam, kértem, hogy legalább halkítsa le. Szó nélkül megtette. Két utas azonban elkezdett velem vitatkozni, hogy jogtalanul jártam el, mert ha volna ilyen rendelkezés, akkor miért nem függesztik ki a kocsiban a viták elkerülése végett, vagy miért nem hozzák a nagyközönség tudomására."
Az olvasó arra lett volna kíváncsi, hogy végül kinek volt igaza, de a lap szerkesztői nem tartották fontosnak, hogy akár ők, akár az illetékesek válaszoljanak. Talán nem véletlenül.
(Folyt. köv.)
Kiemelt kép: BKV Archívum