A Lupa lakói, valamint a lakók házai és nyaralói egyaránt sokszínűek, változatosak, akárcsak maga a sziget. Hiszen ha jön az árvíz, az ő életük is átalakul. Mi az a Lupa, és mit jelent lupainak lenni? Loós Panna fotóriportja.
Budapestről alig kilépve, a Dunán megbújva találunk egy apró, Lupának nevezett szigetet. Kizárólag gyalogosan, esetleg biciklivel bejárható. A lassan egy évszázadossá idősödő sziget ezernyi történetet őriz. Ez az a hely, ahol Soros György anyukája fagyit árult a házuk kertjéből, és ahol a hosszú évtizedek ellenére is megmaradtak a régi gondnokokról, révészekről szóló történetek. Szinte mindenkivel találkozhatunk, politikus, újságíró, elvonulni vágyó fiatal, a kezdetek óta itt élő, „ősi” lupai család. Lakói, valamint a lakók házai és nyaralói egyaránt sokszínűek, változatosak, akárcsak maga a sziget. De mi is az a Lupa, mit is jelent lupainak lenni? Talán mindenki, aki járt már ott, kicsit annak érzi magát. De az igazi lupaiak árvíz után a nappaliban takarítják az iszapot. Ilyenkor séta helyett eveznek, és a büfében várják az estét beszélgetések közepette. Mindenkinek köszönnek, aki idejön, akárcsak falun, és bár szeretik a csendet is, amikor nincs tömeg és nincsenek látogatók, nagy lelkesedéssel mesélnek erről a bizonyos Lupáról. Valóban úgy érzi az ember, hogy itt valami összeköti őket, és ahogy az egyik „régi” szigetlakó fogalmazott, „mindennek a Duna ad értelmet, az öreg folyó, a mi Dunánk”.
A sziget körülbelül 800 méter hosszú és 200 méter széles, de mérete függ a vízállástól is. Csupán pár házat laknak egész évben, a többi főként nyaraló, és nagy részük bejárata a sziget hatalmas platánokkal végigültetett főutcájáról nyílik.
Anett és Balázs a nyugalomért költözött a szigetre. Két kutyájukkal már az egész évet kint töltik, árvizek idején is.
A házak lábakra épültek, a sziget árterület, számoltak a nehézségeivel. Magasabb vízállásánál a Duna ellepné a házakat is.
Vilma a szüleivel és a nagyszüleivel jár ki a szigetre. Így három generáció is használja a nyaralót. Szerintük a sziget egy „rezervátum”.
A sziget „lenti” felében volt régen a hajóállomás. Persze azóta a Lupa változott, de a növények között a mai napig felfedezhető a régi kikötőbak.
A sziget központja, „szíve” a büfé. Itt, még ha nincs nyitva, akkor is élet van. Zoli, a büfé vezetője és Árpi, a sziget gondnoka árvíz idején nézi a meccset a büfé teraszán.
Sétálgatva szemünk elé tárulnak a sziget múltjából megmaradt emlékek, ma már rozsdás táblák, hinták.
Sanyi bácsiról nevezték el a büfét, ő alapította – mielőtt fia, Zoli vette át. Korábban bolt is volt itt. Ma amint beköszönt a jóidő, fürdőruhás, evezős emberek lepik el a nagy, füves területen felállított napernyős asztalokat egy hideg üdítő mellett.
Árpi, a sziget gondnoka, rendjének jelenlegi „őrzője”. Évtizedek óta itt él, a szigeten található gondnoki lakásban, ahogy a korábbi gondnokok is.
Az első igazán modern házat Kozma Lajos tervezte a szigetre, ennek a mintájára épült meg a többi is. Szobáinak stílusa pedig igyekszik korhűen megőrizni a régi sziget hangulatát.
Az árvíz szinte mindennapos esemény, az emberek kajakokkal eveznek az utcán, a kutyákat átviszik a partra a reggeli sétájukhoz, a büféhez is vízen érkeznek, a szigetgondnok például a lépcsőhöz köti ki a motorcsónakot.
Különlegesebb viszonyt ápolnak a Dunával, mint a hétköznapi evezősök, horgászok vagy akár egy Duna-partján élő család, hiszen állandóan körbeöleli őket. Árvíz idején akár maga alá is gyűrheti az egész szigetet, ugyanakkor mindennap át is kelnek rajta.
Ha jön az árvíz, magasabbra kerülnek a tárgyak. Ha a víz nem éri el a felső szintet, akkor elég a magasabb polcokig cipekedni, ha nagyobb ár érkezik, akkor a legfelső szinttel is számolni kell, még az ár megérkezése előtt, hogy ne a nyakig érő, akár téli, hideg vízben kelljen pakolni.
Amint tetőzik az árvíz, már az apadásra kell figyelni, aztán el kell kezdeni letakarítani az iszapot az utakról, épületekről, a természetnek is kell egy-két hét, amíg magához tér és a szürkeségből, és a táj visszatér a zöld látványába.
Árpi mellett Tibi segít a sziget gondozásában. És bár már 40 éve dolgozik a Lupán, nem lakik itt és hétvégi háza sincs, mégis mindig kijár.
Az egyik „ősi” lupai család tagja Tóni. Bár a hideg teleket nem kint tölti, az év többi részét igen. Az ebédet mindig a kertben készíti el, azt mondja, ha az árvíz nem lepné el a tűzrakó helyet, akkor ő a vízben is kint állna és ott főzne.
A természet és a nyugalom körbeöleli a szigetet. Olyan egyedi „világa”, közössége van, amit nem hasonlíthatunk máshoz. A házak, az emberek, a környezet, a természet és persze a Duna. Átérve úgy érzi az ember, hogy nincs a városhoz kötve. Ők pedig Lupáért és ezért az életért vannak itt.
A fotósorozat Loós Panna fotóriporter diplomamunkája, címe: Városi szigetlakók
Budapesti Metropolitan Egyetem, konzulens: Hajdú D. András