1949-ben az összes budapesti járaton kalauzok teljesítettek szolgálatot, ám ez sem riasztotta el a bliccelőket. Voltak, akik megpróbáltak elbújni, mások érvénytelen jegyet mutattak fel. Egyszer még egy majom is megpróbálkozott a potyázásással.
„A Lehel utca külső vidékén nagy vándorcirkusz vendégszerepel. Tegnap este előadás alatt eltűnt a manézsból az egyik galléros pávián Az ápolók észrevették, hárman is utána vetették magukat, de akkor már gyors szökelléssel vett irányt a város felé és elmenekült” – számolt be 1949 nyarán a Magyar Nemzet a különös esetről, amely a későbbiekben még különösebb fordulatokat vett. Az ápolók mellett a járókelők is „Lexi, a csodamajom” nyomába eredtek, bár hitelesebb megfogalmazás lenne, hogy bottal ütötték a nyomát. A lap tudósítója szerint ugyanis „sokan láttak egy ugráló, sötét árnyat, de még többen eredtek futásnak anélkül, hogy tudták volna, hová és miért szaladnak”. Az összevissza rohangálásnak az lett a vége, hogy az önkéntes üldözők kifulladtak a cirkuszi ápolókkal egyetemben. Vagyis a majom el tudott menekülni. Mégis csoda történt: egy szolgálatban lévő villamoskalauz ugyanis arról tájékoztatta a kétségbeesett üldözőket, hogy majom fölszállt a szembejövő villamosra…
„Meghúzódott az üres peronon és csak akkor derült ki, hogy a furcsa potyautas nem valami szerencsétlen gnóm, hanem egy majom, amikor a kalauz szórakozottan jegyet, kért tőle”
– mondta az elvtárs, mire az ápolók újra nekiiramodtak. Meg sem várták a következő villamost. „Két-három megállóval odébb valóban torlódtak a villamosok és az utcasarkon újabb tömeg feketedett” – olvasható 75 évvel ezelőtti újságcikkben, amelynek a vége természetesen hepiend, ha annak vesszük, hogy Lexit visszavitték a cirkuszba.
Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy e történetet mennyiben színezte ki az újságírói fantázia, ami tudvalevőleg a nyári uborkaszezon idején szárnyal csak igazán… Lehet, hogy csak annyi igaz belőle, hogy a Lehel utca külső vidékén nagy vándorcirkusz vendégszerepelt, amelynek a sztárja valóban egy csodamajom volt. Ami nagyon jól elvolt a manézsban egész nyáron, eszébe nem jutott volna elszökdösni.
Afelől viszont nem lehet kétségünk, hogy a fővárosi villamos- és autóbusz közlekedésért felelős BSZKRT ugyancsak 1949 nyarán hirdette meg különös programját az „emberi” potyautasok, vagyis a bliccelők ellen. A vállalat a kalauzok lelkére kötötte, hogy – ellentétben a majmokkal – ne ismerjenek kíméletet a potyázókkal szemben.
„A nem fizető utasok, akik sportot űznek a »bliccelésből«, lényegében azoknak az utasoknak a kizsákmányolói, akik fizetnek, mert elszállításuk költségeit, a fenntartás és üzemfejlesztések terheit közvetve azoknak kell viselniük, akik a hetijegyeket, az átszálló- és vonatjegyeket megváltják”
– állt a BSZKRT közleményében, amelynek végkövetkeztetése nem is lehetett más, mint hogy a jegy nélkül közlekedő utas a „köz ellensége”, s ennek szemléltetésére azzal jöttek, hogy az „50-60 járműtől fosztja meg a dolgozók társadalmát”, ami minden bizonnyal az okozott kárértékre vonatkozott. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan lehetett bliccelni, ha minden járművön kalauzok teljesítettek szolgálatot? A közlemény szerint „vannak utasok, akik szándékosan minden alkalmat felhasználnak arra, hogy a kalauzok és ellenőrök elől bujkálva a viteldíjat ne fizessék meg, vagy lejárt, érvénytelen jegyekkel kíséreljék meg az utazást”, ami azért mindenképpen merészebb hozzáállást igényelt, mint napjainkban, ugyanis sokkal nehezebb lehetett elbújni a kalauz elől, mint azt figyelni, hogy felszáll-e az ellenőr.
„Küzdjünk a potyautasok ellen” – hívta csatába immár nemcsak a kalauzokat, de az egész lakosságot a BSZKRT, s e küzdelemnek a jegyében hirdette meg jelmondat-pályázatát, amely
egész évre szóló villamos és autóbusz szabadjegyekkel kecsegtette a legjobb jelmondatok megalkotóit.
Arra nem tért ki a közlemény, hogy kik lesznek a zsűri tagjai, és hogyan értékelik majd a beérkező pályaműveket, ám azzal kapcsolatban igen részletes, hat pontos útmutatóval szolgáltak, hogy az önkéntes kreatívok milyen szempontok alapján lássanak munkához. Ezek pedig a következők voltak: „1. A Szovjetunióban az utazóközönség segíti egymást a jegyváltásban. Kézről-kézre adják a pénzt és a jegyet. Kövessük mi is a példát; 2. A viteldíjat aprópénzben készítsük elő; 3. Gyűretlen állapotban adjuk át a jegyet; 4. Ne álljunk meg a peronon, ha a kocsi belsejében még van hely; 5. A kalauz is a szocializmust építi; Segítsük munkájában; 6. Potyautasok elleni küzdelem.”
A BSZKRT majd’ egy hónapot adott a jelmondatok megalkotására, a 75 évvel ezelőtt, 1949. július 7-én megjelent közlemény szerint július 31-ig kellett volna beküldeni a pályaműveket. A kezdeményezést nem aratott különösebb sikert. Legalábbis erre utal, hogy hiába kerestünk az eredményre utaló közléseket a pályázat lezárulta után, egyetlen ilyet sem találtunk.
Kiemelt kép: Balesetelhárítási film forgatása a Lehel úton az ötvenes években Kép: Magyar Rendőr/Fortepan.hu