Lehet, hogy mára kiment a divatból a vidéki Magyarország és a budapesti külváros meghatározó típusháza, de nehéz elképzelni, hogy lesz még egy ilyen népszerű forma, ami ennyire karakteresen és szerteágazóan határozza meg magyarok százezreinek az életét. A Ludwig Múzeum kiállításán jártunk.
A Ludwig Múzeum Kis magyar kockológia tárlatának végén van egy kvíz a Magyar Malter jóvoltából: házakról kellene eldöntenünk, hogy Kádár-kockát ábrázolnak vagy sem. Hiába, hogy ekkor már túl vagyunk a kiállításon és Hádinger Nóra egyórás tárlatvezetésén, mégsem lehet 100 százalékos a frissen megszerzett tudásunk.
Hiszen ahány ház, annyi Kádár-kocka: szerte Magyarországon 800 ezer áll belőlük, 800 ezer család élt valaha vagy él jelenleg is kockaházban. Közülük jó páran a budapesti külvárosban. Sőt, az első kockaház is Budapesten épült, 1957-ben Újpesten. Mi is úgy kerültünk ide, hogy legutóbb Erő Zoltán budapesti főépítész angyalföldi sétáján merült fel a kérdés, hogy az OTI-telepen álló kockaházak vajon nevezhetők-e Kádár-kockának, ha történetesen az 1940-es években épültek. A rövid válasz, hogy nem, mert a Kádár-kockának a szabályos 10x10 méter alapterületű, sátortetővel fedett 1960-1970 közötti családi házat hívjuk.
Persze nem előzmény nélkül indult meg a kockaházak tömeges magyarországi építése: a történetben az az igazán érdekes, hogy nem is államilag kezdeményezett módon, hanem alulról szerveződően, magánépítkezések formájában készültek ezek a házak. A Kádár-kocka előképe, kiindulási pontja az a fajta tisztviselőtelepi ház lehetett, amelyből Budapesten is lehet látni jópárat (például az említett OTI-telepen), de vidéki népszerűségében nagy szerepet játszott, hogy a paraszti életforma helyett a városias működés kezdett terjedni, amelyhez a kis telekre épült, kicsi, könnyen kivitelezhető ház illeszkedett. Sőt, fordítva:
nem a Kádár-kocka illeszkedik a magyar néplélekhez, hanem a magyar néplélek Kádár-kocka alakú.
Ez a hangulat egyszerre jelent meg Szolnoki József installációjában (egy gulyáságyút és egy betonkeverőt keresztezett a háttérben szóló Ki nyer ma? hangaláfestésével), és abban, ahogyan erre a látogatók reagáltak. Ugyanis a Kádár-kocka nem tud számunkra idegen dolog lenni, amit tudásvágytól hajtva egy kortárs múzeum tárlatán újdonságként fogadunk be. A Kádár-kocka az életünk, a családunk, a vidéki rokonaink, barátaink, ismerőseink világa, mindenki járt már Kádár-kockában, mindenkinek van sztorija a Kádár-kockáról – és ez a tárlatvezetésen is jelen volt, amikor a kiállított művészeti alkotások befogadása helyett arról kezdtek vitatkozni a látogatók egymással, hogy vajon nehéz volt-e a kockaházakban lakók élete, és hitelesen adja-e vissza ezt a miliőt Fehér László (eddig még sosem látott, korai) festménye.
A Kádár-kockához érzelmi viszony fűzi a magyarokat, pestieket és vidékieket egyaránt. Olyannyira, hogy még művészeti albumot is vásárolnak róla: mint megtudtuk, Katharina Roters Magyar kockák című 2014-ben megjelent albumából a második kiadás készül. A svájci fotós külső, rácsodálkozó szeme tíz évvel ezelőtt dokumentálta a magyar falu, a magyar város jellegzetes épületét. A közel ezer képet és mellé Szolnoki József interjúit tartalmazó szintézis is kellett ahhoz, hogy a korábban lenézett kockaházakról szóló vita új lendületet kapjon napjainkban – és egy kortárs múzeum is foglalkozzon vele.
De miért vitatott a kockaház vagy a kockaház esztétikája? Ennek a kérdésnek könyvtárnyi irodalma van, és a témát a képzőművészeti alkotások felől megközelítő múzeumi tárlat nemcsak kiállítja ezeket a szakirodalmi cikkeket, de a múzeum terében fizikailag is elérhetővé teszi őket. (Aki esetleg nem így készült a múzeumra szánt idejével, az online is folytathatja böngészést.)
Na de akkor mi is pontosan a gond a kockaházzal? A rövid válasz az, hogy minden és semmi. A hosszú válasz pedig, hogy nincs a világon az a téma, amit ne lehetne a népi és az urbánus tengely mentén megosztani, és nem volt ez másként a szocializmus évtizedeiben sem. A sajtóban zajló vita leképezte az akkori közgondolkodás irányait: a korabeli társadalmi folyamatok miatt (iparosítás, tsz-esítés, belső migráció) kialakult lakhatási problémákra a városias társasházak és a falusias kockaházak jelentettek gyors megoldást.
A gyors megoldásokat pedig gyors állásfoglalások követték: mi a lakhatás jó és kívánatos formája? Ideológiailag hol jó élni?
És ehhez minden mást hozzá lehetett csapni: a szocializmus hívei az egyén és közösség, múlt és jövő, elszigetelődés és kollektivitás, kispolgári életérzés vs. szocialista embertípus szembenállásává tágították a vitát, hangoztatva a kollektív lakótér eszméjét, szembeállítva családi ház elszigetelődésével.
A Ludwig tárlatának valódi értéke ez a gondolatébresztés: annak végiggondolása, hogyan öregedett ez a vita. Az ehhez rendelt képzőművészeti alkotások inkább jelzésértékűek: Fehér László már említett festménye mellett láthatók Birkás Ákos kockaház-portréi, valamint Merényi Dávid Vidéki házak sorozatából néhány darab. Gerhes Gábor számos fotója, köztük a (budapesti) szülői házat megörökítő Szülői ház kétszer. Keresztesi Botond bemutatott munkái is természetes háttérként kezelik a kockaházat mint motívumot: a The Castle of Middle Class című festményén a középosztály kastélyát a videójátékok esztétikájában, középkori építményként ábrázolja. A Reggeli a szabadban pedig Manet azonos című festményének parafrázisa: az eredeti kép alakjait sárgamellényes, moncsicsifejű közmunkásokra cserélte, a háttérben pedig kockaházakat helyezett el.
A kockaházhoz szervesen kapcsolódik a korszak tárgykultúrája, a fali poszter és a mindenféle csecsebecsék. Király András faliposztereket idéző festménye (My Way) vagy Szőllősi Géza japán szexbabás sorozatából az a kép, ami nagymamájának a kockaházában készült (Suzuka és barátai) eredetileg egészen más művészi szándékkal készült alkotások. Szintén a nagyszülők generációjának esztétikája jelenik meg Csizik Balázsnál is: a Tárgyi regiszter című munkájához egy kockaház használati tárgyait rendezte katalógusba egy csipkés falvédőre nyomtatva.
Sok szellemes újraértelmezés kapcsolódik tehát a kockaházhoz, és sajnos jó pár lehangoló is. A mezőszemerei pusztulást helyben követő Bukta Imrétől négy festmény illusztrálja, hogy az esztétizáló-idealizáló rácsodálkozás mellett mi a kockaházak mai magyar valósága.
Kiment a ház az ablakon, és a természet bejött a helyére. Növényzet, esővíz, legelésző állatok, jó esetben egy FOR SALE felirat veszi át az egykori emberi életterek helyét a festményeken.
Az Elhagyott táj című installációjában a kockaház már csak üres kontúrként jelenik meg: a falra vetítve fekete körvonalait látjuk.
Bukta Imre képein a pusztulás természetes folyamata látható, Nemes Csaba az emberi pusztítást is megjeleníti. 2009-ben kezdett az Apja neve: Nemes Csaba című sorozatába, eredetileg az apja egykori fotóit dolgozta volna fel festményként. Az első nagyméretű darab, a Roma család újépítésű házzal a romagyilkosságok idején készült, az ehhez csatlakozó, Monument című sorozata a romagyilkosságok helyszíneit, a kockaházakat ábrázolja. Ehhez a hangulathoz csatlakozik Oláh Mara Omara „Viharos essők megmutatjak erejüket..." című festménye: a BAZ megyei tájképen a kockaházak egyhangúsága jelenik meg, viharos éggel a háttérben. A hozzátartozó szöveg a társadalmi feszültségeket is tematizálja: „Viharos essők – megmutatják erejüket / Remélem most kihasználod a lehetőséget, hogy legyen / munkád és nem a rablóvezérek aratnak / Ha nem! Akkor vess magadra! Mert hüje vagy! Tovább.../ És nyírd a füvet éhbérért és engedd magad gyilkolni!!! Borsod Abaúj Zemplén megye – 2010. máj."
Ebben a hangulatban érkeztünk el a végén a Magyar Malter (Jancsó Miklós és Máthé Dóra) valóban szellemes játékához, de most már egészen mást jelent számunkra a kockaház, mint amikor egy órával korábban megérkeztünk a Ludwig Múzeumba. Lehet, hogy a kockaház mára kiment a divatból: előbb az alpesi ház, majd a mediterrán ház túrta ki, de nehéz elképzelni, hogy lesz még valaha olyan népszerű háztípus Magyarországon, ami ennyire karakteresen és szerteágazóan határozza meg magyarok százezreinek az életét.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)