A fővárosi önkormányzat Otthon Budapesten – lakás és lakhatás címmel rendezett konferenciáján megvitatták, hogy a témában milyen dinamikák érvényesülnek, hogy mekkora összegre lenne szükség ahhoz, hogy megfelelően felújíthassák Budapest lakásállományát, vagy hogy miként lehetne meghozni a lakásfelújítási kedvet.
A Lakáspiac és lakáspolitika című beszélgetést – amelyet május 15-16-án rendeztek a Biodómban –Kovács Vera, a Budapesti Lakásügynökség vezetője azzal kezdte, hogy
a rendszerváltás óta a működő kormányok szerint a lakhatás ügyének a megoldását kizárólag a tulajdonlás tudja rendezni. Ebből a politikai vakságból fakad, hogy a lakáspolitikai eszköztár támogatásai főleg a tulajdonszerzéshez kötődnek, és ez a másfajta lakáspolitikai beavatkozást megnehezíti.
Kovács szerint ugyanis az a közpénz, amivel a támogatások révén a magántulajdont gyarapítják, nemcsak azért problémás, mert a felhasználása után nem fog közcélokat szolgálni – mint például egy bérlakás, amelyet az egyik rászoruló család után egy másik használhatja –, hanem mert igazságossági kérdést is felvet azzal, hogy éppen a legrászorultabbakat zárja ki a rendszerből. Ezeket a támogatásokat ugyanis csak azok tudják igénybe venni, akiknek már eleve van tulajdonuk vagy valamennyi tőkéjük ehhez.
Hegedüs József közgazdász, szociológus, a Városkutatás Kft. alapító tagja és egyik ügyvezető igazgatója arról beszélt, hogy a szociális és megfizethető lakások problémája napjainkra európai jelenség lett, megjelent olyan országokban és városokban is, ahol a lakások 30 százaléka szövetkezeti vagy szociális lakás.
– A szakirodalom szerint két uralkodó megközelítés van – magyarázta Hegedüs. – Az egyik szerint a folyamatos piaci kudarcok okozzák a problémát, a másik szerint pedig az állami beavatkozások okozzák ezt. Azért is jó lenne ezt tisztázni – tette hozzá, mert ha egy programot végiggondolunk, akkor nem mindegy, melyik narratívához igyekszünk alkalmazkodni, melyik problémára igyekszünk megtalálni a megoldást. Hegedűs szerint, amit most látunk, nemcsak lakáspiaci és beavatkozási probléma, hanem társadalomstrukturális probléma is.
Valahogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy sokan, komoly szociológusok is a '80-as években várták. Nem alakult ki erős középosztály, amelyik piaci körülmények között is képes a lakásáról gondoskodni, csak egy széles, gyenge középosztály alakult ki.
A beszélgetésen, ahogy általában a lakhatásról szóról konferenciákon, előkerült Bécs példája, ahol száz éve dolgoznak már a szövetkezeti lakásrendszer összeállításán, és ahol 30 százalék körül van a szövetkezeti lakások aránya, ami több mint irigylésre méltó. Hegedüs azért tartotta fontosnak megemlíteni Bécset, mert a példáján keresztül jól látszik, hogy míg az osztrákoknál nem számít cikinek bérlakásban élni, Magyarországon mintha a társadalmi lecsúszás egyik jeleként értelmeznék, ami megint csak nem segít azon, hogy a bérlakások vonzónak számítsanak.
A kerekasztal-beszélgetésen Balogh László, az Ingatlan.com vezető gazdasági szakértője arról beszélt, hogy ha újra kellene építeni a rendszerváltás után szétesett szociális lakásállományt, akkora tőkére lenne szükség, ami senkinek nem áll rendelkezésére. Balogh hozzátette, hogy
a politikusok azért sem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, mert az efféle beavatkozás nemcsak nagyon sok tőkét igényelt volna, de politikai hasznot sem hozott volna. A Budapesti Lakásügynökség megközelítése annyiban tehát mindenképpen új, hogy a használt lakáspiacról próbálja beszívni az ingatlanokat.
Czirfusz Márton a Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont munkatársa felidézte, hogy Kovács Vera azzal indította a beszélgetést, hogy adottságként kell kezelni, hogy a piac irányítja a lakhatást. Szerinte viszont nagyon fontos lenne kimondani, hogy a lakhatás társadalmi szükséglet, és nem jó, ha ezt a piac irányítja.
Czirfusz próbált biztatót mondani azzal,
ő megnézte Bécset és Frankfurtot, ahol a két világháború között szintén volt egy köztulajdonú lakásépítési program, és azt látta, hogy egy-két politika ciklus alatt be lehetett az ilyen rendszerek motorját rúgni.
Vagyis ha lenne politikai akarat, be lehetne indítani egy olyan hosszútávú folyamatot, ami irányba állítja lakhatást. Reméli, hogy a lakásügynökség és a klímaügynökség ehhez járul hozzá, olyan szervezetek lesznek amelyekre ha 50 év múlva visszatekintenek, látható lesz, hogy elindították a megfelelő folyamatot.
Czirfusz Márton a két évvel ezelőtti kutatásukra hivatkozva hozzátette még, hogy korántsem igaz, hogy a magyar emberek tulajdonban szeretnének élni. Ha lenne Budapesten megfizethető és biztonságos bérlakás, akkor az több százezernyi budapesti háztartásnak lenne opció.
Ebben kulcsszerepe lenne egy jó lakástörvénynek, a mostaniról ugyanis a szakértők már a megszületésekor azt mondták, hogy teljesen alkalmatlan a feladatát betölteni, de egyik kormány sem mert érdemben hozzányúlni
Kovács Vera elmondta, hogy szerinte a mostani tulajdonosi szerkezet csak a rendszerváltás óta alakulgat, tehát nincs mélyen beágyazva, és hogy máris több dolog is dolgozik a tulajdonlás ellen. Például az, hogy egyre több fiatal igényli a mobilitást. A lakásügynökség vezetője egyébként egy kutatására hivatkozva arról is beszélt, hogy a kerületek sem tudják például, hogy akadálymentesek-e a lakásaik. Ha viszont a szociális lakásállomány felmérése után a magántulajdonú lakásokra is ki tudnának terjeszteni egy ilyen adatgyűjtést, akkor különösebben drasztikus beavatkozások nélkül is nagyon sok területen elindulhatna a közös gondolkodás.
Akadályok
A beszélgetés-sorozat utolsó paneljében, Ámon Ada, a budapesti városháza Klíma és Környezeti főosztályának egykori, a Budapesti Klímaügynökség jelenlegi vezetője elmondta, hogy az ügynökség legfontosabb feladata az – ahogy Karácsony Gergely főpolgármester is már korábban kijelentette –, hogy a budapesti lakásállomány energetikahatékonysági korszerűsítését minden eszközzel támogassák.
Ámon szerint visszatérő dilemma, hogy akkor ők vajon klímavédelmet finanszíroznak-e, a lakhatást finanszírozzák-e, alacsonyabb rezsit finanszíroznak-e vagy simán csak az emberek lakhatási költségeit próbálják csökkenteni. Elmondta, hogy ő mindig ugyanarra jut: ezek infrastrukturális beruházások, amelyek általában állami beruházások, a kérdés pedig az, hogy hogyan tudjuk a közpénzt hatékonyan használni olyan közfeladatok, vagy a közösség szempontjából érdemes vagy értékes dolgokra fordítani, mint a levegőminőség vagy a komfortérzetünk javítása.
Ámon Ada úgy fogalmazta át az ügynökség célját, hogy legyen az a széndioxid kibocsátás elkerülése. Mindez azért fontos, mert meg kell találniuk azt a célt, ami mentén a forrásokat belerakják a házakba. Azt a sokkoló számot is ki kell mondania – tette hozzá –, hogy a budapesti lakásállomány felújítása többezer milliárd forintot igényel.
Ehhez kell közfinanszírozás és magánfinanszírozás is.
A nagy kérdés nyilvánvalóan az, hogyan tudjuk bemozgatni a kereskedelmi bankokat, a közpénzt, hogyan lehet meggyőzni a magyar államot, a kormányt arról, hogy Budapestnek is fontos szerepe van a klíma- és környezetvédelem szempontjából.
– jelentette ki a klímaügynökség vezető, megjegyezve, hogy ezzel kapcsolatban számos akadályt látni.
Mint mondta, a földgázról való leválást például nem lehet tervezés nélkül megoldani, hiszen egész utcákat kell előrelátó módon felújítani, és oda pénzt kell kihelyezni. Csakhogy a kutatásokból kiderült, hogy szinte semmi felújítási hajlandóság nincs a magyarokban, nem is érzékelik a problémát. Az állam is ódzkodik, hogy erre adjon pénzt.
Suba Levente, a K&H Csoport fenntarthatósági vezetője arról beszélt, neki az a benyomása, mintha mindenki úgy gondolná, hogy a bankok nem lennének érdekeltek az ingatlanállomány energetikai megújulásában, pedig azok. Már csak azért is, mert a bankoknak is kötelessége, hogy csökkentsék a széndioxid kibocsájtást – a sajátjukat is, és azt is, ami a finanszírozásukon keresztül megvalósul. Úgyhogy a főváros náluk biztosan nyitott ajtókat dönget. Mosonyi Balázs, a CEIS cégcsoport tulajdonosa és ügyvezetője is azt erősítette meg, hogy a bankok „iszonyatosan motiváltak” ebben az egész rendszerben.
Pálffy Anikó, a Magyar Energiahatékonyásgi Intézet (MEHI) szakmai vezetője szerint a banki kényszer folyamatosan erősödik, hogy az EU 2050-re elérje a klímasemlegességet, azaz csak annyi üvegházhatású gázt juttasson a légkörbe, amennyit a természet – az erdők, az óceánok és a talaj – el tud nyelni.
A megoldásokkal kapcsolatban Suba azt mondta, ha valaki az egymillió forint önerőt sem tudja előteremteni, a személyi kölcsön sem eretnekség, ha felújításról van szó. Szerinte azért lett ennek olyan rossz a megítélése, mert rögtön arra asszociálunk belőle, hogy az ember egy soha meg nem térülő dologra, mondjuk tévére fecsérli el a pénzt, ha viszont normális célra vesszük fel, aminek megvan a visszafizetési forrása mondjuk úgy, hogy csökkenni fog a rezsi, amit fizetünk, akkor egyáltalán nem balgaság.
A bankok kínálnak zöld lakáshitelt is, amit kifejezetten energetikai felújításra lehet használni, vagy olyan ingatlannak a vásárlására, amely már energiahatékony. Állítása szerint mindig figyelnek arra, hogy a jelzáloghiteleik közül mindig ennek legyen a legalacsonyabb a kamata. A legtöbb bank rendelkezik társasházfelújítási hitellel is. A piaci konstrukciók tehát adottak. A rezsicsökkentés viszont kihúzza a motivációnak a jelentős részét.
A szakértők szerint az állam a támogatásokkal rosszul kondicionálja a lakosságot, mert
azt üzeni: „ne csinálj semmit, amíg nincs támogatás, úgyis jön előbb-utóbb”. És akkor majd kinyílik egy szűk időablakra, hirtelen tolakodás lesz, megjelenik a korrupció, felmennek az árak, nem lesz alapanyag, nem lesz mester, aki kivitelezne.
„Hirtelen lobbantottunk egy lángot, amelynek semmiféle hosszútávú hatása nincsen.” Suba Levente szerint, bár tudja, hogy nem lesz ezzel népszerű, bizonyos esetekben kötelezni kéne az ingatlantulajdonosokat a felújításra, anélkül, hogy bárkit lehetetlen helyzetbe hoznának, mert aki szociálisan rászorult, azt ebben a helyzetben is kéne támogatni.
Ámon Ada is arról beszélt, hogy ha a támogatásokat folyamatosan, éves szinten, kiszámíthatóan pörgetné az állam, akkor ez mindenféle befizetések révén egy az egyben visszajönne a kasszába. A magyar állam elindította az energiahatékonysági kötelezettségi rendszert (EKR), de nem világos, hogy ezt hogyan tudnák akár az átlagemberek, akár a klímaügynökség felhasználni, mert az iparban, a közlekedési szektorban, valamint a nagyvállalati körben ért el megtakarításokat.
(Kiemelt kép: Képszerkesztőség/Berecz Valter)