Sosem tanultuk meg, hogyan kellene értelmezni a modern épületeket

Az Énbudapestem a KÉK több beszélgetését is feldolgozta, egy alkalommal például Neked is jó volt? – Női szempontok a várostervezésben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést, és azt vizsgálták, mi a legbosszantóbb abban, hogy Budapest tervezéséből kihagyták a nőket, egy másik alkalommal pedig azt próbálták átbeszélni, hogy mit tehet a hétköznapi ember az országot elárasztó kiemelt kormányzati beruházásokkal szemben. Utóbbi egyik tanulsága volt, hogy igazán sikeres ellenállások ott tudtak szerveződni, ahol a túloldalon a politikának a lakossági szinten volt még  valamiféle elérhető zónája.

A mostani beszélgetést Kovács Dániel művészettörténész, építészeti kritikus azzal kezdte, hogy legjobb tudomása szerint ő az egyetlen ember az országban, akit azért fizetnek, hogy a második világháború utáni építészettel foglalkozzon. A figyelme akkor irányult a korszakra, amikor egyetemi évei alatt az egyházművészetről írt egy dolgozatot, és felfedezte magának a Farkasréti, avagy Mindenszentek-templomot. 

Kovács elmondta, hogy eleve őrületes, elképesztő sztorija van templomnak, Szabó István nulla forint költségvetésből tervezte meg, ennek ellenére Budapest egyik legszebb temploma lett, amit aztán kalákában, a legolcsóbb anyagokból húztak fel. Az üvegablakokat maga Kovács rakta össze egy általa kitalált, szintén olcsó technikával, és a berendezés egy részét is ő maga ácsolta.

Branczik Márta művészettörténész, muzeológus, műemlékiérték-szakértő számára a legkedvesebb a Gellért Szálló belső építészete, amit az 1960-as években több belsőépítész készített, és mint magyarázta, nagyon különleges és értékes burkolatok, nemes kövek találhatóak ott, valamint nagyon érdekes építészeti megoldásokat alkalmaztak. Mint magyarázta, a szocializmus idején nem katalógusokból választották ki az építészek, mit szeretnének látni egy-egy épületen. Nagyon sok energiát kellett beletenniük abba, hogy kitaláljanak egy-egy megoldást, és abba is, hogy meg valósítják, ez pedig nagyon izgatja őt ebben a korszakban.

Hartmann Gergely építész, kutató, egyetemi oktató azzal folytatta, hogy részben ő is hivatásszerűen foglalkozhat a háború utáni épületekkel, hiszen ez a doktorijának a témája. Őt a Győri Színház épülete igézte meg, ahova gyerekként sokat járt.

A vasbeton monstrum szerinte úgy néz ki, mintha egy csillagromboló szállt volna le a város közepébe. Egy csodavilág volt számára.

A beszélgetés résztvevői elmondták, hogy a keleti blokk országaiban azután tértek vissza a modernhez, miután belátták a szocreál kudarcát. A cél az volt, hogy megpróbáljanak olcsóbb házakat építeni. Hogyan lesz egy épület olcsóbb? - tette fel a kérdést Kovács, amit meg is válaszolt: úgy, hogy nem raknak rá gipszet és stukkókat. És hogy lehet ennél is olcsóbban kijönni? Hát úgy, ha előre legyártják a szerkezeteket, gondolták akkoriban, tehát egyenes út vezetett a házgyári termeléshez. És miért kellett ennyi házat építeni? - kérdezett újra Kovács. Azért, mert egy szocialista, kommunista, jóléti társadalmat akartak elvileg megteremteni, ahol mindenkinek alapjoga volt a lakhatás. 

Hartmann ezzel kapcsolatban megjegyezte, lehet, hogy a házgyári épületeket gyorsan fel lehetett húzni, de hogy olcsóbbak is lettek volna, abban már nem biztos. Nyugat-Némewtországban ugyanis 1968 körül, amikor Magyarországon éppen beindult az első két házgyár, már lemondtak a technológiáról. Ebben is hatalmas késésben voltunk, jegyezték meg aztán a felek.

A szocreál utáni időszak mégis, mint Kovács fogalmazott, irgalmatlanul izgalmas időszakát hozta el az építészetnek, hiszen feloldották a stílusdiktatúrát. Példának hozta fel Zsuffa András házait, és kiemelte Dianóczky Jánost, aki szerinte ismeretlen zsenije a magyar építészetnek. A szocreál '53-as "eltörlése", az '56-os forradalom leverése után minden magyar építész a nyugati példákra figyelt.

Kovács felidézte, hogy az ún. Goldfinger-ösztöndíjnak köszönhetően 

a '60-as években közel másfél tucat építész egy-két évre kimehetett Londonba, hogy helyi építészirodáknál dolgozhassanak, és onnan a legújabb ötleteket hozták haza.

Például Callmeyer Ferenc, miután hazajött Londonból, és látta a Barbican Centre munkálatait, annak a lakótornyát képzelte el a Blaha Lujza téri Rókus-kápolna mögé. Ha volt is valami, amit keletről vettek át az építészek, azt esetleg ún. monumentális későmodernként lehetne kategorizálni. Kovács elmesélte, hogy egy ukrán-szovjet építészettel foglalkozó könyvben találkozott a kifejezéssel, ami azokat a '70-es, '80-es években emelt házakat sorolta ide, amelyek nagyon markáns geometrikus formájuk, azokat óriásira felnagyítják, és egyértelműen uralják a teret maguk körül. Mint mondta, Pázmándi Margit vagy Dul Dezső házai például, mintha helyenként besorolhatóak lennének ide, mintha a brutalizmus késői vonulatához kapcsolódhatnának.

A beszélgetés során a felek többször is pedzegették, hogy a magyarok nem kedvelnék a modern épületeket. Az Énbudapestemnek korábban Erő Zoltán, Budapest főépítésze is arról beszélt, hogy sajnos van egyfajta elutasítás a modern építészettel szemben, amire a politika is rátesz egy lapáttal. Engedyné Juhász Veronika, a Várostervezési Főosztály egyik vezető-főtanácsosa is azt mondta, nem mindenkit szólít meg, ha letisztult, modern épületet lát, ahol a funkcióból eredő, logikus tömegforma vagy a homlokzati arányok jelentenek az izgalmakat. A közönség, mint fogalmazott, általában azt szereti, ami díszes, míg a modern épületek szeretetéhez szerinte egy kicsit iskolázni, edzeni kell a szemet. Kovács is arra jutott, hogy a modernség épületeivel az a legnagyobb baj, hogy bár mindenhol ott vannak, mégsem értik őket, amire az a teljesen logikus válaszreakció, hogy nem tetszik.

 

Ha a villamosokon egész nap Kurtág György szólna, vagy Esterházyt olvasnának fel, vajon hányan utálnák őket? Szerintem sokan - jegyezte meg Kovács Dániel, hozzátéve, hogy a megszokás ereje ráadásul manapság elég alapot jelent a véleménynyilvánításra, ami jelentős 21. századi probléma. 

Alapvető probléma a tudás hiánya is: sosem tanultuk meg, hogyan kellene értelmezni a modern épületeket, miért néznek ki úgy, ahogy, és miért nem úgy, ahogy az általában szépnek tartott, historizáló épületek.

Ahogy Branczik magyarázta, azokat a házakat tartják szépnek, amelyek több vizuális effekttel szolgálnak a szám számára. A modern építészet viszont sokkal elvontabb rendszerrel operál, jobban meg kell érteni az arányokat, a különböző egyensúlyokat. Arra a kérdésre, hogy történt-e az utóbbi években javulás, Branczik határozottan kijelentette, hogy: nem.

Kovács ehhez azt tette hozzá, hogy két héttel ezelőtt ő is azt mondta volna, hogy nem, de nemrég volt egy hasonló témájú beszélgetése Baló Dániellel, aki öt kockaház felújításán és átalakításán is dolgozik, és ő azt mondta, hogy észrevette a megbízókon, hogy elkezdték értékelni az épületek sajátosságait, ha másért nem, hát azért, mert ott lakott mondjuk a nagymamájuk, és már nem szeretnék lebontani. Az elismertség tehát, magyarázta, sok irányból jöhet, és ő mindegyik irányt legitimnek tartja.

Hartmann azzal folytatta, hogy a korszakban születtek nagyon káros beruházások is, amelyeknek az árnyéka rávetül azokra az épületekre is, amelyek valóban jól sikerültek. A megkülönböztetés pedig a szakmának se mindig megy könnyen.

De mit érdemes mégis vizsgálni?

Branczik szerint az adott épület

• funkcionalitását,
• az elosztását,
• a téri viszonyait,
• a homlokzat esztétikumát,
• az anyaghasználatot.

Hartmann ehhez azt tette hozzá, hogy – bár tudja, ez nem túl szakmai – érdemes vizsgálni, mennyi munka van egy adott épületben – szellemi, rajzolási, munkavezetési, egyeztetési, amelyekből kialakul egy összművészeti alkotás. Ő ezért is szerette az azóta elpusztított Diplomata-házat, mert az évek megfeszített munkájával jött létre. 

Arra, hogy mihez kezdjünk a későmodern épületekkel, csak közel kétórás beszélgetés vége felé kezdtek rátérni. Kovács szerint most,

2024-ben vagyunk azon a ponton, amikor már össze lehet állítani egy olyan katalógust, , amelyből következtetéseket lehet levonni, hogy a későmodern épületeket hogyan lehetne megmenteni. 

Branczik szerint sokat tehet a helyi közösség is, mindenkit arra buzdít, hogy kezdeményezzen helyi védelmet a kedvenc épületével kapcsolatban a kerületénél, illetve a fővárosnál is. Egy kicsit ugyan macerás, ismerte el, de ezek után a Főpolgármesteri Hivatal Főépítészi Irodája elkezdi kutatni az épületet, és végén dönthet úgy, hogy értékes.

Mindez ugyan még nem garancia, hogy az épület megmenekül, ahhoz ugyanis a résztvevők szerint a legfontosabb, hogy minél többen érzelmi kapcsolatot ápoljanak egy házzal, de kezdetnek megteszi. Az érzelmi kapcsolatoknak köszönhetően menekülhetett meg például a Győri Színház, és az érzelmi kapcsolatok hiánya miatt semmisült meg a Villamos Teherelosztó.

Kiemelt kép: Bartha Dorka