Az Örkény Színház leköszönő igazgatója mesélt az Énbudapestemnek az előttük álló, több szempontból is érdekes új évadról. Mácsai Pál utolsó igazgatói évada, az Örkény Színház 20. évada, amiben már az új menedzser-igazgató, Gáspár Máté is tevékenyen részt vesz. A művészet központosíthatóságáról, a színház társadalmi hasznáról és a köhögő nézőkről is beszélgettünk.
– Nemrégiben volt születésnapod, utólag is boldog születésnapot!
– Köszönöm szépen.
– Hogyan telik egy Mácsai Pál születésnap?
– Munkával. A család számon tartja, és amikor este hazaértem, a ház melletti járdára fel volt írva, hogy boldog születésnapot. A lányom csinálta, és kaptam palacsintát.
– Hogyan viszonyulsz a születésnapjaidhoz?
– Felnőttkorom óta nem okoz izgalmat.
– Azért kérdezem, mert az újra nem-indulásod bejelentésnél arra hivatkoztál, hogy nem helyes, hogy máig a legfiatalabb színházigazgatók egyike vagy.
– Az csak az egyik ok. Színházi és belső, saját útjelzők is mind-mind arra állnak, hogy most kell átadni a vezetést. Valójában csak egyetlen, gyanús nyíl mutat abba az irányba, hogy folytassam: a megszokás. Elmúltam 63 éves, a színházigazgatás pedig, ha kíváncsi, kereső színházat csinálunk, akkor harminc-negyven-ötven éves emberek optikáját igénylő foglalkozás. Természetesen én nem érzem magam 30 évesnél öregebbnek, és azzal csapom be magamat, hogy a teljesítőképességem sem rossz, de ez egyrészt nyilván önismereti tévedés, másrészt két dolgot illik számon tartani.
Az első, hogy hány fiatalabb tehetség van, aki elől elállom az utat, a második, hogy több van mögöttem, mint előttem: azaz ha vannak az igazgatáson kívüli terveim, ideje oda fordulni.
A használható kondíció egyébként a mi pályánkon szerencse dolga, mert ez a mi életformánkkal nem csak rajtunk múlik. Megválogathatjuk, hogy mit eszünk, mit iszunk és főleg az utóbbiból mennyit, hogy cigizünk-e vagy sem, sportolunk-e, de azt nem, hogy este és sokszor éjjel dolgozunk, hogy keveset alszunk, és azt sem, például, hogy hol veszünk levegőt. A színház zárt tér, nem lehet szellőztetni, nincs napfény, nincs friss levegő, és esténként négyszáz ember lélegzi-köhögi tele. Elég egészségtelen életforma. Ha tehát a terveimre gondolok, itt az idő, hogy azok felé forduljak.
– Foglalkozik egyébként az Örkény Színház mint munkahely a dolgozói testi-lelki egészségével?
– Igen. Vannak orvosaink, akik szeretnek és számon tartanak minket, mindig fel lehet hívni őket, és jól ismerik a bajainkat. Mint minden színházban, főleg mozgásszervi és légzőszervi nyavalyáink vannak. A munkarendet igyekszünk úgy összerakni, hogy hagyjunk pihenőidőt, de ez ritkán sikerül. De nem csak a művészek, hanem a műszaki munkatársak is erős terhelés alatt vannak, mert ez egy ügyetlen épület, sokat kell díszletezni-szerelni benne.
Az orvosokon kívül ettől az évtől kezdve egy pszichológus coach is dolgozik a társulattal, ennek érezhető hatása van.
Kiváló szakembert találtunk, aki a belső konfliktusok oldásában működik közre, a próbafolyamatokat is követi, az ott felmerülő helyzeteket is ismeri, sőt, egyénileg is áll a társulat rendelkezésére. Azt hiszem, a színházi világban ezt mi vezettük be. És emlékszünk a covid tanulságaira is: szó nélkül veszünk maszkot, ha kapar a torkunk, és zavar nélkül rászólunk arra, aki elfelejti.
– Visszatérve a fiatalság témájára: úgy fogalmaztál: a fiatalok ideje jön el, akiknek a most és a holnap az anyanyelvük. Neked nem az?
– Egy állomáshoz értünk, ami véletlenül egybeesik a 20. évfordulónkkal. Az Örkény Színház felépült, megvan a társulata, kellő számú játszóhelye, közönsége, kiváló munkatársai, irodái. Ez a munka befejeződött. Gyönyörű 20 év volt, értelmes és sikeres. A társulat munkája volt, közös elszánás, együttes cselekvés. Itt a pillanat, amikor helyesen teszi az, aki a felépítés szakaszát vezette, ha hátralép. Nagyon nem mindegy persze, hogy kinek adja át a vezetést. Az utódom, Gáspár Máté bizonyítottan kiváló színházi ember, vezetői tapasztalattal és az enyémen messze túlhaladó nemzetközi kapcsolati hálóval. Az intézményvezetés egy része nem művészi, hanem közigazgatási, szervezési feladat. Magyarországon a művész-igazgatói hagyomány az erős, de létezik a menedzser-igazgatói rendszer is.
– Különleges évad lesz a következő, maradjunk akkor ennél a jelzőnél, és vegyük végig, mi mindent mást lehet még mondani rá. Kezdjük az évfordulóval: jubileumi évad.
– Nem sokat törődünk a saját ünneplésünkkel, de azért lesz néhány meglepetés. Elsődlegesen az volt fontos számunkra, hogy a kortárs szövegek és jelenkori alkotói optikák határozzák meg az évadot. Bemutatunk például egy kortárs Don Quijote-parafrázist, [Escape] - a Donkihóte-projekt” címmel, ezt Kovács D. Dániel rendezi, Závada Péterrel és Varga Zsófival közösen írták, és a Városmajori Szabadtéri Színpadon lesz a bemutatója július 5-én. Ősztől itt játsszuk a házban. Az a törekvésünk, hogy a jelenkor új irodalmára és formanyelvére figyelő kortárs színház legyen az Örkény, azt hiszem, a következő évadból ez kirajzolódik.
– Különleges évad, jubileumi évad, és számodra: az utolsó évad.
– Én nem rendezek, és nem is játszom idén új szerepet. Ezt is helyesnek tartom, mert sok estét vagyok színpadon. Észnél kell lenni, hogy az ember mennyit tud vállalni úgy, hogy abban tényleg jelen van. Most 20 estét játszom, ezt nem lehet büntetlenül 23-25-re növelni, mert akkor már például nem is tudom nézni és karbantartani a saját rendezéseimet sem.
– Jubileumi évad, utolsó évad, de átmeneti évad is, hiszen az új menedzser-igazgató, Gáspár Máté is csatlakozik hozzátok, hivatalosan is.
– Ő már most is sokat van itt. Itt mellettünk van a titkárság, és egyelőre abban maradtunk, hogy ott van asztala, de az is elképzelhető, hogy már ősz végén átadom neki az igazgatói irodát. Majd meglátjuk, hogyan praktikus, ez sem érzelmi kérdés. Fontos, hogy ő a pályázatot Polgár Csabával írta. Csaba itt van az Örkényben 20 éve lassan, kívülről-belülről ismeri, személye a színház egyik pillére. A pályázatban leírt tervek megvalósíthatóak, és szervesen következnek a társulat belső igényeiből is.
– Átmeneti évad lesz olyan szempontból is, hogy átrendeződés várható a kulturális-intézményi területen, kiszivárogtak központosító, intézménypiramisba szervező tervezetek. Milyen érzés volt ezt olvasni?
– Állítólag nem az lesz, ami kiszivárgott. Remélem is, mert azt olvasni röhejes és vérfagyasztó volt egyszerre. Néha felnevettem. Miféle téveszmék kellenek ahhoz, hogy ezt a fajta központosítást valaki komolyan gondolja?
A művészeti - kulturális intézményeknek egyetlen értékelhető megnyilvánulási esélyük van: az, ha szuverének. Működő, érdemleges művészeti élet akkor jöhet létre, ha az intézményeknek a lehető legszélesebb körű autonómiája van.
Ez törvény, itt nincs kivétel. Ezt semmi, semmilyen korban nem írhatja felül, mert a művészet a létezés szubjektív észleléséből származik, csak az egyeditől lesz érdekes és nélkülözhetetlen, a barlangrajzoktól máig. Minden olyan elv és gyakorlat, amelyik ezt akár ideológiai, akár ízlésbeli, akár financiális kaptafára vagy elvárásokra akarja felhúzni, ezt a csodálatos humán képességet és hagyományt destruálja. Rombol. Sem Aczél György, sem a Révai-idők, sem semmilyen kultúr-kontroll nem hozott létre soha semmi fontosat. Ezek ellenében persze sok érték jött létre, mert a magyar művészeknek praxisuk van a gúzsba kötve táncolásban, hiszen az elmúlt száz évben szinte kizárólag kurzuskultúrák voltak Magyarországon. Ami páratlan érték nálunk létrejött, irodalomban, zenében, színházi kultúrában, filmben, képzőművészetben, táncművészetiben, az majdnem mind, nagyon kevés kivétellel „annak ellenére” jött létre. Vagy ha nem annak ellenére, akkor olyan incselkedő párbeszédben, amelyben a kultúrkormányzat önként, vagy kényszerből eltűrte, hogy borsot törjünk az orra alá. A művészet mindig tehetségesebb, mint a hatalom.
Vigasz-e a hátráltatásban, hogy igyekezetükbe a jelenkoriak is bele fognak bukni, és a kulturális emlékezet szégyenpadján ülnek majd azokkal együtt, akiknek a nevét ide idéztem? Nem vigasz, vagy ha az, soványka. Mert ilyenkor sok a meg nem valósult mű, elég a független színházakra gondolni.
– Rengeteg munkával telt az elmúlt 20 éved, az igazgatás mellett színpadon játszottál, rendeztél, filmekben is szerepeltél. Ebből a Terápia című sorozat volt a legnagyobb hatású, a legtöbb nézőhöz eljutó, de ebben az időszakban készült Testről és lélekről és a Mesterjátszma is. Mi volt benned a mozgatórugó, hogy a rengeteg elfoglaltságod mellé még a filmezést is bevedd?
– Fontos tisztázni, hogy ezeket a külső munkákat a munkatársak támogatása tette lehetővé: hogy hajlandóak voltak bent maradni, és amikor véget ért a forgatási nap, hetente többször este tizenegyig - éjfélig elintézni velem együtt vagy helyettem egy csomó mindent. Nem múló hála érte. Hogy az ember igent mond egy olyan szakmai esélyre, mint a Terápia, természetes. Ilyen forgatókönyvek, rendezők és partnerek, akikkel én ott játszhattam, nem adódnak sokszor. Inkább sosem. A másik két említett film nem volt olyan megterhelő. Ha Enyedi Ildikó azt mondja, hogy hogy menjek át a képen statisztaként, megyek, mert nagyon nagyra tartom, sőt szeretem őt a személyében is és filmjeiben is. Ugyanígy, ha Tóth Barna hív, mindig szívesen mondok majd igent.
– Te találkoztál már olyan emberrel, aki nem szerette a Testről és lélekről-t?
– Azt hiszem, nem. De ez igaz Az én XX. századomra vagy a Simon mágusra is.
– Térjünk is vissza Gáspár Máté pályázatához, a preambulumban írtál egy ilyen mondatot, hogy “azt valljuk, hogy annak, amit csinálunk jelentékeny, mással nem helyettesíthető társadalmi haszna van”. Mi az Örkény Színház társadalmi haszna?
– Egy olyan igazi nagy civilizációs paradigmaváltás idején, amikor a világérzékelésünk a képernyőre tolódik, semmi mással nem helyettesíthető társadalmi haszna van, ha emberek összegyűlnek és együtt gondolkoznak valamin. A színházi előadás a néző fejében jön létre. A nézőtéren ülni belső munka, ezek a fantázia tündökletes órái, ráadásul közösségben történik, különböző világnézetű emberekkel egyszerre, egy térben, magyar nyelven. Hát ez az, ami páratlan.
– Én arra is gondoltam, hogy az Örkény az elmúlt időszakban elég fajsúlyos témákat dolgozott fel népszerű darabokban. Ott van például az eutanázia kérdése, ami állandó témája a közbeszédnek, és az Isten című darabotoknak. Több előadásotok témája a függőség, a sóvárgás. Az nem társadalmi haszon, hogy erről szóló gondolatokat tesztek bele a nézők fejébe?
– De igen, de mi színház vagyunk, eszerint beszélünk ezekről. A Kertész utcai Shaxpeare-mosó például, ami egy generáció és egy korszak kiúttalanságáról szól, hihetetlenül sűrű, gazdag előadás, él a gúny és a karikatúra eszközével, nagyon sokat lehet rajta röhögni. Élvezetes nézni, miközben amit elmond rólunk, az nyomasztó és rossz. De maga az előadás roppant szórakoztató.
Úgyszólván fontos eleme a színháznak, hogy nem unalmas. A színházban, így az Örkényben is egy előadás népszerűsége nem a témának, hanem a feldolgozási módnak szól. Hozzánk színházi élményért jönnek.
Ez igaz a részvételi színházi előadásainkra is, ahol civilek is szerepelnek a színpadon. Épp a héten mutat be egy ilyen előadást az ÖrkényKöz műhely, 1,5 ezrelék a címe, ismert népbetegségünk, az alkoholizmus a témája.
– Úgy fogalmaztál az előbb, hogy az Örkény nézőterén különböző világnézetű emberek vannak. Ez hogyan lehet?
– Szerintem mindenki elmegy egy kulturális intézménybe, attól függetlenül, hogy mit gondol az igazgatójáról, fenntartójáról, ha olyan művészi élmény éri. Engem a színház érdekel, és nem az ideológia vagy az alkotó világnézete. És sokan vannak ezzel így. Az összes fővárosi színház vagy akár a Fesztiválzenekar közönsége sokkal-sokkal kevésbé szavazótáborokra osztott, mint az ország.
– Készítettetek egy kiadványt Budapest 150. szülinapjára, amiben a társulatot kértétek fel, hogy Budapestről meséljenek. Te nagyon ügyesen megkerülted a kérdést, amikor édesapáddal válaszoltál: te kötődésed az ő Lánchíd-képén keresztül valósult meg. Mi a valódi válasz, hol rohan meg téged az az érzés, hogy de jó itt élni?
– A „de jó itt élni” csak néhol, az „itthon vagyok” mindenhol. A Március 15. tér és a Molnár utca sarkán voltam gyerek, tehát az a része a belvárosnak az Erzsébet híddal együtt az én falum. Ugyanúgy az Újlipótváros, ahova 11 éves koromban költöztünk, ott voltam kamasz és fiatal felnőtt, ott a házszámokat is fejből tudom. A Munkácsy, a Szondi és a Bajza utca környéke, ahova gimnáziumba jártam, aztán hosszan laktam is. A Rózsadomb alja, ahol most lakom. Újpesten egy szakasz, ahol sokat voltam fiatal koromban, az első szerelem helyszíne. Angyalföld egy része, a Dagály környéke, hasonló okból. Természetesen a 7. kerület és a Madách tér is része az életemnek, hát 20 éve itt élek, ezen a kanapén szoktam aludni, ha nincs idő hazamenni. Itt lóg a falon apám és Kass János Budapest térképe, amit 1961-ben rajzoltak, amikor születtem, nyilván kellett a pénz, jött a gyerek. Itt még az van az Erzsébet híd helyére írva: „épülő híd”. Ha ezen a térképen belül bárhova leteszel, tudom a szomszéd utca nevét.
– Most valamennyire azért mégiscsak csökkenni fognak a feladataid, ha visszavonulsz az igazgatástól. De alkalmas vagy te egyáltalán alkatilag a pihenésre?
– Képes vagyok a pihenésre, bár ezt senki nem hiszi el rólam. Azzal jönnek a kollégák is, hogy te meg fogsz őrülni. Tévednek. Egyáltalán nem fogok megőrülni. Színész is azért lettem, mert ezt a sokféleséget, amit a színészet jelent, vagyis, hogy az ember az egyik pillanatban ilyen, a másik pillanatban olyan, én élvezem és szeretem. Most egy másik életszakasz jön. Alkalmas vagyok pihenésre is, de cseppet sem pihenni tervezek: ez egy újrakezdés. Nagyon hálás vagyok az életemnek, hogy ez belefér, és majd igyekszem jól bánni vele.