Thuróczy Szabolcs aligha tartozik azon színészek közé Magyarországon, aki bemutatásra szorulna, hiszen számtalan emblematikus szerep mellett folyamatosan játszik színházakban, sikerfilmekben és nagyszabású sorozatokban. De hogyan áll most a filmszerepekkel? Mennyire viseli meg a filmes környezet és a közélet? Vállal-e új színdarabokat? Beszélgetés sértettségekről, motivációról, az országról, annak jövőjéről és új filmekről.
– Azt mondtad az imént, hogy többször érzed, felesleges interjút adnod. Mégis rendszeresen kérnek fel téged beszélgetésekre – többek között én is, bár lassan két éve, hogy utoljára beszélgettünk.
– Nem is az, hogy felesleges, inkább nagyapám jut ilyenkor eszembe, aki mindig azt mondta, hogy sok beszédnek sok az alja, és ha nem tudsz valamiről világosan beszéni, akkor inkább ne tedd. Rengeteget hallani színészektől, hogy hogyan óvják a magánéletüket, aztán mégis harmincpercenként adnak interjút. Én szeretek sokat beszéni, de nem feleslegesen.
– Az ország egyik legfoglalkoztatottabb színészeként azért ez nyilván nem meglepő, hiszen gyakorlatilag nincs olyan nagyobb jelentőségű magyar film, amibe ne kínálnának neked szerepet.
– Ez is átalakult már. Utoljára, amire lehet mondani, hogy NFI-s filmszerepem volt, az a Szia, Életem! és a Larry volt, amiket 2020-ban forgattam. Most 2024-et írunk.
– De vannak bőven filmszerepeid.
– Vannak, persze. Független filmekben, meg sorozatokban. Hogy úgy mondjam, lelkileg és fizikailag is kiiratkoztam a Káel Csaba-féle kurzusból. És nem is hiányzik, bevallom.
– Nem vagy preferált?
– Tudják, hogy mit gondolok róluk, úgyhogy miért hívnának engem, mikor sorban állnak olyan színészek, akik alig várják, hogy nekik dolgozhassanak. Leginkább persze olyanok, akik azt mondják, eddig a véleményük miatt nem hívták őket filmekbe, de talán lehet, hogy azért nem, mert nem volt elég jó, amit csináltak.
– Sértettség van bennük?
– Ha volt, akkor már túl vannak rajta, mert játszanak. Hogy az ilyen szerepeket ki és miért vállalja el, az mindenkinek a saját belső döntése.
– Neked volt ilyen felkérésed?
– Volt, a Blokádnál és megkértem őket, hogy ne hívjanak.
– Miért?
– Mert egy hazug történetnek tartottam, egydimenziósnak, korlátoltnak. Nekem pedig semmi közöm az ilyesmihez.
– Akkor milyen filmekben dolgozol most?
– Tavasszal és nyáron megcsináltam például Tilla (Till Attila – a szerk.) És mi van Tomival? című filmjét, amivel kapcsolatban a legjobbakat remélem és szerintem mindkettőnk életében nagyon fontos lesz. Ennyi év tapasztalatából azért látja az ember, hogy mi az, ami még izgalmat okozhat neki a pályafutásában.
– Ezek szerint nem nagy költségvetésű filmről van szó.
– Egyáltalán nem, de nem is hiszem, hogy egy jó film a nagy költségvetésen múlik. Nyilván kényelmesebb a nagyobb mozgástér, de nézd meg, hogy milyen filmek kerülnek vagyonokból a mozikba meg a tévébe. Salamon Andrással is egy kisköltségvetésű filmet forgattam és Dömötör Tamás is forgatott egy Kegyelem című filmet, amit most fejeztünk be. Ezek pedig mind olyan dolgok, amiket szívesen csinálsz olyan emberekkel, akiket szeretsz.
– Ez alapján is válogatsz szerepeket?
– Persze, de a Dömének, a Salamonnak vagy a Tillának miért mondanám azt, hogy nem? Tehetségesnek tartom őket, szeretem őket, az ember pedig ilyenkor elmegy velük dolgozni egy jelképes összegért is. Aztán ezen felül persze meg kell keresni a jelképes összegen túli összeget is, amiből él az ember.
– Mint például?
– Mint például a Spektrum sorozatai, amiket persze egyáltalán nem szeretek kevésbé, de nyilván ott nagyobb költségvetéssel tudnak dolgozni.
– Elég nagy sikerrel ráadásul.
– Látod, ezt pontosan már nem tudom, mert nem követem a szerepeim utóéletét. De az igaz, hogy a taxisofőrök, akikkel utazni szoktam éjszaka, azok nézik, mert mindegyik erről beszélget velem. És nagyon szerettem is csinálni, mert szinte minden „alám volt téve”, bíztak bennem, én pedig igyekeztem a legjobbat kihozni abból, amit rám bíztak.
– Négyezer méterről kiugrani tandemugrásban azért valamivel több, mint igyekezet.
– Kaland, ami egy jópofa kitérője az én életemnek, ráadásul elég hűséges vagyok. A Spektrumnál tíz éve dolgozom együtt a Radnaiékkal (Radnai Péter az AMC International Central & Northern Europe kreatív producere – a szerk.), az HBO-val is tíz évig dolgoztunk együtt. Nekem ebből a szempontból szerencsém van.
– Másoknak viszont kevésbé.
– Biztos vagyok benne, több olyan színészt is tudnék mondani, aki évek óta nem dolgozik, mert nem hívják őket, pedig baromi tehetségesek. És gondolom, sokan közülük nagyon keserűen élik ezeket az éveket. És nem úgy néz ki, hogy a következő húsz évben itt bármilyen változás lesz.
– És ez nem generál sértettséget?
– Bennem nem, engem inkább elkeserít, hogy nem tudsz úgy elmenni egy filmfesztiválra, hogy ne szembesülj azzal, hogy gyakorlatilag egy pártrendezvényen vagy. Például most garantálom neked, hogy mindent a Semmelweis és a Most vagy soha! film fog nyerni, ha másért nem, akkor azért, hogy az NFI legitimálhassa a saját tevékenységét. Talán ezzel érthetőbbé is válik, hogy miért nem ezek a filmek kerülnek a nemzetközi díjátadók látóterébe. Viszont azt tudomásul kell venni, hogy vannak jó filmek, vannak fontos filmek és vannak kurzusfilmek. És nagy különbség van jó film és fontos film között, jó film és kurzusfilm között pedig nagyon nagy különbség van.
– És nem demoralizáló ilyen környezetben dolgozni?
– Én olyan közegben dolgozom, ahol jól érzem magam. Filmben is, a színházban is, vagy akkor, amikor a monodrámámat játszom. Elmegyek Miskolcra, elmegyek Zalaegerszegre, szívemet beleadva megpróbálok olyan élményt adni a közönségnek, amitől egy jó élménnyel mennek haza. Ezek a dolgok maradtak nekünk és ezek a mi díjaink, hogy egy hatszáz fős színházban hatszáz ember kíváncsi rád. Hidd el, hogy ez valahol nagyon nyomasztó tud lenni, ugyanakkor négy évre elég löketet tud adni egy olyan élmény, mint ami mondjuk Reisz Gáborékat érte a Magyarázat mindenre című filmmel Velencében.
– Nem erre mondják a kormánypárti médiában, hogy összezárnak a balliberálisok?
– Tök mindegy, hogy mit mondanak, mert ezekre filmekre nagy valószínűséggel nem fog emlékezni senki. Ha bekapcsolod a Magyar Mozi TV-t, bármelyik Kiss Manyi-vígjáték, vagy egy tévéjáték, amiben Pécsi Sándor játszik, tízezerszer többet ér, mint bármelyik kurzusfilm. Ezek el fognak tűnni, röhögni fogunk rajtuk, vagy épp szörnyülködni, ha az Aranybullára gondolunk, a filmes iskolákban pedig úgy fogják tanítani ezt az időszakot, mint elrettentő példát a modern demokráciákban.
– De sok fiatal színésznek nem biztos, hogy van más lehetősége, mint elvállalni egy-egy ilyen film szerepét.
– Én azt gondolom, hogy fiatalként sem vállaltam volna el ilyen szerepet. Még annak ellenére sem, hogy mondjuk egy Semmelweis esetében nagyra tartom Koltai Lajos munkásságát, hiszen mégiscsak ő volt a Mephistónak, a Megáll az időnek, vagy a Malénának az operatőre. De ez egy másik világ már, ahol nyilván maga köti meg a saját alkuit.
– Neked volt olyan szereped, amit megbántál?
– Nem nagyon emlékszem rá.
– Azután sem, hogy visszanézted a filmjeid?
– Ritkán szoktam visszanézni őket, és ha el is megyek vetítésre, leginkább a kollégáim reakcióit figyelem. Szerintem nem tesz jót az ember egójának, ha önmagát nézegeti. Technikai szempontból nézek vissza bizonyos jeleneteket, de nem jellemző a forgatásokon sem, hogy a monitor előtt állnék a felvétel után.
– És hogy állsz a színházzal ennyi meló mellett?
– Most nem vállalok új bemutatókat, mert úgy érzem, hogy elég ez a tizenkét-tizenhárom darab, amiben benne vagyok.
– Akkor talán itt érdemes feltenni a bulvárosabb kérdést: hogyan egyezteted össze ezt a magánéleteddel?
– Voltak ennél sokkal sűrűbb évek is.
– Nehezebbek voltak?
– Lehet, de kevésbé voltak fárasztóak, mint a mostani környezetben.
– Foglalkoztat még a közélet?
– Foglalkoztat, de hetente egyszer tudok csak híreket olvasni, mert abba beleőrülsz, ha minden nap olyanokat kell olvasnod, hogy Novák Katalin születésnapi köszöntőlevelet írt Gáspár Győzikének.
– De ebben te sem számítasz középtávon változásra.
– Nem, mert az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy ez van. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy meghal a szomszédjuk, hogy munkanélküli lesz a gyerekük osztályfőnöke. Egészen addig nem érdekli őket semmi, amíg ők valahogy meg tudnak élni, el tudnak menni a helyi szupermarketbe megvenni az akciós sört 237-ért és meg tudják nézni otthon a Tényeket.
– Ezek szerint kizársz dolgokat?
– Persze, hogy kizárok, de nem tehetem meg, hogy nem veszek róluk tudomást, hiszen gyerekeim vannak.
– Aggódsz a jövőjükért?
– Nem aggódom, mert szerintem tudják, hogy mit akarnak. Amit pedig akarnak, azt nem itthon akarják, hiszen miért is akarnának egy olyan országban maradni, ahol sósavval irtják a művészettörténetet, a gyerekből pedig megafonos szakmunkásokat akarnak nevelni?
– És neked mik a te terveid a jövőre?
– Szeretnék a Meg se kínáltak című monodrámámnak egy testvérelőadást csinálni.
– Szintén a Bödőccsel?
– Igen, de nem tudom még, hogy milyen matériából lenne érdemes dolgozni, mert a könyvei közül ez volt az, ami a legalkalmasabb ehhez a formátumhoz. Ez a forma ugyanis nagyon könnyen mozgatható, bő két év alatt száztizenötször játszottam, köztük Kanadában, Szlovákiában, meg még rengeteg helyen. És azért is szeretem nagyon, mert a hétköznapi dühömet, amit a tévé előtti őrjöngéssel töltenék, át tudom fordítani egy ilyen előadásba, miközben fontos dolgokról tudok szórakoztató módon beszélni, humorral. Ez egy olyan dolog lenne, amit szívesen csinálnék. Az ilyenek adják ugyanis tényleg azokat az érzéseket, amelyektől az emberben élhet a remény, hogy ötvenöt évesen nem fog szívinfarktust kapni ettől a politikai légkörtől, és amitől sokkal könnyebb elviselni ezt a mostani világot.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)