Végre Budapestre jött Bartha Dorka és Weiler Péter Magyar Tenger Társasüdülő című kiállítása, így most azok a kevésbé szerencsés fővárosiak is megnézhetik, akik nem tudtak a megfelelő időben a megfelelő Balaton-parti városban lenni. A kiállítás nyáron Balatonbogláron volt, most viszont felköltözött az ötödik kerületi Hybridart Space Galériába.
Ahogy az Octogonnak elmondták, Weiler kereste meg Barthát, a Balaton Offseason instaoldal készítőjét – aki nem mellesleg pedig az Énbudapestem szerkesztője is – az ötlettel, hogy nyárra csinálhatnának egy közös balatoni kiállítást. Dorka háromszor is csekkolta az üzenetet, hogy tényleg a valódi Weiler írt-e neki, vagy csak ugratja valaki, ő ugyanis nagyon szereti a grafikus képeit, a Kincsem-palotában rendezett kiállítását többször is megnézte.
A Magyar Tenger Társasüdülő címet részben azért kapta a kiállításuk, mert menőn hangzik, részben azért, mert Weiler balatonlellei kötödésű, részben pedig azért, mert, mint Dorka magyarázta,
benne van a Balaton esszenciája.
„Amikor először posztoltam róla, rengeteg személyes történetet írtak, nyári pingpong partikról, a garázsban kialakított frissházas lakosztályról.”
„A Magyar Tenger Társasüdülő annyira hibátlan cím, hogy az első reakcióm az volt, hogy a kiállítók találták ki ezt a nyaralónevet. Mint Wes Anderson a Grand Budapest Hotelt. Ebben a három szóban ugyanis tökéletesen sűrűsödik össze mindaz, amit a két alkotó műveiben részletesen kibont ezen a kiállításon” – foglalta össze Zubreczki Dávid, építészeti író is. A Magyar Tenger kifejezés például, emelte ki Zubreczki, állandó kisebbségi érzésünk szimbóluma.
A kiállítás anyagának összeállításakor Dorka esetében a vezérelv az volt, hogy visszaköszönjenek azok a képek, amik Weilert is inspirálták. Weiler pedig arról beszélt, ő a történetet kereste mindenben. „Dorka fotóiból még évekig dolgozhatnék, olyan gazdag ez a gyűjtemény” – dicsérte Weiler munkatársunkat. A páros már akkor sejtette, hogy a kiállításuk nem fog megállni egy balatonboglári helyszínnél.
Weiler nem először állított ki a Balaton-parton, avagy úgy is fogalmazhatnánk, a balatoni kötődés nem újdonság. Az 1974-ben született pécsi Weiler, aki évekig élt Balatonlellén, 2014-ben Köveskál buszmegállójában alakított ki galériát, és itt mutatta be a Route '71 című balatoni tematikájú sorozatát. 2015-ben a tihanyi Artplaccon lehetett látni a képeit a Különjárat / Balaton címet viselő, egy régi Robur buszban berendezett kiállításon.
A művész számára a Balaton egyszerre szól a kapitalizmus és a szocializmus különbségeiről. Ahogy az Octogonnak is elmondta, látták, a nyugat-németeknek mennyivel jobban, a kelet-németeknek mennyivel rosszabbul megy. „Egyszerre sajnáltuk a keletieket és irigykedtünk a nyugatiakra.” 1989 nyarának a pezsgése különösen megfogta, mert
lehetett érezni, hogy valami készül,
a kempingekben terjesztett szórólapokon hívták őket, hogy törjék át a Vasfüggönyt.
Ahogy a 24.hu-nak is korábban elmondta, a Balatonhoz őt csak jó emlékek kötik. A Balaton ráadásul számára maga a retró, mint fogalmazott: „vákuumos kapszulaként megőrizte retró jellegét, a mai napig, ha elmegyek nagymamám nyaralójába, mindent úgy találok, mint húsz éve – ugyanaz a tévé, ugyanazok a bútorok. Egy egyórás úttal időutazást élhetünk át.” A Balaton, mint Weiler fogalmazott, egy óriási aranybánya az ötletekre.
2017-ben aztán, ezúttal már Budapesten, de szintén a Balatonnal kapcsolatban rendezett kiállítást a Godot Galériában. A címe: Üdvözlet Aligáról volt, és visszarepített az egykori pártüdülő ma már elképzelhetetlen világába, ahol az ország elitje nyaralt. A kiállítás kapcsán a 24.hu kérdezte Weilert, aki elmondta, hogy nosztalgia ide vagy oda, azért elítéli a kort.
Kádár diktátor volt, egy rendőrállam feje
[...]. Mivel mi voltunk a legkevésbé nyomorultak a térségben, hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni.”
Ahogy pedig Dorka írja a témaválasztásáról, ha kutat, ha ír vagy fényképez, mindig a múlt, az emlékek cseppfolyóssága, a kollektív nosztalgia és a személyes emlékezet határmezsgyéje érdekli. Képein gyakran a hétköznapok ezerszer látott, de egyszer sem igazán észrevett részlete villan fel, vagy olyan sérülékeny városi tájakat és építészeti emlékeket örökít meg, amelyeket az eltűnés fenyeget. A nyári zsivajon túli nyugalom és
a csend hatja át a képeit.
Mindez úgy hangzik, mintha valami zen térbe lépnénk, ahogy átlépjük a galéria küszöbét: ott a nyugalmat és békét árasztó fotósorozat, és ott van a Balatont mindig valamifajta derűvel ábrázoló Weiler képsorozata. De aztán: minél több időt töltöttem el a galériában, annál inkább nyugtalanított valami: a fotók túl szépek és tökéletesek, a grafikák túl kedvesek és cukik voltak – még a gyakran kijózanító címeik ellenére is.
A balatoni nádasról szóló képről nem tudott nem eszembe jutni, hogy hétről hétre érkeznek a hírek a nádasirtásokról és a famérgezésekről. A Balatoni Limnológiai Intézet évek óta figyelmeztet, hogy a tó haldoklik. A siófoki Ezüstpart Hotelt nézegetve szintén nem tudtam nem arra gondolni, hogy mindenféle sötét alakok hogyan erőszakolják meg napjainkban is a tópartot. Ahelyett, hogy a Wes Anderson-féle, kissé zsibbadt és tökkelütött hangulat ragadott volna el, egyre erősebb szomorúságot éreztem.
Az a helyzet, hogy
már a nosztalgia sem a régi,
de erről persze nem a művészek, Bartha és Weiler tehetnek, és mindez semmit nem von le a kiállított képek színvonalából. Csakhogy, aki szórakozásra, kikapcsolódásra, egy-két mosolyra és nevetésre, a szépségben való elmerülésre, lebegésre vágyik, nem biztos, hogy azt is fogja kapni.
Ahogy egyre súlyosabb tájsebeket ejtenek a Balaton-parton az állampárt kiváltságosai, ahogy egyre inkább az említett kiváltságosok felvonulási terepévé válnak a kikötők, úgy veszik el, üresedik ki a nosztalgia is.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)