Emléktáblát avattak a Józsefvárosban. A táblára annyit írtak: „André Kertész (Budapest, 1894 – New York, 1985) világhírű fotográfus”. De írhatták volna azt is, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában.
A Népszínház utca 47. nem különösebben emlékezetes épület a Kis Fuvaros utca sarkán. Négy emeletes, az átlagosnál sötétebb, téglaszínű homlokzata van, az utcára nyíló üzlethelyiségben emberemlékezet óta bútorszövetet és habszivacsot árulnak. De 1911-ben pékség működött itt, illetve az úgynevezett Építő- és Közvetítő Vállalat.
És senki nem gondolt arra, hogy az akkor itt élő kamasz, aki egy Kohn Lipót nevű könyvkereskedő-tőzsdeügynök árvája volt, hamarosan neves fotográfus lesz. Az ekkor 17 éves fiút Kertész Andornak hívták – apja magyarosította a nevét –, és minden afelé mutatott, hogy rosszkor volt rossz helyen. Gyámja, Hoffmann Lipót tőzsdei karriert képzelt el neki, de mire igazából hátat fordíthatott volna a hivatalnok létnek, kitört az első világháború. De az is igaz, hogy addigi életének az volt a sorsfordító pillanata, hogy 18 évesen, a Budapesti Áru- és Értéktőzsdén kapott első fizetéséből vásárolt magának egy fényképezőgépet… Majd 1925-ben Párizsba költözött – immár érett fotográfusként. És hamarosan André Kertész néven ismerte meg a világ.
Gyűjtemények
98 évvel később, 2023. szeptember 28-án felavatták André Kertész emléktábláját a Népszínház utca 47. számú ház falán.
Mondhatnánk azt is, hogy a hálátlan utókornak végre eszébe jutott világhírű honfitársunk, de ne legyünk telhetetlenek; jobb későn, mint soha. Különben is, Esztergomban már korábban felavattak egy Kertész-emléktáblát – épp azon a strandon, ahol 1917-ben készítette Víz alatti úszó című képét –, a Nemzeti Múzeum pedig tavaly vásárolt meg egy több ezer fotográfiából álló kollekciót Kertész fotóiból. Szigetbecsén emlékháza is van – ahol gyerek- és kamaszkora nagy részét töltötte, és első képeit is készítette.
André Kertész munkásságába a második világháború után csak 1966-ban pillanthatott be a magyar közönség, amikor a Nemzeti Galéria 125 éves a magyar fotográfia című tárlatán 11 képét kiállították. Az első róla szóló magyar nyelvű album pedig csak 1972-ben jelent, jelenhetett meg. Noha utána maga Kertész is többször hazatért, és munkássága sincs már régóta a szürke zónában, ma is érvényesnek tekinthetjük azt, amit a ’72-es album megjelenésekor írt Bodri Ferenc a Fotóművészet című folyóiratban: „A kismonográfia nem összefoglal tehát, inkább további tűnődésre sarkall, a megválaszolatlan kérdések és a fel sem tett hasonlók pedig melegen tartott érdeklődésre serkentenek”.
Az első Budapesten
Az emléktábla avatásán Horváth László fotográfus, az emléktábla-állítás kezdeményezője, Erőss Gábor józsefvárosi alpolgármester és Péntek Orsolya író méltatta Kertészt, utóbbi az esztergomi Víz alatti úszót a „fotótörténet egyik legikonikusabb felvételének” nevezte.
„Nehéz megfogni a párizsi Kertész-fotók titkát szavakban.
Ő maga azt mondta, hogy »én soha nem dokumentálok, hanem értelmezek a képeimmel. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem azt, amit látok, hanem amit érzek.«
Vagyis minden párizsi utcaszöglet, odadobott bicikli, betört ablak és lépcső mögött ott áll a fotós, és mindaz, amit látunk, csak az ő szemén át látható éppen úgy. Az, ami felejthetetlenné tesz egy Kertész-fotót, a nézőpont– és a személyesség” – jegyezte meg Péntek Orsolya, külön kiemelve, hogy „Budapesten eddig nem őrizte nevét sem emléktábla, sem utcatábla”.
Focisták mellé
Azt már mi tennénk csak hozzá, hogy talán érdemes lenne elgondolkodni arról is, hogy jövőre, születésének 130 évfordulóján nem volna-e nemes és illő gesztus André Kertészről elnevezni egy utcát (vagy egyéb közterületet). Ha az elmúlt 13 évben oly sok egykori futballistának kijárt az efféle tisztelet, talán megérdemelné ugyanezt a világ egyik legnagyobb fotográfusa, aki a Népszínház utcából indult.
(Kiemelt kép: Volker Hinz)