A mostani világ borzalmasan megzavar – mondja Keleti Éva fotóművész, Kossuth-, és Balázs Béla-díjas fotográfus. Fotózta többek között a Latinovits-Ruttkai párost, Timár Józsefet. Fotóiból kiállítás, olykor köztéri szobor is lett. Egy budapesti kiállítása után beszélgettünk vele.
- Azt nyilatkozta egyszer, hogy bárkiből lehet fotóművész. Mégis, mi kell hozzá igazán?
- Tehetség. Ami minden foglalkozáshoz kell. Ahhoz, hogy valaki fotóművész legyen, felsőfokon kell űznie a mesterségét. De tudjuk, mit jelent valójában az, hogy valaki művész?
- Önnek mit? Érzékenységet?
- Az alapból kell. A művész valamivel többet tud, mint más ember. Ha elmegy egy apró, kutyaugatós tanyára, akkor nem azt látja csupán, hogy sár van, traktor áll az épület előtt, hanem meglátja az emberek lelkét, az élethez, más emberekhez való viszonyát. Ha nézem a művész képét, eláll a lélegzetem, gondolatokat ébreszt bennem és olyan érzéseket indít el, amilyeneket soha nem tapasztaltam.
- Azt mondta, rögtön felismeri valakiről, hogy jó vagy rossz ember. Ez adottság, vagy az évek során kialakult képesség?
- Azt hiszem, benne van a génjeimben. Furcsa család a miénk: nagybátyám, Kabos Endre olimpiai bajnok kardvívó volt, de a családhoz tartozott Miklós Jutka költő is, aki A Holnap irodalmi társaság tagja volt. És még egyet hoztam magammal: nem szeretek rosszat mondani az emberekről. Volt olyan színész, akiről tudtam, hogy nem jó ember, ezért inkább kerültem a lehetőségét, hogy lefotózzam.
- Amikor Latinovits Zoltánt és Ruttkai Évát fotózta, volt valami előzetes elképzelése?
- Akkoriban már pletykálták, hogy a nagy szerelem, amit ország-világ követett, elmúlt, baj van a kapcsolatukkal. Hagytam, hogy éljék a mindennapi életüket, arra figyeltem, hogyan adják oda egymásnak a kávét, hogyan szólítják egymást, gyújtanak rá a cigarettára. Sok időt töltöttem velük, hogy megtudjam, mi az igazság kettejük kapcsolatáról. Aztán eljött egy pillanat, amikor rájöttem, akármennyi ideig vagyok náluk, nem tudok meg többet róluk. Akkor elővettem a fényképezőgépet és megszületett az Ablakban című kép.
- Amelyen ülnek mosolytalanul az ablakban és mindketten fogják egykori szerelmük emlékét, egy fotót a Rómeó és Júlia című előadásból. Gondolom, kell, hogy bízzanak önben azok, akiket fotografál.
- Valóban, de így van ez az ön mesterségében is. Soha nem csináltam olyan képet, amihez nem járultak hozzá. Van több olyan Ruttkai-Latinovits képem, amiről kérték, hogy ne közöljem. Nem is mutattam be őket.
- Azt mondta egyszer, hogy fotózás közben öt-hat fátylat kell levetni az emberről. Ez néha sikerült önnek. De a hetediket nem. Mi a hetedik fátyol?
- A lélek. Mindig ezt kerestem, ezt akartam megmutatni. De megtapasztaltam, nem nyílnak meg az emberek annyira, hogy legbensőbb énjüket megmutassák. Közel lehet járni hozzá, de képpé nem lehet megfogalmazni. Talán szövegben lehetséges.
- A Ruttkai-Latinovits színészpárral szinte napokig együtt élt, sok időt fektetett a fotózásba. Máskor egy pillanat alatt megvolt a mű: a táncosnőről készült fotóra gondolok, az Extázisra.
- A kisangyal sokszor ott repdes felettem és segít. Abban a képben semmi tudatosság nincs. Szerencse is kell a szakmához: pont ott legyek és akkor, amikor történik valami. A Budai Parkszínpadon lett volna az előadás, de a rossz idő miatt az Erkelben adták elő. A világosító torony alatt álltam és éppen raktam össze a gépet. A táncosok elkezdték a műsort, az egyik szinte rám táncolt, belenéztem a fényképezőgépbe és gyorsan megnyomtam a gombot.
- Másik ikonikus képén a kaposvári négyes ikrek és szüleik találkozását örökítette meg, azt, amikor a gyerekek az állami gondoskodásból visszakerültek a családjukhoz. Arra a képre hogyan készült fel?
- Fiatal anya voltam és arra gondoltam, mit érezhet majd a találkozáskor az apa és az anya. Nevezhetem-e ezt örömnek? Hiszen a történetük úgy indult, hogy elvették a szülőktől a gyerekeket. Arra voltam kíváncsi, mit éreznek majd a kicsik, amikor először látják a szüleiket. Megkértem a hatóságokat, ne a tömeg előtt találkozzon a család, hanem egy játszótéren. Futottak a gyerekek, egyikük elvesztette a kis cipőjét, összeölelkeztek: a pillanat megszületett.
- Jól sejtem, ha annak idején nem megy el az egyetem mellett nyári fotógyakorlatra, akkor soha nem lesz önből fotóművész?
- Jól. Előtte nem volt fényképezőgép a kezemben. Mondtam magának, hogy mindig úgy érzem, egy kisangyal repdes felettem. Akkoriban azt mondták, hogy a Forte Gyár kísérleti laborjában dolgozhatok majd az egyetem után. Elhatároztam, előtte megtanulok fotózni. Akkoriban alakult a Magyar Fotó Állami Vállalat. A Szent István körúton volt az irodájuk. Amikor bementem hozzájuk, ott ült előttem a magyar fotográfia története: Vadas Ernő, Reismann Marian, Langer Klári. Volt idejük, elhatározták, hogy megtanítanak fotózni.
- Mikor érezte úgy, hogy megtanulta, kész van?
- Megérkezni soha nem lehet. 1957-ben, az Ügynök halála kép után éreztem úgy, hogy a fotográfia jó eszköz arra, hogy a képek által a gondolataimat továbbítsam.
- Ugyanígy segítette az a kisangyal, amikor ezt a képet, a nagybeteg Timár Józsefről elkészítette, Ott is szerencséje volt?
- Akkor még fiatal lány voltam. Tudtam, hogy Timár nagyon beteg már, nem biztos, hogy sokszor eljátssza a darabot. A színházban kezdés előtt temetői hangulat van. Csend uralja a színpadot, de behallatszik a zsibongás a nézőtérről. Az ügyelő hívja a szereplőket, világítók pásztáznak a lámpákkal. A színpadon volt egy nagy vasajtó, hogy tűz esetén le tudják zárni a teret. Kinyílt, belépett rajta Timár József és odament a kikészített két hatalmas bőröndhöz. Megemelte őket, hogy kipróbálja, képes-e még eljátszani a szerepét. Aztán letette a bőröndöket és szólt az ügyelőnek, hogy kezdhetnek. Ez a jelenet a darabban nem volt benne, ott csak egy bőrönddel játszott. Az általam elkészített kép szimbólummá vált.
- A kisember szimbólumává. Sőt, szobor is készült belőle, ott áll az új Nemzeti mellett.
- Az egy külön történet. Nem kérték a beleegyezésem hozzá. Úgy derült ki számomra, hogy van egy ilyen szobor, hogy a Nemzeti Színház megnyitója után sokan gratuláltak nekem.
- A bosszankodáson túl, nagy dolog lehet, hogy a kétdimenziós alkotása háromdimenziós lett.
- Van egy Kállai Feriről készült fotóm, egy padon ül és kutya van az ölében. Gyomaendrődön készítettek belőle szobrot. Megkérdeztek előtte, feltüntették a szobron a nevem. Ez kicsit hiúsági kérdés. Jóleső érzés, amikor arra gondolok, hogy egyszer az ükunokám arra sétál majd és meglátja, mit csináltam sok-sok évvel a születése előtt.
- Olvastam, hogy a kishitűség végig kíséri az életét. Nem gondolt még arra, hogy a tehetség és a kishitűség feltételezik egymást?
- Erre még nem. Én kívülről kerültem a szakmába. Nem a szokásos utat követtem, hogy sokat fotózó amatőrként megtanulok fotózni és profivá válok. Talán ezért sem hittem el és ma is kételkedem abban, hogy valóban olyan jó-e az, amit csinálok. Azt tudom, hogy kell egy mozdulat, vagy egy izzadtságcsepp, de mitől áll össze úgy a kép, hogy a végén kiállításokon is bemutassák?
- Bár volt olyan időszak, hogy nem készített fényképet, arról álmodott, hogy nincs a kezében fényképezőgép.
- Igen, ez a férjem betegsége idején volt.
- Ráadásul nem akart egy öregedő kollégájához hasonlítani, akit szánalomból segítenek. Menekült valami elől? Ez is közrejátszott abban, hogy harminc évre abbahagyta a fotózást?
- Nem. A férjem megérdemelte, hogy mindent feláldozzak azért, hogy ő jobban legyen. Minden nap az ágyánál ültem. De akkoriban jól megtaláltam azt az utat, ami összefüggött a rendszerváltással és az öregedéssel: képszerkesztő voltam, csináltam egy kis fotóügynökséget, szerkesztettem külföldre, pályázatokon szerepeltem. Csak a fényképezést engedtem el. És Jeanne d'Arc-ként küzdöttem a digitális fotó ellen.
- Miért?
- Haragszom rá, mert megöli a gondolkodást. Megnyomom a gombot és háromszáz képet készítek. A Timár-fotónál volt egy tekercs filmem, benne nyolc kocka és a jó kép mégis köztük volt.
- Miért tért vissza mégis a fotózáshoz?
- Van egy jó barátnőm, Szarka Klári, aki kurátorként sokat segít a kiállításaim szervezésében. Kérdezte tőlem akkoriban, mit csinálok. Elmeséltem neki, hogy mostanában a telefonommal a semmit fotografálom a szobában: egy paplanhajlatot, egy ráncot, egy legyet. Kérte, hogy mutassam meg a képeket. Négyet-ötöt kiválasztott, lenagyítatta és a Műcsarnokban egy fotóművészeti kiállításon bemutatta. Akkor visszajött minden, az egész múltam.
- Azt nyilatkozta korábban: hogy mostanra elérkezett egy záróponthoz és szeretné megfejteni az életét. Szeretné tudni, miként élt, és választ kapni egy kérdőjelre. Mi az a kérdőjel?
- Hogy miért születtem erre a világra.
- Nincs rá a válasz?
- Nem tudom, hogy van-e. Bízom abban, hogy amit érzek, jó válasz. Ha ezt másfél évvel ezelőtt kérdezi, akkor pozitívan válaszolok. A mostani világ borzalmasan megzavar.
(Keleti Éva - a fotókon szereplő - Párban II. című kiállítását Cedric af Geijersstam rendezte a Hybridart Galériában.)
(Keleti Éva Darvas Iván című képét (cikkünkben az utolsó fotó) megvásárolhatja a tragikus körülmények között elhunyt Móricz Sabján Simon fotóművész emlékére rendezett kiállításon. A február 27-én, hétfőn, a Hold utcai Einspach Fine & Art Galériában nyíló tárlatra csaknem száz kortárs fotóművész ajánlotta fel képeit. A képek eladásából származó bevétel teljes egészében Móricz Sabján Simon családját segíti.)