Befejeztem szerkesztőségi padtársam, Aradi Péter könyvét, és azt kell mondjam, hogy utálom. Utálom, mert egy éppen ilyen hangvételű könyvet, lassan húsz éve akarok megírni. És meg is tettem volna, ha nem lennék egy lusta, akaratgyenge alak. De, ahogy A csend, amire vágytál Magyarországának légkörében történik, úgy én is minden mást okolok a saját kudarcaimért. (A regényt és íróját jelölték a Margó-díjra!)
Először is egy coming outtal kell kezdenem: bár egész életemben arra törekedtem, hogy minél több könyvet elolvassak, ezt mindig baromi nehezen tudtam csak megtenni, mivel nagyon lassan olvasok hosszú, egybefüggő szövegeket. Aradi Péter nyelvezete viszont pont annyira könnyed, mint amennyire összetett és többrétegű, ezzel pedig annyival könnyítette meg a dolgom, hogy egy rohadt jó, izgalmas, fájóan szórakoztató és szórakoztatóan fájó sztorit simán el tudtam elolvasni.
Mindezt azért emeltem ki, mert jómagam is abban hiszek, hogy tökre nem baj, ha egy könyv emberi nyelven van megírva. Pláne akkor nem, ha a sztori maga is egy gyorsan zajló, műfaji határokat és kereszténydemokrata képviselőket sértegető folyam, amely szinte filmes képekkel dolgozik. Pont olyanokkal, amilyeneket a saját regényemben is használni szerettem volna. De nem tettem meg, így valódi író sem lettem soha.
Ám arról, hogy sosem lesz belőlem valódi író, pláne nem sikeres, arról most már világos, hogy az Aradi tehet. Mert ennyire faszán megragadni azt a szédítően nyomasztó közhangulatot, amiben élünk, azokat a kisebb-nagyobb személyes megalkuvásokat, önfelmentéseket és önigazolásokat, amiket minden nap elkövetünk, s mindezt olyan nyelvezettel megírva, amitől az embernek 2023-ban is kedve lesz könyvet olvasni, nem csak kiváló, de egy nagyon szemét húzás is. Mert látom magam előtt kollégám vigyorát, amint zabálom befelé azokat a nagyon vicces cinizmussal, enyhén Guy Ritchie és Tarantino (azoknak is a jobb pillanatait idéző) hatásával felfestett jeleneteit, amiken igazából zokognom kellene.
Mert miközben a főszereplő Dénes eleinte szörnyen idegesítő volt, a regény közepére rájöttem, hogy valójában túl jól ismerem ezt a karaktert (saját, vagy közvetlen példákból), túl jól ismerem a személyes megalkuvásait (saját, vagy közvetlen példákból) és éppen ezért ijesztő, hogy a végére mennyire lettem képes azonosulni a lázadásával.
A csend, amire vágytál ugyanis egy félelmetesen magyar regény. Félelmetesen magyar, mert annak esszenciáját, utalásait, konkrétumait, légkörét, díszletét és a teljesen abszurdba hajló helyzeteinek indokoltságát leginkább azok érthetik meg igazán, akik itt élnek Magyarországon. Amolyan kulcs ez ahhoz, hogy teljességében megértsük, miért nincs tulajdonképpen semmi életszerűtlen abban, hogy egy jól tartott NER-ifjú nekiáll dohányboltot kirabolni, miközben zsákszámra zabálja a narkót. És éppen ezért van az, hogy Aradi könyvén tényleg csak sírva vigadni lehet a legőszintébben.
Mindez azonban nem volt elég Aradi Péternek. Nem volt elég, hogy összetörte az álmom, hogy elvette tőlem azt a sikert, ami engem illet, még Margó-díjra is jelölték. Rögtön az első kötetével.
Úgyhogy vegye meg mindenki A csend, amire vágytál című könyvet, hogy fájva-röhögve szembesüljön a NER-ben töltött mindennapokkal egy nem mindennapi történetben. Meg azzal, hogy milyen regényt kellett volna írnom.