Hogy mi a közös Sipos Eta adjusztálóban és Zsolnai Hédi Nyugatra disszidált sanzonénekesben? Keleti Éva soha nem látott fotóiból nyílt kiállítás az Aranytíz Kultúrházban. Egy letűnt korszak hétköznapi hősei és színpadi legendái láthatók a 91 éves Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus képein.
- Hetven év alatt elvesztek bennem a képek, nem hittem el, miket találok. A fotók felére nem is emlékeztem – mondja Keleti Éva fotográfus annak kapcsán, hogy Amit még nem láttatok címmel kiállítása nyílt az Aranytíz Kultúrházban. Az augusztus 20-ig megtekinthető tárlaton az MTVA fotóarchívumából előbányászott képei láthatók, amelyek többségét még soha nem mutatták be. Hetven év terméséből válogattak a szervezők.
Az egyik fotón Halász Judit fiatalon, a Vígszínházban, félszegen néz ki a kamerából, Darvas Iván pedig kezében konyakkal, félig leégett cigarettával mond proszitot a fotósnak.
Láthatjuk Kodály Zoltánt is, aki pizsamaszerű kabátban áll az erkélyen egy külföldi zenekritikussal, a zeneszerző oldalra néz, nem állja a fiatal férfi tekintetét. Egy másik képen Latinovits Zoltán szorosan átöleli Ruttkai Éva vállát, az orrát csókolja a Rómeó és Júlia szünetében, ebben a darabban szerettek egymásba. Akkor még adott időt nekik a sors, Keleti Éva csak évekkel később készítette el ikonikus, sokak által ismert képét a szomorú arcú, egymástól eltávolodott párról, amint egy bekeretezett fotót, talán pont ezt, szorongatják a kezükben és úgy néznek bele a kamerába, hogy az embernek belefacsarodik a szíve. A bejáratnál Zsolnai Hédi, az első igazi magyar sanzonénekes néz a szemünkbe, mintha egy francia divatlapból lépett volna elő. Münchenben halt meg, nekünk meg itt hagyta az „Én mindig Pestről álmodom, nekem csak ő a Párizsom” kezdetű dalát. És még hosszan folytathatnánk a sort egy letűnt kor most felbukkanó szereplőiről.
Keleti Éva nemcsak a színészportrék, a zsánerképek mestere is. Lefotózta Magyarország elveszett huszadik századát, perceinek, másodperceinek főszereplőit. Például két kislányt a hatvanas évek pesti bérházának körfolyosóján, egyik biciklizni tanítja a másikat. Nagymamák ma már mindketten, ha egyáltalán volt szerencséjük megélni az új évezredet. Hol van már az a térdzokni, a szandál, a masni a hajban, a folyosó rácsairól a fekete festék?
És hol van Sipos Eta adjusztáló, akinek foglalkozását a mai generációknak már el kell magyarázni? Eta kombinékat csomagolt a Habselyem Kötöttárugyárban. Mi lett a vidékről felköltözött kislánnyal, aki tyúkjaival pózolt Keleti Évának az épülő XI. kerületi lakótelepen?
Vajon él még az a bajszos, motoros fiú, aki oldalkocsiján egy babakocsit szállított? Kezén kesztyű, homloka fölött motorosszemüveg. A motor talán Pannónia lehetett. És látta-e valaki azt a nőt, aki a felrobbantott Erzsébet híd maradványai előtt állt? Csíkos ruhát viselt, jobb kezében napszemüveg, egy sérült kőtömb volt a díszlet a divatfotóhoz, talán egy ház romja volt az.
– Legkedvesebb képem a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium tanulóiról készült – mosolyog Keleti Éva.
Az iskola KISZ szervezetének tagjai 1959-ben társadalmi munkában parkosították az Orvos lépcső környékét. Gimis uniformisban dolgoztak, mögöttük a budai vár, kőhalom, kezükben lapát, ásó. Talán kora ősz volt, talán tavasz. Kopár volt a föld, a fák tele levelekkel. Még mindig ébredezett a város a világháborúból, a forradalomból, a félresiklott történelméből.
A kiállítás tárlóiban régi fotómasinák, a mai telefonokhoz, kamerákhoz képest ősrégi darabok. A háttérben Keleti Éváról készült portréfilm megy végtelenítve.
Egy nyugdíjas pedagógus ül az egyik kép előtt, megbabonázva, mosolyogva nézi. Férje mellette áll, vállára teszi a kezét. Ő is tanár volt, a Műszaki Egyetemen. Rákospalotáról jöttek „keletiéva-nézőbe”.
- A tisztelet és a nosztalgia hozott ide – mondja a tanárnő. – A képeken a művészek közül már sokan nincsenek közöttünk. Pedig mi még láttuk őket színpadon. Amatőr fotós vagyok, csodálom, hogy ezekkel a régi masinákkal milyen csodaszép, mély képeket tudott Keleti Éva csinálni.
- Ezt nézze meg – hív odébb a férje. Gobbi Hilda fotójára mutat, aki Mrożek Tanú című darabjában néz maga elé egykedvűen. – Látja, egyszerre mennyire csúnya és ugyanakkor mennyire szép! – lelkendezik.
És valóban: egy kisember frusztráltsága és csodája van azon az arcon.
Keleti Éva korábban azt mondta nekünk, ő mindig a lelket akarta megmutatni. „De megtapasztaltam, nem nyílnak meg az emberek annyira, hogy legbensőbb énjüket megmutassák. Közel lehet járni hozzá, de képpé nem lehet megfogalmazni.”
Látva a kiállítást, mégis sikerült neki.