Amikor ma minden útlezárást társadalmi vita követ, nehéz elképzelni, hogy pár évtizede még simán lezárták a fél Svábhegyet Almásy gróf autóversenye kedvéért.
Ha azt akarjuk megvizsgálni, hogy mennyire megosztott a társadalmunk, nem is kell komoly témákhoz nyúlni, vegyünk egy közepes méretű városi futóversenyt! Minden sportolóra és szurkolóra jut legalább egy olyan kommentelő, aki szerint mindig az autósok isszák meg annak a levét, ha pár ember a városi utakon akarja jól érezni magát. Mit szólnának akkor ahhoz, ha egy autó- vagy motorverseny miatt napokra lezárnák a fél Svábhegyet és a Városligetet? Vagy egész hétvégén motorcsónakoktól lenne hangos a belváros?
Pedig ez nem is olyan elképzelhetetlen, voltak Budapesten ilyen rendezvények, a különbség nyilván az, hogy a múlt században még sokkal nehezebb volt véleményeket ütköztetni a témában.
Elitista autóversenyek a Svábhegyen
Az 1920 utáni 15 évben rendszeresen tartottak olyan autóversenyeket a Svábhegyen a Királyi Magyar Automobil Club szervezésében, ahol rajthoz állhattak külföldiek és magyarok is egyaránt. Az autósok különösen azért szerették ezt a Krisztinavárosból induló pályát, mert próbára tette masináik kapaszkodási képességeit. Az Istenhegyi úton hegymenetben rendezett versenyek előtt minden esetben próbabejárást tartottak, melynek során azt vizsgálták, hogy az adott kocsi hányadik sebességben tud folyamatosan haladni anélkül, hogy lefulladna vagy felforrna a hűtővize. Az autók, típustól és felkészítettségtől függően többnyire 3-7 perc körüli idő alatt tették meg a távot. Az esemény legnépszerűbb évében száznál is több autós nevezett és állt a startvonalhoz a Kékgolyó utca felső végénél. 1927 egy másik kiemelkedő év volt, hiszen a versenyben részt vett az akkor már ismert felfedező, pilóta és autóversenyző, Almásy “Az angol beteg” László gróf is, aki ekkor már ismert sivatagi autós és európai rekorder volt. Ezen a versenyen viszont csak 7. lett.
Motorok a Városliget szivében
Az autó- és motorversenyek szervezői a Városligetet is korán felfedezték maguknak, itt rendezték meg az első hazai motoros Grand Prix-versenyt 1926-ban. Eleinte a parkot átszelő és az azt körülvevő utak elég kihívást jelentettek a versenyzőknek. A Hősök teréről indulva, a kockaköves Külső Andrássy-úton (1953-tól Városligeti Népköztársaság útja, ma Kós Károly sétány) haladtak, majd jobbra kanyarodtak az úgynevezett nagykörre, ami gyakorlatilag a célegyenesig vitte őket. A II. világháború után új lehetőség nyílt meg a versenyszervezésre a felvonulási tér kialakításával, ami hatalmas lebetonozott területével még több és gyorsabb autót vonzott. Ezzel be is léptünk a motorversenyek fénykorába: az 1957–1970 közötti időszakban a versenyekre látogatók tízezrei, valóságos tömegek érkeztek. Aztán közbeszólt a technikai fejlődés és az egyre erősebb motorokkal szerelt autók kinőtték a Városligetet.
Motorcsónak világbajnokság a belvárosban
A 60-as évek Budapestje több motorcsónak versenyt is látott, a Duna nyilván adott volt, a Parlament, a Műegyetem előtti hely pedig hivogatóan üresen tátongott. Csak úgy, mint a Margitsziget körüli vizek, ahol az 1968-as világbajnokságot rendezték meg 15 ezer nézővel a parton. A világbajnokság összesen négy futamból állt, amiből kettőt szombaton, kettőt pedig vasárnap rendeztek, a futamok közt két és fél óra szünettel. A versenyt befejezni sem volt egyszerű, nem hogy megnyerni azt. A mezőnyt tizedelte műszaki hiba, több magyar versenyét baleset tette tönkre, de az esélyes NDK-s versenyző például rajthoz sem tudott állni, mert vakbélgyulladással kórházba kellett szállítani még a rajt előtt. A pálya egy másfél kilométer hosszú háromszög volt, ahol alkalmanként 140 km/h-s sebességet is el tudtak érni a papucsnak is nevezett motorcsónakok. A világbajnokságot végül egy 48 éves svéd autószerelő nyerte, aki a motorját maga építette, és a korabeli magyar versenyzők szerint ez volt a győzelmének kulcsa. Ők maguk két nappal a verseny előtt láthatták először a motorjaikat, nem volt alkalmuk szerelésekre vagy gyakorlásra, ezért a verseny közben műszaki hibák hátráltatták őket, gyakorlatilag többet álltak, mint amennyit haladtak.
+1 Gágyé
A gördeszkázás kelet-európai, olcsó és buta változatán térdelni vagy ülni kellett, a motorja pedig a gravitáció volt, az húzta le a hegy oldalán. Az eszköz általában otthon készült kidobásra szánt csapágyakból, hátra nagyobb méret, előre kisebbek kerültek egy-egy tengelyre, azok pedig egy erős falapra. A kormány ugyanennyire tákolt rendszer, korlátozottan eredményes hatással, fék viszont egyáltalán nem volt. Használata nagy hanggal járt, időnként szikrázott. Nem a szépségéről és biztonsági funkcióiról volt ismert, de ezekre senki sem panaszkodott: egy pár használaton kívüli munkáskesztyűvel és többször foltozott nadrággal túl lehetett élni egy délutánt. Addig maradt divatban, amíg fel nem váltotta a gördeszka - az evolúció következő lépése. 1951-ben a Szépvölgyi úton volt olyan gágyéverseny, amiről még a korabeli Autó-Motor is beszámolt, a versenyzők 9 és 14 éves kor között voltak, és még győztest is hirdettek. Az 50-es években gágyé-versenyt nyerni pedig életre szóló dicsőség volt. Ma egy ilyen eseményt még hatósági engedéllyel sem lehetne megrendezni, hiszen sem a versenyzők, sem a nézők biztonságát lehetetlen lenne szavatolni.
Kiemelt fotó: Fortepan / Nagy Gyula + énbudapestem illusztráció