Jelentőségét tekintve magától értetődő a korszakokon átívelő kulturális hatása, legyen szó zenés feldolgozásokról, vagy akár városi legendákról.
Két nappal az 1848-as forradalom kitörése előtt egy Petőfi Sándor nevű, 25 éves fiatalember fogta magát, tollat ragadott és megírta azt a versét, amely nemcsak akkoriban izzította fel a közhangulat egyébként is dörgő motorjait, de a magyar irodalom egyik legjelentősebb műveként még 175 év múltán is érezteti hatását. Ezen minőségéből, illetve abból fakadóan, hogy 100+ éves viszonylatban nincs egyetlen iskola sem ebben az országban, ahol ne tanulnák meg a gyerekek a Nemzeti dalt, így gyakorlatilag nincs olyan magyar, aki ne ismerné ezt a verset.
A Nemzeti dalnál ebből fakadóan kevés alapvetőbb dolog van a magyar kultúrában. Valószínűleg mindannyian elszavaltuk legalább egyszer, ziher, hogy hallottuk valamilyen zenei feldolgozásban, és szinte mindannyian úgy tanultuk, hogy a mű ősbemutatója a megírását követően két nappal történt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, méghozzá a szerző előadásában.
Ismertsége okán a Nemzeti Dal nagyon hálás kulturális alapanyag, kiváló feldolgozási potenciállal, illetve nagyszerű mítoszalap is: például azé a mítoszé, mely szerint Petőfi maga szavalta el saját művét a múzeum lépcsője előtt összegyűlt tömegnek.
Spoiler: nem történt ilyen.
Persze mindez így szép és nyilvánvalóan semmi gond nincs azzal, ahogy e történet a köztudatban él, elvégre az igazán nagy dolgok és pillanatok idővel színesednek, aztán legendákká válnak.
Jelentőségét tekintve a Nemzeti dal 175 év alatt persze kulturálisan az egyik legterheltebb művé vált, aminek rengeteg interpretációja készült. Karinthy például az Így írtok tiben parodizálta a művet, ám elsősorban zenei vonalon történtek feldolgozások, és főleg a XX. század második felében, azon belül is a rendszerváltást követő időkben.
Ennek oka nyilvánvalóan a nemzeti identitástudatot erősítő szándék, a szabadság kifejezésének vágya volt, ami rengeteg zenészt sarkalt arra, hogy feldolgozza Petőfi kardalát. Természetesen ízlés kérdése, hogy ezek közül kinek melyik tetszik leginkább, de az talán leszögezhető, hogy akadtak jobb és akadtak kevésbé jó feldolgozások.
És ahogy ez sajnos lenni szokott, ebből is sikerült némi identitásbalhét generálni.
Talán a legismertebb és a legelső rockzenei feldolgozás Tolcsvay László nevéhez kötődik, aki 1973-ban megzenésítette a Nemzeti dalt, ami a szabadság szimbóluma lett a nép számára. Minderre úgy emlékezett vissza a Mandinernek adott interjújában, hogy „Petőfi születésének 150. évfordulója volt, és a hatalmon lévők kitalálták, hogy a fiatalok zenésítsenek meg Petőfi-verseket, és majd egy lemezen kiadják őket. Úgy döntöttem, a Nemzeti dalt választom. (...) Miután eljátszottuk, mindenütt halálra vált arcokat láttam. Éreztem rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mit lépjenek erre, hiszen Petőfit nem lehet betiltani a Petőfi-évben. Még aznap este eljátszottuk a Vár Klubban. Akkor éreztem meg, hogy mit csináltam. Mintha kitört volna a forradalom.”
Tolcsvay feldolgozása kétségtelenül egyfajta szabadságzenévé vált. Ám nyilván rengeteg előadó van, aki saját hangján szeretné kifejezni mindazt, amit a Nemzeti dal üzen, és sokan nem is átallnak tenni az ügy érdekében.
Mert, ha már Tolcsvay, akkor éppen ő volt az, aki tavaly kénytelen volt elhatárolódni attól a feldolgozástól, amit Nagy Szilárd trombitált össze, és amelyben Nagy Feró, Pataky Attila, Varga Miklós és Muri Enikő működött közre. Hogy mindez mennyire sikerült jól, mennyire volt erre szüksége a nemzetnek, azt mindenki döntse el maga – mindenesetre Tolcsvay tavaly egy Facebook-bejegyzésben szögezte le:
„Nem működtem közre a Nemzeti dal »fiatalításának« létrehozásában. Az ötletgazdákat nem ismerem, sose találkoztam velük. Ha tudtam volna az »akcióról«, az eredeti dallam éneklését kértem volna, a kortársaimtól is! Az énáltalam ‘73-ban megzenésített Petőfi-versben nem volt »yeah«. Hiszen MAGYARUL írta. Szomorú vagyok.”
Bárhogy is legyen, a Nemzeti dal kulturális hatása, jelentősége és identitáserősítő ereje vastagon kiállta az idő próbáját, amin nyilvánvalóan nem fognak a fentihez hasonló csetepaték. 175 éve ugyanis Petőfi valami olyasmit írt, amit a történelem vihara az égbe emelt, ami világnézeti meggyőződésektől függetlenül jelent valamit minden magyar számára. Ez pedig, önmagában, száraz és tényszerű mivoltában egy olyan dolog, ami nem csak március 15-én kell, hogy példaként járjon előttünk.