Jelentősen megváltozott a graffiti megítélése, már nem csak megszokott jelenség, hanem a kortárs képzőművészet része. Budapest pedig most egy új, jelentős méretű falszakasszal teremtene lehetőséget a művészi alkotások számára. Addig is legendás magyar writerekkel elemeztünk.
Bárhogy is tekintsünk a graffiti jelenségére, vitán felül áll, hogy olyan velejárója ez a városi környezetnek, mint a moha az erdőnek, vagy a körömgomba az uszodának. És még mielőtt azt gondolnánk, hogy ez valami újszerű dolog a '90-es évekből, jó, ha tudjuk: falfirkák már az ókor óta folyamatosan jelen vannak a városokban, a görög agórák és a Római Birodalom idején is előszeretettel pingálták a falakat a merészebb polgárok.
A graffiti újkori történetének kezdete a 20. század végére tehető, a helyszín New York, azon belül is a 183. utca, ahol egy Taki nevű fickó a környék falaira szignózta fel a nevét. A szignók legjellemzőbb előfordulási helye a köztereken lévő falfelület, így a közösségi tereken megjelenő firkálás egyfajta kommunikációs mód és folklór kisműfaj is egyben. Szöveges formái a halandzsaszerű, ám sok esetben aforisztikus feliratok, amik lehetnek versszerűek is. Ezeket hívják tageknek, amiket a többség leginkább cirádás firkálmányként értelmez. Ám ezeknél jóval elfogadottabb, kedveltebb és jellegzetesebb stílusjegyek a falakra festett színes rajzok, amelyek szintén többnyire az adott graffitis nevét vagy csoportját ábrázolják.
Az utcai graffitiken kívül léteznek rejtettebb formái is a falfirkáknak, ilyenek például a toalett-költészet produktumai, az úgynevezett latrináliák, a vécék falán található különféle versek, pornográf szövegek, perverz rajzok, matricák.
Jelek a falakon
Magyarországon a graffiti modern formája nem sokkal a rendszerváltás után jelent meg. Graffiti persze előtte is létezett már idehaza, de a jelenlegi formája akkor alakult ki, amikor megalakultak a PNC, illetve a GRW nevű csoportok Budapesten. Akkoriban az emberek többsége leginkább rongálásként tekintett a falak és vonatok firkálására, ám a jelenség elterjedése automatikusan hozta magával a növekvő népszerűséget is.
Az említett csoportok tagjai túlzás nélkül legendák voltak a saját szubkultúrájukban, többen közülük mára elismert művészek, alkalmazott grafikusok, vagy hollywoodi szuperprodukciók díszlettervezi lettek.
A budapesti graffiti az évek során látványos alakuláson ment keresztül, idővel nagyon kedvelt látványossággá váltak a vonatsínek melletti falak színes festményei, megjelentek a legális falak (amelyek közül a legismertebb talán a filatorigáti), a graffiti pedig nagyon gyorsan vált országos jelenséggé.
Rongálás vagy művészet?
Mennyiben változott a graffiti megítélése a társadalom szemében, illetve hogyan tekintenek rá manapság a hatóságok? Kétségtelen, hogy a graffiti értelmezhető rongálásként is, ám érdemes tudni, hogy a magukat komolyan vevő művészek között mindig élt az az íratlan szabály, hogy műemlékeket nem festenek meg. Mára ezért szinte teljesen átalakult a graffiti helyzete és megítélése.
Epos szerint, aki a PNC egyik tagjaként járta az éjszakákat, nagyon fontos figyelembe venni a graffiti, illetve általában az utcai művészetek megítélésében, hogy mennyi ideje van együtt a társadalommal a jelenség. „Amikor kezdődött hazánkban a graffiti mint szubkultúra, az akkori felnőtt társadalom nem látott soha ehhez foghatót sem. Tehát ők még bőven egy kevésbé színes, jobban az élére állított városi, vagy nem városi környezetben nőttek fel, éltek, neveltek minket. Majd eljött, aminek jönnie kellett, és néhány fiatal úgy érezte, hogy ezt szeretné csinálni, mert neki igenis így tetszik a város.”
Visszaemlékszik a kezdeti sokk utáni időkre: „Megjelentek olyan srácok, akik már nem csak betűket, a nevüket, hanem mindenféle figurákat, karaktereket is tudtak festeni. Erre volt már akkor is a klasszikus »tárlatvezetés«, amikor már azt mondták a kívülállók, hogy bár ez vandalizmus, »de azok a jó pofa figurák ott, na, azok jók«”.
Magyarán: volt igénye a kívülállónak is arra, hogy valami mást is lásson az utcán, mint sivár falakat, de nem tudta befogadni továbbra sem a kacifántos betűkkel kifestett neveket, ami egyébként az egésznek a lényege. De szerencsére ez a fajta művészet soha nem az utca emberének szólt. Hanem a többi firkásznak.
Közben eltelt harminc év, felnőttek azok, akik festettek és azok is, akik együtt éltek a jelenséggel, egykorúak a már felnőtt firkászokkal. Fiatalon pedig az emberek többsége sokkal inkább befogad egy-egy új irányzatot. Tehát itthon nagyjából három évtizednyi együttélés kellett ahhoz, hogy elfogadottá váljon a graffiti. Természetesen ettől még továbbra is vannak ellenzői, de azok mindig is lesznek.
A falak szerves része
Hasonlóan vélekedik a társadalmi megítélés kérdéséről Brunszkó László is, vagyis NikonOne, aki korábban a GRW csoport tagjaként festette a falakat. Mára ő az egyik legfoglalkoztatottabb grafikus és látványtervező, dolgozott a Magyar Állami Operaháznak, Denis Villenueve-nek a Szárnyas Fejvadász folytatásában, vagy a BMW és a Jägermaister egy-egy kampányán.
Szerinte az emberek bár megszokták, de továbbra sem értik, miért van odafirkálva a falra az, ami, és azt sem értik, hogy mit jelent. Hozzáteszi, hogy „ez jobb is így, hiszen a graffiti mindig is »belülre« szólt, nem pedig kifelé”.
Ezzel együtt azonban úgy gondolja, hogy a graffiti teljes jogú része lett a korszellemnek: „A 80-as évek óta jelen van a képzőművészetben, sőt, a murál festés és egyéb hasonló alkotói szegmensek ugyanabban a kategóriában találhatóak, mint a képzőművészetek legtöbbje. A művészvilág, az alkotói univerzum felfogta, megszerette, elismerte, így a graffiti, mint alkotási forma a 20. századi képzőművészeti, és általában a vizuális világ egyik fontos tartópillére, elemi és megkerülhetetlen része lett."
NikonOne szerint például már nincs is, vagy csak alig van olyan - plusz-mínusz 20 évvel napjaink körül - játszódó film, amiben ne jelenne meg graffiti, hiszen ez a jelenség egy nagyváros képéhez teljesen hozzánőtt, annak része lett. Szerinte a hatóságok okosabbak lettek, de például Magyarországon ugyanannyira kevés energiát fordítanak az üldözésére, mint a 90-es évek elején.
Utcáról a galériákba
A graffiti mára nemcsak megszokott jelenség, de vitathatatlanul a kortárs képzőművészet része lett.Ennek a spontán és kéretlen esztétikai, illetve kommunikációs eszköznek, az autentikus városi, populáris kultúra inspirálta graffitinek a 20. század második felére ugyanis a "magasművészetben" is lettek képviselői. A legnevezetesebbek közülük alighanem Keith Haring és Jean-Michel Basquiat, ám a legtöbbjük továbbra is névtelenül, illetve illegálisan tevékenykedik.
Hogy más példát ne hozzunk: korunk egyik legnépszerűbb művésze, Banksy is anonim, róla mindmáig nem tudni biztosan, hogy ki, vagy kik állnak a név mögött. Bár az egyik legvalószínűbb feltételezés, hogy a Massive Attack nevű brit elektronikus zenei együttes egyik tagját, Robert Del Naja-t rejti a név.
A falfirkák gyűjtésének is akad komoly művészeti képviselete, amelynek kezdeményezője egyébként a Párizs szemének is nevezett Brassaï, avagy polgári nevén Halász Gyula volt. Ő 1932-től a párizsi falakon található graffitiket fotózta, képeit 1956-ban kiállítottak a New York-i Modern Művészetek Múzeumában is.
Nemrég jelent meg Lugosi „Lugo” László könyve, aki a 80-as évektől kezdve fáradhatatlanul járta a város utcáit és örökítette meg annak jellegzetességeit, amelyek többsége aztán nyomtalanul eltűnt az időben. Lugosi éveket szentelt a graffitiknek is, majd több ezer képéből válogatva született meg a Graffiti – Read the Signs fotóalbum is, amelyről korábban mi is írtunk.
Színezett város
Hogy Budapest hogyan viszonyul a graffiti megítéléséhez? János-Gaál Anna, a Fővárosi Önkormányzat Várostervezési Osztályának csoportvezetője szerint nem kérdés, hogy a graffiti hozzátartozik a városképhez. Úgy fogalmaz:
kialakított és legális alkotóhelyek szükségesek ahhoz, hogy ezek az alkotások ne keltsenek visszatetszést a városlakókban és a városba látogatókban.
János-Gaál Anna megemlítette azt is, hogy a főváros a közösségi költségvetés keretében - éppen ennek szellemében - egy új helyszín kialakításán dolgozik: jelentős méretű falszakasszal teremtve lehetőséget a művészi alkotás számára.
Harminc év hosszú idő, de úgy tűnik, abban mind a hazai graffiti alapemberei, mind pedig a hatóságok egyetértenek, hogy a falfirkák szerves részeivé váltak a városképnek és a városi létnek.
Epos szerint a lehetőségek mára nagyon szélessé váltak az alkotók számára, így ha valakinek van hozzá tehetsége, hogy bevételt tudjon generálni magának a grafittikből, akkor már erre is van lehetőség.
Ahogy fogalmaz: „Az emberek alapvetően szeretik a szépet. Szeretik, ha a tűzfalon vagy a játszótéren van egy szép nagy kép, esetleg némi üzenettel. Ezt a graffitis srácok pedig kiválóan képesek kivitelezni. Mert végső soron ez volt mindig is a hobbijuk. Ha pedig van hobbid, azt vélhetően szeretnéd jól csinálni, amiért viszont már szívesen adnak pénzt is, akár önkormányzatok, cégek, magánszemélyek.”