Püsök Botond és Bacskai Brigitta filmjét a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk. Egy anya és gyermekei szívbe markoló története a feldolgozhatatlan túléléséről.
Düh. Ez az érzés kavarog bennem, még akkor is, amikor a Túl közel című dokumentumfilm már a felénél tart, és ez a düh csak az utolsó 15 percben enyhül egy kicsit, és veszi át a helyét a szomorúsággal vegyes, keserédes öröm. Ha ennyiből nem lett volna egyértelmű, le is írom: a készítők maximálisan elérték a várt hatást, a képi és a nyelvi világgal is, nincs olyan pillanata a filmnek, amikor ne éreznék valamit.
A Túl közelt, Püsök Botond és Bacskai Brigitta filmjét a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítették, a premierje azonban még tavaly, a Szarajevó Filmfesztivál versenyprogramjában volt, aztán az Astra Dokumentumfilm Fesztiválon elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját.
Nem véletlen, hiszen eddig talán soha nem készült ilyen intim dokumentumfilm olyan családon belüli bántalmazásról, amelyben a kiskorú áldozat és az anya sorsát is közvetlen közelről, túl közelről követhetjük végig. Szinte azt érezzük, mindig ott vagyunk, amikor fontos döntéseket hoznak meg, és akkor is, amikor újabb fájdalom, keserűség éri őket.
Andrea színészként dolgozik, és egy apró, erdélyi faluban él két gyermekével: lányával, Pirkóval, és fiával, Bogyóval. A táj, amiben házuk áll, gyönyörű, maga az épület viszont 3 embernek kicsi, és amúgy is felújításra szorul. A családnak mégsem ez jelent gondot: hanem a körülöttük lakó helybéliek.
Az első kockáknál Andrea hazafele tart a nagyvárosból, és ahogy falujába ér, kíváncsi, mégis undorral teli tekintetek követik. A filmben hallhatók a falu lakosainak hangjai. Bár a hangok tulajdonosait nem látjuk egyszer sem a film során, a néző (itt éppen hallgató) számára mégis egyértelmű, hogy idősek, akik a szokásos, áldozathibáztató mondatokat ismételgetik.
„Pika, a lelkész fia mindenkinek mindig segített, nagyon jó ember" – mondja például egy arctalan helybéli hang. Aztán egy másik: „Andrea színésznő, nem is várható tőle más viselkedés."
A foglalkozása, a munkája, amiből él mint valami mocskos bűn, szavahihetetlenné predesztinálja Andreát a falu lakóinak szemében. A tények azonban nem hazudnak. Pika, a lelkész fia maga vallotta be bestiális tettét: molesztálta Pirkót, Andrea kiskorú, előző kapcsolatából született lányát akkor, amikor Andrea várandós volt közös gyermekükkel, Bogyóval. Pirkó – mint megtudjuk – édesanyjával való jó viszonyának köszönhetően, ám így is sok idő múltán, el tudta mondani, mit tett vele nevelőapja.
Andrea akkor azonnal a román rendőrséghez fordult, ahol azonban kevés segítséget kapott. Azt mondták neki, vegye fel egy telefonbeszélgetés során a férfi részletes vallomását. Andrea pedig – elképzelhetetlen lelkierővel – ezt végül sikeresen meg is tette. A bizonyíték tehát megvolt. Ettől függetlenül mégis halljuk a filmben a falu hangjait:
„Ha tíz tanú állítja a Pikáról, akkor sem hiszem el. Andrea alázza meg a falut a viselkedésével. Miért nem kérdezte Istent az igazságról? Miért nem hozzá fordult?"
Apa bántott minket
A tényekre válaszul érkező, az áldozathibáztatás alternatív valóságából kihallatszó mondatok után nehéz a székben ülve maradni, csak annyit éreztem, hogy a körmeim a tenyeremet vágják, mert ökölbe szorult a kezem.
Andrea és Pirkó ilyen körülmények között is gyógyulni szeretnének, azonban még el sem kezdődhetett a folyamat, máris megakad: mint kiderül, a bántalmazót, aki 5 év letöltendő börtönbüntetést kapott, idő előtt szabadon engedték jó magaviseletért. Pika így szabadon, sőt emelt fővel mászkálhat ugyanabban a faluban, ahol Andrea és gyermekei nem szívesen mennek ki az utcára sem.
A film nagy erőssége, hogy Andreán, a felnőttön keresztül mutatja be a történetet, Pirkó is beszél ugyan, de a készítők csak a rajzain keresztül mutatják be a vele történt eseményeket és azok következményeit.
Mindeközben Andreának egy perc nyugalma nincs. Ajkait harapdálja, mély árkok ülnek a szemei alatt, és csak pillanatokra mosolyog, amikor gyerekei valami olyasmit tesznek, ami már az ő mélységes fájdalmán is át tud hatolni. Az anya esendő oldalát is látjuk, megesik, hogy elveszíti egy pillanatra a türelmét lányával szemben, vagy hogy a dohányzásra szánt 2 percei jelentik az énideje maximumát, és látjuk azt is, amikor már nem bírja tovább, és a szociális munkás előtt sírógörcsben tör ki.
Hogy megpróbálkozzunk a lehetetlennel, és egy kis pozitívumot is vigyünk a történetbe: Andreának végül sikerül elköltöznie egykor szeretett házból és faluból, és új életet kezd a két gyerekkel a nagyvárosban. Magára is időt szakít, sportolni kezd, az idő pedig telik, lányából, Pirkóból gyönyörű, fiatal nő lesz, de ez az idő is kevés, hogy megszabaduljanak a múlttól, sőt: Andrea kénytelen élete végéig valamilyen kapcsolatban maradni lánya bántalmazójával: ugyanis sem ő, sem az igazságszolgáltatás nem akarja teljesen megfosztani Pikát a fiától, akinek Andrea a szakemberek tanácsát követve csupán annyit mondott a történtekről:
Apa megszegte a szabályokat, bántott minket, ezért nem élhet velünk.
Andrea és Pika közös fia, Bogyó egyelőre felügyelet mellett, de időnként láthatásra megy az apjával. Szigorúan Andrea feltételei szerint.
A készítők nagyon szépen ívelik a történetet, a képi és az alatta futó hang világát. Nincsenek felesleges csendek, képek. Az sem véletlen, hogy Pirkó csak a film legvégén, körülbelül 15 évesen mond egyetlen mondatot az édesanyjával beszélgetve az erkélyen arról, hogyan érintette őt az abúzus. A Túl közelnek egyáltalán nem célja a szenzációhajhászás vagy az érzelmek erőltetése. Látva a filmet, jönnek azok maguktól.
Andrea a kezdetektől fogva példaképként jön át a vásznon, de egyáltalán nem szájba rágós módon, hanem a lehető legtermészetesebben: minden dolog pozitív, annak minden negatív tulajdonságával együtt. A károgó hangok, amik a film során folyton feltűnnek, a végére sem hallgatnak el, de a hamvaiból felemelkedő családot látva talán az ökölbe szorított kezem is egy kicsit engedni kezd.
(Képek: Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál)