Lehet még újat mondani a Tabánról? Hiszen a mára szinte nyomtalanul eltűnt városrészről sokan és sokat írtak, fotózták, megfestették, megírták regényekben és a mai napig városi legendák keringenek róla, miközben a legtöbb emberben egy álromantikus kép él. Ezzel a kötettel mégis sikerült egy olyan arcát bemutatni, ami túlmegy az érzelgős nosztalgián és változatos hangon szólaltatja meg a korabeli forrásokat.
Még mielőtt fellapoznánk, már mint tárgy is izgalmas a kötet. Nem csak súlyos és nagy, de különleges a megoldás, hogy a borítón se cím, se szerző, csupán egy kép. Esőáztatta macskaköves utca kanyarog a hegyoldalban, az apró házak teteje fénylik, a távolban ismerős templomtornyok és a régi Erzsébet híd homályos kontúrja. Felismerhetően a Tabánt látjuk, mégsem az elcsépelt arcát mutatja.
Kinyitva elsőként – izgalmas kísérlet gyanánt – a végéről indulva végig pörgettük az oldalakat. Így az általunk is ismerős zöld lejtőkből lassan kinőttek a romok, majd utcák szövevénye, kocsmák, kisboltok, feliratok, baktató emberek, ecetfás belsőudvarok, omladozó kapualjak…
Belicza Bea szerkesztésében a Bellibrónál megjelent kötet egy izgalma időutazásra és városi sétára hív minket. 335 oldalon és 9 fejezeten át, 150 képpel és idézettel vezet végig a városrészen, miközben negédes nosztalgia nélkül visz vissza a múltba.
Kezdésként kapunk ugyan egy történelmi kitekintőt, hogy honnan kapta a nevét a Tabán, kik lakták, hány háza maradt meg és ezek hol állnak, de az igazán izgalmas történetek a korabeli forrásokban bontakoznak ki.
Ha hárman ülnek egy asztalnál, az egyik németül kezdi a mondanivalóját, a másik rácul folytatja a beszélgetést, a harmadik magyarul fejezi be, de mind a hárman tökéletesen megértik egymást, és mind a hárman értenek a borokhoz.
Márai Sándor szerint a városnegyed legnagyobb vonzereje az volt, hogy a századforduló óta már mindenki tudta, egyszer el fogják bontani és romantikáját is annak köszönhette, hogy a nagyvárosi modernizáció nem vette be, egyszerűen nem fért be a szűk utcák girbe-gurba rendszerébe. A könyv egyik nagy erénye, hogy a Krúdy Gyula és a Zórád Ernő és Tibai Takács János féle zsánerekből kimozdulva megmutatja, mit is jelentett a modernizáció hiánya, hogy a pöcebűz, sár, nyomor és kiszolgáltatottság éppen úgy részei voltak a tabáni mindennapoknak.
A kötetben sok érdekesség között szerepel az 1859-es legelső fotó a Tabánról, a fedetlen, házak között futó Ördögárok képe, a zöldellő Döbrentei tér, beleshetünk a belső udvarokba, ahol a száradó ruhák lógnak, a szobabelsőkbe az apró ablakokkal, családi eljegyzési fotóról néznek ránk vissza az egykori lakók, vagy épp gyerekek heverésznek a csenevész fűben.
Elmerültünk a tabáni kocsmák – a kadarkák és citerások és Poldi bácsik – világában, de a hatalmas Bethlen-udvarról is mesélnek az egykori lakók, ahogy a kriptában lakó, Paul Gauguinnél Tahitin is járt festő, Csinszka nagybátyja története is felbukkan az oldalakon, vagy a 200 éves gyertyaöntő és mézeskalácsos boltocskát üzemeltető családot is megismerhetjük. A tabáni lakosok, a vendéglátás és a mindennapi élet bemutatása mellett képet kapunk az évtizedeken át tartó hivatali vergődésről is, a kisajátítások és bontások körüli herce-hurcáról, és a fürdővárosi nagyratörő tervekről is, amiből a mai napig nem lett semmi…
És ami végképp kiemeli a könyvet a szép, lapozgatós albumok sorából, az a végén található, a kötetben felhasznált forrásoknak és képeknek a pontos jegyzéke, meg persze a szakmai lektor, Tomsics Emőke neve és a köszönet nyilvánításnál említett Saly Noémi segítsége is garancia a minőségi munkára.
( Képek: Merész Márton / Énbudapestem )