Már lassan egy éve tart az ukrán-orosz háború, a civilek pedig elfelejtik, milyen volt az életük előtte. Két ukrán nővel beszélgettem Kijevben, akik saját szemszögükből mondták el, milyen hatással volt életükre a folyamatos veszély.
Az egyik legjobb barátnőm volt. Nyolc hónapos várandós az első gyerekével. Meggyilkolták. Bucsában
– mondja Szása, de közben a beszélgetésünk során először nem néz rám, elfordítja a fejét. Kijev főtere felé tartunk, 2023 januárjában. Körülbelül egy hete nem volt légiriadó. Egy nappal azután, hogy visszaülök a vonatra, a város újabb rakétatámadásokra ébred.
De nem szaladok ennyire előre.
A Varsóból vezető vonatút 17 órás. Hiába dúl a háború, a vasúti közlekedés valamennyire működik. Egy esti, menetrend szerinti járattal megyek. Egy hálókocsi felső „polcán” próbálok pihenni. A lengyel határon 3 órán át zsámolyoznak minket, vagyis cserélik le a még szovjet időkből fennmaradt síntípushoz alkalmas kerekekre a kocsikat. Kint metsző hideg, lengyel idő szerint hajnali 2 óra, ukrán idő szerint már hajnali 3, a munkások viszont ezerrel dolgoznak.
Próbálok lelkileg felkészülni arra, hogy egy aktív háború alatt álló országba megyek. Eszembe jut, amikor 8 éves koromban, Venezuela fővárosában, Caracasban átéltem Hugo Chávez első puccskísérletét, amiben több mint százan meghaltak. De a helyzet közel sem ugyanaz. Még akkor sem, ha végül több évtized „kemény” munkájával mára azt a gyönyörű országot is tönkre tette a kommunista populizmus és istenkomplexus, tüntető diákokat meggyilkolva, több millió embert pedig a saját hazájából menekülésre kényszerítve.
Az út az ukrán határtól Kijevig nagyon sötét. A fóliázott ablakon kezemet a szemem köré vonva próbálok látni valamit, közvilágítás híján (ami nem véletlenül nincs a vonat mentén), de csak a síneket és a havat sikerül néha kivennem. Magamra erőltetek egy kis alvást, és pár óra múlva már az ukrán fővárosban találom magam.
A vasútállomáson hemzsegnek az emberek. A váróban egy hatalmas karácsonyfa áll, jár hozzá Mikulás is, aki rendületlenül próbálja jobb kedvre deríteni az embereket. A fa mellett egy szobabicikli áll, bárki felpattanhat rá, és azt tekerve segítheti elő az áramtermelést az óriási karácsonyfa égőinek fényéhez.
Egy másik teremben melegedő – forró teát kaphat minden arra járó. Mellette az Unicef gyerekmegőzője, két kicsi játszik, láthatóan aggódó anyák körében.
Az induló vonatokat jelző tábla alatt sokan állnak, megüti a szememet egy hatvanas éveiben járó nő és egy belé karoló, harmincas nő. Mindketten némán nézik a kijelzőt, sírnak, nem csak a szemük, egész arcuk duzzadt. Már itt nehéz nem velük sírni, és még nem is sejtem, hányszor fogom ezt még átélni.
A vasútállomásról a belváros felé tartva egymást váltják a régi, lepukkant, szebb időket látott házikók és panelek, azért annyi leszögezhető, hogy nem a felsőközéposztály teszi ki a lakók többségét, bár a szakadék is elég látványos. Annak ellenére, hogy már sok kijevi visszatért, miután tavaly februárban, a háború kirobbanásakor elmenekült, az utcákon nincs nagy járkálás. És ez nem a mínusz 3 foknak tudható be, télen itt sokkal hidegebb is szokott lenni.
Senki nem tudja, pontosan mekkora most a lakosság.
„Sosem felejtem, mikor újra a saját ágyamban aludtam"
Szásával első utunk a Szent Szófia székesegyházhoz visz, az a karácsonyfa áll előtte, ami bejárta a híreket. Ugyanis a veszély ellenére családok, gyerekek jöttek ki ünnepelni, a templom pedig tele volt az éjféli misén. „Amikor kitört a háború, két hónapig nem láttam a napot. Szüleim mondták, maradjunk a pincében a testvéremmel. Ők fent maradtak, hogy védjék a házunkat” – meséli a téren a húszas éveiben járó Szása. Ottlétünkkor nagyon kevesen vannak, igaz, pont délelőtt 10 óra van, sokan dolgoznak ilyenkor. Szása hosszú kabátban, magas sarkú cipőben, makulátlan sminkben sétál velem, és meséli, a háború előtt ő és barátai is oroszul beszéltek. Mára viszont nem hajlandóak, csak ukránul. Itt osztja meg velem várandós barátnője történetét, aki meghalt az oroszok bucsai bevonulásakor. Annak ellenére, hogy Szása tipikus, barátságos és közvetlen keleti lány, ezután pár percig csöndben vagyunk, és elindulunk a Majdan térre.
„Kilenc évvel ezelőtt én is itt voltam a forradalom kitörésekor, amikor elkergettük az oroszbarát Viktor Janukovicsot. Akkor több tucat tüntető halt meg itt. Milyen szomorú, hogy most megint a halált kell látnunk” – mondja Szása, miközben a téren álló, földbe szúrt kis zászlókra mutat, amelyek mindegyikére a mostani háborúban elhunyt egy-egy katona neve van ráírva. A sajtóban már láttam korábban fotókat róluk, sajnos, mire idejöttem, egyre nagyobb területen és egyre sűrűbben lobognak az erős szélben.
A zászlók mögött a ködtől alig látszik a kijevi függetlenségi szobor, ami 61 méter magas. Mögötte egy napóra, aminél most is kivehető, hogy tavasszal hatalmas zöldterület veszi körül. Szása a zászlókat nézve megjegyzi: „A nagybátyám is harcol. És a nagynéném is. Ő önkéntesen. Kiment vele.”
Innen megyünk a Volodimirszka Hirka és a Marjinszkij parkot összekötő üveghídra, más néven Klicsko hídra. Nevét onnan kapta, hogy a jelenlegi főpolgármester, Vitalij Klicsko építtette.
Nem nézelődni megyünk, bár a látvány, ami elénk tárul pazar. A hidat októberben érte találat, teljesen kettévágta egy becsapódó rakéta. A középen futópályával ellátott üveghidat két hónap alatt helyreállították.
„Nem véletlen a sietség, ahogy a lakóházaknál sem. Ez is fontos nekünk. A jelképünk” – mondja Szása, akivel ezután elválnak útjaink és a velem egykorú, alacsony, szőke, szintén nagyon csinos Evahoz csatlakozom. Ahogy beszélgetünk, és mesélek neki az időről, amit a Nyugati pályaudvaron töltöttem önkéntesként, megörül egy pillanatra: „A szüleim pont oda érkeztek. Nem akartak elmenekülni, de megkértem őket, menjenek. Nem tudtam volna a munkámra koncentrálni, ha még azon is aggódom, jól vannak-e. Egy nap pont a lakóházuk mögött csapódott be egy rakéta. Akkor már ők is megértették, hogy egy időre sajnos menniük kell. Ami engem illet, én egy mélygarázsban éltem három hónapig. Sosem fogom elfelejteni, amikor újra a saját ágyamban aludtam. Megfizethetetlen érzés volt. Az ember egészen addig nem tudja, mennyi mindene van, amíg egy ilyen helyzetbe nem kerül. Például vegyük a háború elejét. Hirtelen nem volt áram, nem volt nyitva bolt, a légiriadókat már egy idő után követtük egy applikációban, ám az is idő volt, mire a végüket is jelezték, így sokáig nem tudtuk, hogy mikor mehetünk fel. Amikor nagy nehezen feljutottunk, elmentünk élelmiszert venni. Ez több órába telt, kilométeres sorok álltak mindenhol. Ugyanis az áramkimaradás miatt nem lehetett kártyával fizetni sehol, és sokan sokéig lent voltak óvóhelyen, alkalmuk sem volt rá. A boltok is hol kinyitottak, hol nem. De erre is lett később megoldás, csoportokban lehet követni az interneten, mi van nyitva és mikor. A férjem unszolására fegyvertartási engedélyért folyamodtam. Nagyon sokan tettünk így, mentünk gyorsított eljárásban engedélyt szerezni. Pedig gyűlölöm a fegyvereket, amikor először a kezembe vettem, rosszul lettem. Az emberek sok mindent egyértelműnek vesznek. A friss levegőt. A csendet. Egy új napot. Hogy mész az utcán nyugodtan. Pedig nem azok.”
Eva azt meséli, szülei már visszatértek, velük pedig még mindig oroszul beszél. Férje azonban a történtek után már nem hajlandó oroszul megszólalni, ezért vele ukránul.
„Megkínozták a káplánomat, nézd, mi lett belőle!"
Putyin egyértelműen nem békélt meg a Szovjetunió felbomlásával, és egyszerűen nem hajlandó Ukrajnát mint legitim államot elfogadni, és egyenesen árulónak tartja az ukránokat, amiért az oroszbarát Janukovicsot megbuktatták, és elkezdték szorosabbra fűzni a kapcsolatot a Nyugattal. Ennek pedig gazdasági következményei is vannak.
Hogy mennyire meg tudja vezetni az embereket az álideológia, arra egy jó példát hozott Szása. Egy kedves barátjának testvére Oroszországba ment Janukovics leváltása után. Amikor azt látta, hogy bombázzák a várost, ahol anyja és húga élnek, csak annyit mondott nekik: gyertek a jó oldalra és adjátok meg magatokat.
Itt kell hozzátennem, hogy ez, ami történik, nem minősülhet hivatalosan háborúnak, azután semmiképp, ami például Bucsában történt.
Érkezésem másnapján indulok Bucsába, a Kijevtől körülbelül 5 kilométerre fekvő városba. Már az oda vezető út látványa is mélységesen szomorú. Eldőlt óriásplakátok, robbanás utáni elfeketedett házak maradványa, porig rombolt kertészet, Intersport áruház és más üzletek. „Látod azt az X-et az ablakon” – mutat fel az egyik lakóépületre útitársam. „Sokan azért keresztezik erős ragasztószalaggal így az üveget, hogy ha újabb robbanás lesz, és az erejétől betörik, legalább nagyobb darabokban, és ne kisebb szilánkokban törjön ki, mert az halálosabb. Ne tudd meg, mennyi DIY (csináld magad) módszer kerül elő egy ilyen helyzetben.”
A város ortodox templomához érkezem, e mögött van a tömegsír, ahova több száz civil, köztük 9 kisgyerek holttestét hajították be az orosz katonák. A templom előtti tér teljesen üres, néma csend van, szakad a hó. Hátra menve meglátok egy kis emlékhelyet, előtte gyertya és egy plüsskutya. Körülötte kordon. A tömegsír területet már hó fedi, a testek egy részét átvitték a temetőbe, de azért így is maradtak holtak. Arra gondolok, vajon Szása barátja is itt fekszik-e még?
A templomba lépve borzalmas képek fogadnak. Fotók utcán heverő holttestekről. Egy férfiről, aki a kutyáját sétáltatta, biciklivel. A földön fekszik, holtan, a németjuhásza nem mozdul mellőle. „Sokan a szomszédos falvakból jöttek át élelmiszert venni, amikor az orosz katonák lelőtték őket az utcán. Az egyik segítőmet megkínozták. Ez nem szóbeszéd, itt a fotó a holttestéről” – mutatja a mobilján a megcsonkított holttestről készült felvételt a templom ortodox papja. A többi fotó is borzalmas, és mindegyiken egytől-egyig civilek holttestei láthatóak.
Ahogy indulok visszafelé, lassan haza, arra gondolok, mennyire gyűlölöm a kirekesztő, hazug, megalomán politikát, és azt, hogy mi, civilek sem tanulunk a múltból. Ahogyan az egyik interjúalanyom mondta nekem: „Én elsősorban ember vagyok. Megszülettem, tini voltam, szerettem, dolgoztam, családot akartam alapítani, elfogadtam mindenkit magam körül olyannak, amilyen. Én mivel érdemeltem ezt ki?”
(A fotókat a szerző készítette, az interjúalanyok nevét megváltoztattuk)