A festmények után fotókon keresztül is közelebb kerülhetünk Mácsai Budapest-képéhez, összehasonlíthatjuk más művészekével, de akár a sajátunkkal is.
Ha valaki 3 éve pozitív meglepetésként értékelte a Mácsai István festményeiből épített kiállítást a Kiscelli Múzeumban, akkor most is kereshet magának egy újabb szabad délutánt, mert a napokban a (új ablakban nyílik meg)Fortepan oldalán a művész közel ezer fotója vált böngészhetővé.
Mácsai István a 20. századi magyar képzőművészet egyik legkülönlegesebb figurája volt, akinek festményeit a mesteri, fotórealisztikus pontosság és a mély, sokszor melankolikus atmoszféra jellemzi. Műveiben könnyű és ajánlott is elmerülni, a részletességük, a sokat magasztalt nosztalgia vagy egy jól elhelyezett képi poén mindenképp megéri a rájuk szánt időt. Művészete még most is mélyen alulértékeltnek tekinthető, aki esetleg csak ismerkedik a munkásságával, az pont jókor kapcsolódik be, most hogy a festők után a fotósok térképére is felkerült.
A Kieselbach nemrég bezárt, elképesztően sikeres kiállításán felmerült a kérdés, hogy a magyar művészek vajon találtak-e elég ihlető erőt a budapesti emberek és közterek között bolyongva, ez a kérdés azonban Mácsaival kapcsolatban fel sem merül. Ezen a kiállításon Mácsai egyes festményei a pesti utcáról vagy a rakparton ücsörgő fiatalokról már ismerősként köszönnek vissza, a Fortepanra felkerült fotók viszont egyelőre még felderítetlen terület, hiszen azok kulcsszavak és többnyire leírások nélkül vannak sorba rakva. A Fortepan szerkesztői ugyan kiemeltek a most elérhetővé vált 932 kép közül 70-et, de mi jó programnak találtuk végigpörgetni az összeset: különben lemaradtunk volna majd’ egy egész emberöltőnyi részletesen dokumentált budapestbolygóról. A közel ezer fotóból álló galéria a két világháború között indul és egészen a rendszerváltásig el is kísér minket. Számtalan családi élmény mellett és európai út között rendre visszaköszön az a budapesti városkép, amilyennek Mácsai látta azt, és amilyennek mi már nem fogjuk sohasem látni.
A frissen előkerült fényképek egyébként nagyon könnyen beilleszthetők a festményei közé is, hiszen Mácsai világa nagyrészt Budapest több dimenzióban vett értelmezéséből áll, egy téren és időn átívelő univerzumból, amiben a dunai panorámáról zoomol a parkoló autók közé, hogy aztán egy zöldség-gyümölcsös árukészletén időzzön el. Újabb izgalmas réteg és párhuzamos világok közötti váltás megtalálni azokat a fotókat, amik közvetlen ihletői voltak festményeinek, legyen szó akár a télbe borult körútról, egy árkádok alatt parkoló autóról vagy a rakparton zenélő fiatalokról. Az újabb dimenzióhoz – ami például megengedi azt is, hogy egy oroszlán sétáljon be a lakásba a körgangról – már szükség volt a festészet szabadságára is.
Még izgalmasabb példa lehet a Téli vadászat című festményének története, aminél a művész a saját kamerájával, utcán rögzített képet emelte a mágikus realizmus szintjére, feszültséget illetve játékosságot teremtve a múlt és a jelen között, hiszen a festményen a 20. században befotózott és behavazott körútra terelte Bruegel reneszánsz vadászait a Vadászok a hóban című képről, akik nyilván azóta is töprengenek, hogy mégis hol vannak, és vajon milyen vicceskedvű varázsló dobta őket egy állatkereskedés elé.
Megismerhetjük Mácsait magát is a családjáról és a baráti társaságról készített fotóin keresztül, látszik, hogy imádta az autókat, sokat utazott – talán azt is érdemes lenne mélyanalízisnek alávetni egyszer, hogy mi fogta meg az angol, olasz, lengyel városképekben turistaként és ezt összevetni a magyar valóság sokszor borúsan ábrázolt valóságával. Az ezres galériában 1956 eseményei mellett az Oktogon neonjai, emberi portrék, családi autó portrék ugyanúgy felbukkannak, mint az utca embere vagy az emberek utcái, mondjuk Óbuda omladozó házaival. A fotókon számos, ma már ismert festményt látunk a háttérben, modelleket az előtérben: mind-mind kis kulcslyukak a Mácsai-család mindennapjaiba, a hatalmas Mácsai-örökség többnyire fekete-fehérben ábrázolt, de színes világába.