Senki ilyen szépen nem festette még le a város hétköznapiságát, az aszfaltrepedésekben felgyűlő csikkeket, a Felszab téri buszmegállóban várakozókat, a feltúrt újlipótvárosi utcákat, a körút reklámkavalkádját, a gangkorlátok árnyékát a verőfényben és Óbuda paneljeit. És nem véletlenül cseng ismerősen a név sem: a festő Mácsai Pál színművész és Mácsai János zenetörténész édesapja volt, a Kiscelli Múzeum kiállítása az ő – részben méltatlanul mellőzött – gazdag életművét mutatja be.
Miből merítette az ihletet, hogyan vált a város a múzsájává, milyen környékek bukkannak fel újra és újra a képein? Hogy kerülnek Brueghel vadászai a Szent István körútra és Velazquez infánsnője a Báthory utca kapualjában egy kuka mellé, vagy éppen Vermeer alakjai Kiskunmajsára? Kik voltak a modelljei? Csábította-e a párizsi emigráció? Képtől-képig sétálva jutunk egyre mélyebbre Mácsai István furcsa világában.
Az apropó…
Korabeli népszerűsége ellenére is a hivatalos kánonból kiesett, száz éve született festő életműve most először látható ilyen átfogó, retrospektív tárlaton. Hiába volt a saját korában hatalmas közönségkedvenc, a kritikusok mintha tudomást se vettek volna róla, vagy minősíthetetlen hangnemben támadták.
Az időnként felizzó figyelem ellenére egyfajta tanácstalanság övezi, mondja róla a kiállítás kurátora, B. Nagy Anikó.
Ennek ellenére az Elmozdul a fal! Mácsai István Kiscellben nem egy, a főművekre koncentráló, kanonizációs megközelítést ad, hanem az életmű sokszálú bemutatására vállalkozik, a festő mellett felvillantják az amatőrfilmes, fotós és fáradhatatlan naplóíró Mácsait is.
A helyszín…
Még mielőtt elmerülnék a képekben, muszáj pár szót a helyszínről is ejtenünk. Ugyanis elképesztő maga a kiállítási tér is, a Kiscelli Templomterében, a hatalmas belmagasságú, sötétbe vesző, nyers téglafalú térben kifejezetten hatásosan működnek ezek az aprólékos, ezernyi részletet rejtő festmények, és a központi – elmozduló falakból álló – installáció is jól érvényesül.
A kiállítás különböző témák köré csoportosítva mutatja be a festményeket, a jellegzetes városi tájat ábrázoló műveitől a csendéleteken át a portrékig és aktokig találunk képeket Mácsaitól.
A festő...
Az igazán nagy művek úgy is élvezhetőek, hogy egy sort nem olvastunk soha az alkotójuk életéről, nem ismerjük a műveinek a kontextusát és hátterét. Itt is hosszú ideig el tudnánk nézegetni a képeket, pusztán a vizuális élvezetért, de mégiscsak többet ad a történet, ha tudjuk kötni az alkotó életének egy-egy mozzanatához.
Mácsai István 1922 tavaszán született a a terézvárosi Zichy Jenő utcában, és nem meglepő, hogy kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától pedig festett is. Érettségi után litográfusnak tanult, ám a numerus clausus korlátozó rendelkezései miatt a képzőművészeti főiskolára nem került be, csupán esti rajziskolába járhatott. 1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, rajztehetségét itt is kamatoztatta, nemcsak megörökítette bajtársait, a barakkokat, a szétbombázott fővárost, de sokak számára hamis iratokat is készített nyomdai ismereteit felhasználva. Ekkor már egy éve ismerte későbbi feleségét, Gáspár Katit is, akivel közel 63 évet éltek le közösen.
A háború után, 1945-ben azonnal felvették fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, innen azonban a mesterrel való feszült és boldogtalan viszony miatt diploma előtt kilépett. Az 1950-es évek elejétől a szocreál égisze alatt alkot és jelenik meg tárlatokon, két Munkácsy-díját is ekkor kapta.
A jellegzetes, tárgyias, újrealista stílusára azonban csak 1956 után talált rá, a forradalmat követő megtorlások nála is mély lelki, szellemi és szakmai válságot okoztak. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók István Galériában. Látásmódjának gyökerei a németalföldi reneszánsz festészetig nyúlnak, a felismerhető klasszikus mintázatok, művek, alakok az 1960-as évektől jelennek meg alkotásaiban. Sehogy nem illett a fennálló rendszerbe, így kritikai fogadtatása eleinte ellentmondásos volt, a 70-es évektől pedig egyenesen értetlen, ezzel szemben a közönség szerette és vásárolta a képeit.
És végül a képek…
Az első terembe belépve egy falnyi portré fogad minket, amelyek mint egy szövevényes hálózatot alkotva, kirajzolják a művész és feleségének, Mácsai Katinak a kapcsolati rendszerét is. Feltűnik a Fészek Klub legendás könyvtárosa és Mácsai kalandos élettörténetű anyósa, Bözsi nagymama is.
Nagy városi kóborló volt, nem csak festette, de előtte fotózta, majd meg is írta a várost.
A 60-as években a belvárosban lakott az Erzsébet híd környékén, és a 70-es évek elején költözött át Újlipótvárosba, ez a váltás a képein is jól követhető. A tagadhatatlan kedvenceik azok a festmények, amelyeken a budapesti helyszínek bukkannak fel, jól felismerhetően. A mai Szervita tér (akkor Martinelli), a rakpart lépcsői a zenélő fiatalokkal, a Ferenciek tere buszmegállója a Csemegével és Keravillal, vagy az újlipótvárosi, máig legendás Ági zöldséges.
Ezeknek a fővárosi képeknek is egy különleges csoportja az úgynevezett idézetképek, amikor a már sokat emlegetett Velazquez vagy Brueghel alakok felbukkannak. Ezeken játékos és pimasz megoldással hasznosítja újra Mácsai a klasszikus tradíció ismert műveit.
Ennek ellenére 1983 nyarán így figyelmezteti magát:
„Nekem az Izabella utca a világom és nem a Vermeer-parafrázisok! Vigyázni kell.. “
Az ismerős, hétköznapi helyszíneken szürreális, álomszerű mozzanatok keverednek az aprólékosan megfestett valósággal, így minden képe előtt percekig tudunk állni és bogarászni a részleteket. A kiállítás április 2-ig tart nyitva, szerintünk ne hagyjátok ki!