A Deák tér a diákoké. A BKV új kiállítása a fővárosi közösségi közlekedés gyerekekkel való kapcsolatát járja körül.
„A legkisebbek szemében mindennél érdekesebbnek tűnnek a várost átszelő kék, sárga, piros járművek. Számtalan kérdés vár megválaszolásra velük kapcsolatban, a legapróbb részleteket is fel kell fedezni. Minden gyerek kíváncsi rá mire való az áramszedő, miért hallani kattogó hangot az egyes villamosokon, hogyan kanyarodnak a csuklósbuszok, hogyan tud vezető nélkül közlekedni a metró. Állandó versengés folyik a családtagok jegyeinek érvényesítéséért, a leszállás jelző gomb megnyomásáért. Sokadszor izgalmas program a mozgólépcsőzés, végigutazni egy-egy metróvonalon, figyelni az állomások sajátos burkolatait, az alagút fényeit. Jó játék ismételgetni a a hangosbemondón hallott állomásneveket, sőt egy idő után a jól ismert vonalakon már fejből is megy a sorrend."
Ez az idézet fogadja a BKV Deák téri Földalatti Múzeumába látogatókat, a hatása pedig egyértelmű – a budapestiek számara biztosan.
A szöveget olvasva ugyanis korra, nemre és iskolai végzettségre való tekintet nélkül törhetnek elő mindenféle emlékek. 50 évvel vagy 5 perccel ezelőttiek.
A metrón vagy a buszmegállóban történtek. Lehettünk jól fésült kisiskolások, flegma kamaszok, együttműködő szülők, aggódó nagyszülők, ideges szemtanúk, elvarázsolt szemlélődők, bárki.
Ha gyerek van a járművön, valaminek történnie kell.
Az osztálykirándulás pedagógus kísérője mindjárt szívrohamot kap, mert a gyerekek – nagyon helyesen – szétszóródtak a villamoson, pedig határozott parancsa volt, hogy arra a három megállóra inkább maradjanak az ajtóban.
A legendás pedagógus, Pestalozzi mondása, hogy a gyerek nem kisméretű felnőtt. Az utasként se feledjük ezt. Ez jusson az eszünkbe, legyünk bármily idegesek, fáradtak, arról egy mizantróp sem feledkezhet meg, hogy a gyerek nem kisméretű utas, vagy csomag. Hanem gyerek.
A szemüveges, cérnavékony hangú kisfiú egy levegővétellel próbálja az összes budapesti buszjárat számozását és végállomásait felsorolni. A Stefánia útnál kezdte, a Keletinél fejezte be.
Talán én is tudtam ezt ennyi idősen, ha nem is ennyire gyorsan. Az is én voltam, akiknek és a leszállásjelző gomb megnyomása valóban hidegrázós élmény volt. Viszont bármiféle okból bekövetkezett elmaradása hatalmas csalódás. De a legrosszabb az volt, amikor anyukámmal utaztunk a 86-os buszon...
Nem volt konkurens gyerek hasonló tervekkel és nem volt tétova utas sem, aki csak úgy, véletlenül feláll, aki véletlenül megnyomná. Tiszta volt a levegő, alig vártam, hogy felálljunk.
„Karinthy Frigyes út következik", mondja a sofőr, elindulunk az ajtó felé, és akkor, és akkor... Anya, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megnyomja a leszállásjelző gombot. Még rám sem néz. Még akkor sem amikor elindulunk hazafelé a Budafoki úton.
Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elhiggyem végre, hogy nem szándékosan tette.
Megnyugtatok mindenkit, a kiállítás fókuszában azért nem a gyerekpszichológia tárgykörét érintő példák vannak túlsúlyban. Láthatjuk, hogy az évtizedek során hogy változott a baleset-megelőző propaganda, hogy milyen ifjúsági utazási igazolványok volt, előkerül takarékbélyeg, valamint különböző szolgáltató vállalatok azon jó szokása, hogy augusztus elején biankó-órarenddel lepték meg a betérő családokat.
A BKV tájékoztatása szerint kiállítás év végéig tart nyitva, de most, iskolakezdés idején különösen érdemes felkeresni, hátha szembejön egy-két megszívlelendő, régi jó tanács.