Budapestet megannyi fényképész fedezte fel és örökítette meg, világhírű fotósok első szárnypróbálgatásain az itteni kockaköveken csillan meg a napfény, André Kertésztől Robert Capáig, és az első pillanattól filmeknek is a fő- és mellékszereplőjévé vált. Azonban a művészettörténészek között a festészettel kapcsolatban még tíz évvel ezelőtt is tartotta magát az a kissé lesajnáló megállapítás, hogy Budapest csak egy gyors megálló volt a festőknek Nagybánya, Szentendre és Párizs között. Aztán valaki kicsit jobban megnézte, igaz-e ez. Most a Kieselbach Galéria kiállításán mi is eldönthetjük, kinek is van igaza.
A grandiózus, 150 évet bemutató és közel száz festményt felsorakoztató kiállításon a kurátor, Molnos Péter vitt körbe minket. Ő volt az, aki az elsők között kérdőjelezte meg azt a berögzült elméletet is, hogy Budapest nem ihlette meg túlzottan a magyar festőket, sőt. Állítását alátámasztandó a kiállítás anyagához kapcsolódóan megjelent egy vaskos katalógus is, ami közel 400 festményt és tanulmányokat tartalmaz, és aprólékosan visz végig minket a 19. század második felén és a 20. századon, bemutatva, hogy a panorámás Duna-látványoktól át Csikágó neonfényes forgatagán át az óbudai panelekig micsoda gazdag témával szolgált Budapest a festők számára.
A nagyvárosok megfestése pedig nem volt idegen a festőktől, gondoljunk csak Canaletto velencei képeire az 1700-as évek első feléből, Turner londoni ködére, vagy hogy Monet 1877-ben egy tucatnyi képet festett a párizsi Gare Saint-Lazare pályaudvarról. De a fotózás megjelenésével a 19. század végétől bennem is erősen élt az a prekoncepció, hogy a városok megörökítése és a városi élet bemutatásának a médiuma a fotográfia lett, főleg az olyan fiatalabb, törtető metropoliszokban, mint Berlin, Budapest vagy épp az amerikai nagyvárosok.
Ezért is nagyon izgalmas az az alapvető kérdés, amit az egész kiállítás feltesz és bemutat, hogy mit és hogyan festenek akkor, amikor már ott a fotó dokumentálni és megörökíteni a várost. Mit lehet megfesteni egy városban, mit tartottak egyáltalán “érdemesnek” arra, hogy vászonra kerüljön? Mit is keresnének, mit láthattak a városban a Vadak, a nagybányai zöld lankákon edzett szemű festőink? Hogyan alakítja át és szabadítja fel a fotózás a festői látásmódot, vagy éppen hogyan segíti egy fénykép a festmények azonosítását?
Ha pár pontban kéne összefoglalni, miért is érdemes megnézni ezt a kiállítást, elvakult Budapest rajongóként kicsit gondban lennénk, de akkor álljon itt egy tételes lista.
-
Még soha nem volt ilyen mélységű és részletes festészeti kiállítás Budapesten Budapestről, ami ilyen nagy időkerettel ennyi művet ölel fel.
-
A festmények egy jelentős része magángyűjteményekből származik, ezért nem túl gyakran van lehetőség megnézni őket, de a Kiscelli Múzeumból és a Magyar Nemzeti Galériából érkező képek is ritkán kerülnek a nagyközönség elé.
-
A kiállítás ingyenes!
-
Budapestiként nagyon izgalmas ez az ismerősen ismeretlen érzés, ami a képekből sugárzik. A nem egyszer nagyméretű vásznakon nagyon lehet böngészni a részleteket, hogy mit ismerünk fel, mi maradt, mi tűnt el, hány épületet, szobrot, járdaszigetet, villamosvonalat ismerünk fel. Például a gellérthegyi Hegedüs-villa (eredeti nevén a Schoch-villa) vöröstéglás sziluettjét, a Blahán álló Nemzeti víztornyát vagy a Kisföldalatti mára eltűnt lejáró csarnokait.
-
Aktív Fortepanozóként csak napokkal a kiállítás után döbbentem rá, hogy de hát ezek a festmények színesek. Még ha a fényképekről ismerősek is a helyszínek és épületek, utcák, eddig én ezeket csak fekete-fehér fotókon láttam, itt pedig ezernyi színben pompázik a város. Például a Kavics utcai bauhaus villa – a külön termet kapó nagy felfedezett Kontuly Béla képén – aranysárgán ragyog a budai domboldalon, de megdöbbentő a Garay téri piac színes ponyvarengetege és persze a szintén különtermes, főhelyet kapó Vaszary János felejthetetlen királykékben fürdő dunai panorámái pillanatok alatt írják újra a II. világháború előtti városról bennem élő képet.
-
A kiállítás tényleg bejárja egész Budapestet. A korábban a témáról felszínes tudással rendelkező látogató azt talán még fel tudta idézni, hogy a Tabánt, Városligetet előszeretettel festették meg, hogy a várostörténeti forrásként is izgalmas veduták nagy része a dunai panorámát, és az itt elhelyezkedőm jelentős épületeket mutatták be. Itt azonban a Népszigettől a Rózsadombig, Óbudától Csikágóig, az angyalföldi Dráva utcától a Baross térig kóborolhatunk. Egyes képek nézőpontja és a festők (vagy családjuk) lakhelye pontosan egybevág, a Dráva utcát megfestő Tihanyi Lajos tényleg ezt az ipari övezetet látta székesfőváros saját kislakásos szecessziós bérházának műteremlakásából, Kmetty János is Városliget közelében lakott.
-
Villamosrajongóknak kötelező, nagyon NAGYON sok villamosvonal szerepel a képeken, mára megszűnt helyeken is, amiknek a böngészésével hosszú perceket lehet eltölteni.
-
Aki lemaradt volna a Kiscelli múzeum Mácsai István kiállításáról, itt találkozhat az életmű fontos képeivel, ahogy a Czene Béla rajongókat is megörvendezteti a tárlat, ugyanis egy külön terem van csak nekik és a Kádár-kori Budapestnek dedikálva. A szintén itt lógó, Strémi József: Téli este a körszálló előtt festménye 1973-ból egy friss seb feltépése, hiszen Szrogh György tervezte épületet éppen most tették a földdel egyenlővé.
-
Eddig csak kiragadtam neveket és képeket, amik megfogtak, de a kiállításon a nagy klasszikusok sorából többek között kint van Rudolf von Alt, Barabás Miklós, Vaszary János, Márffy Ödön, Perlrott Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos és Kmetty János remekművei, de múzeumi rangú alkotások képviselik a vadak, az avantgárd és az art deco legjelentősebb magyar festőit, valamint a nagybányai művésztelep, a római iskola és az École de Paris kiemelkedő alkotóit egyaránt.
+1. Aki tud, csípjen el egy vezetést. Számomra a kurátori tárlatvezetés egyik izgalmas aspektusa volt, hogy a festmények történetét is megismerhettük, hiszen egy-egy képnek szinte krimibe illő nyomozással sikerült kideríteni (vagy épp nem), hogy ki is az alkotója. A kiállítás elején fő helyen szereplő, már említett Garay teret ábrázoló festmény épp ilyen. Amikor két évtizeddel ezelőtt felbukkant a Nemzeti Galériában a Magyar Vadak kiállításon, nem tudták se azt, hogy mit ábrázol, se a festője nem volt ismert, miután a Vaszary szignóról kiderült, hogy hamis rajta. A kiállítás katalógusában szerepel Barki Gergely művészettörténész tanulmánya, aki végül azonosította a művet. Szerinte a festő Czóbel Béla, egyrész a stílus alapján, másrészt Czóbel egyik nagynénje a kép készülte táján, 1907-ben a Garay téren lakott. A helyszín pontos azonosítását nehezítette, hogy a teret mára beépítették, de Barki talált a Fortepanon egy fotót még a 30-as évekből, ami szinte azonos a festmény szögével – tudtuk meg Molnostól.
Reméljük ennyi indok tényleg mindenkinek elég, hogy július 10-ig megnézze a Budapest a festők szemével kiállítást.
- HOL: Kieselbach Galéria, Budapest, Szent István krt. 5, 1055
- MIKOR: hétfő - szombat 10:00 órától 18:00 óráig