95 éve Nagy-Budapest kézzelfogható közelségbe került. Nyomtatott változatban

Szilveszterkor lesz 122 éve, hogy új napilap jelent meg a fővárosi sajtópiacon, alapítója Gajári Ödön politikus-hírlapíró, Kalocsa  egykori főjegyzője, a Szabadelvű Párt sajtótitkára, többszörös országgyűlési képviselő és Tisza István bizalmasa. Az Ujság címet viselő napilap bevallottan a két hónappal korábban (1903. november 3-án) miniszterelnökké kinevezett Tisza István mögé sorakozott fel s tartott ki mellette példátlan botrányokkal tarkított regnálása alatt, 1905 tavaszáig. A lap tovább Tisza legfőbb támogatója és sajtófelülete  maradt, de az „örökkévalóság” szempontjából sokkal fontosabb volt, hogy Az Ujságnak olyan szerzői voltak, mint Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond vagy Herczeg Ferenc, míg az 1908-ban érkezett Ágai Béla a lapszerkesztés, Kóbor Tamás pedig az oknyomozó újságírás magas színvonaláról gondoskodott. 

Az Ujságot Tisza István szelleme sem menthette az antiszemitáktól.

A lap 1920 után a szélsőjobb céltáblájává vált, majd 1925 nyarán – miután közölték Beniczky Ödön egykori belügyminiszter visszaemlékezését, aki nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Horthy Miklósnak tudomása volt arról, hogy 1921-ben egykori különítményesei megölték a Népszava két munkatársát, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát – a lapot betiltották kormányzógyalázás címén. Az ügynek nem voltak komolyabb következményei, egy hónap szünet után Ágai Béla a névelőt elhagyva Ujság címmel „új lapot” indított. Bizonyosan csak véletlen egybeesés volt, hogy az Ujság megszólalásig hasonlított Az Ujságra. 

Melléklet

Noha akkoriban a fővárossal kapcsolatos írások java vagy a botrányra vagy a nosztalgiára volt kihegyezve, az Ujság igyekezett a fővárossal kapcsolatos „szolgálati közleményeket” is megosztani, vagyis napi rendszerességgel néztek át mindent, amihez a fővárosnak köze lehetett, így óhatatlanul bele-belebotlottak környéki közleményekbe is. Még csak túlzott érzékenység sem kellett ahhoz, hogy felháborodjanak azokon az anomáliákon, amelyeket a Budapesttel szomszédos településeknek kellett elszenvedni. A szerkesztők vélhetően így fedezték fel újra azt a Nagy-Budapest ideát, amely Bárczy István polgármestersége idején (1906-1913) született, majd a háború miatt jegelték, Trianon után pedig kezdték elfelejteni. De nemcsak soha be nem gyógyuló sebek és a teljes elszegényedés miatt. Ha abból indulunk ki, hogy sokakat már a háború előtt is zavart a főváros túlzott mérete, vízfej-funkciója, képzelhetjük, hogyan vélekedtek ugyanerről egy harmadakkora ország vonatkozásában.

Ezt az Ujság szerkesztői is belátták, mégis úgy vélték, hogy az egyesülés a későbbiekben elkerülhetetlen lesz, vélhetően ezért is tartották jó ötletnek  azt, hogy a lap a hétköznapinál jóval gazdagabb vasárnapi számaban egy Nagy-Budapest címet viselő több oldalas mellékletet szenteljenek a gyakran nyomorúságos, ám ezzel együtt is a fejlődés útjára lépett agglomerációnak. Persze ne legyünk álszentek! A nyilvánvaló jobbító szándék mellett elsősorban eladni szerették volna az Ujságot. Soroksáron és Kispesten, Rákosszentmihályon és Békásmegyeren. Hogy Nagy-Budapesttel érdemes foglalkozni, azt a Statisztikai Hivatal számításai igazolták – 1880-ban 36 782 ember lakott a főváros környékének húsz városában és községeiben. 1920-ban már 288 329 volt a lakosok száma, a növekedés üteme sokkal dinamikusabb volt, mint Budapesten – de ezt tükrözte a Bethlen István nevével fémjelzett 1922-es retrográd választójogi törvény is, amely a nők választójogi korhatárát 24-ről 30 évre emelte fel, illetve ún. értelmi cenzust vezetett be, ami a férfiak esetében négy, a nőknél hat elemi osztály végzettséget jelentett. A legnagyobb felzúdulást mégis az váltotta ki, hogy visszaállította a nyilvános szavazást azzal a nevetséges indokkal, hogy magyar ember jelleméhez ez az illő.  De ezt nem lehetett mindenhol bevezetni, az ún. bethleni konszolidáció sarokköve volt ugyanis a szociáldemokratákkal való kiegyezés, és mivel a szervezett munkások java a fővárosban, illetve más nagyvárosokban laktak – e települések lakói titkosan szavazhattak.

Ugyanez vonatkozott a Budapest környéki választókerületekre is, az Ujság szerkesztői pedig ebbe kapaszkodtak bele, 

amikor 1930. február 16-i lapszámukban először jelent meg a Nagy-Budapest melléklet. „Az Ujság évtizedek óta vezető harcosa volt minden komoly haladást célzó eszmének. Évtizedek óta megszoktuk, hogy irányt mutassunk, hogy hasábjainkon propagált eszmékkel mozgalmakat indítsunk el, megmozdulásokat, amelyek messze kiható eredményekkel jártak. Az Ujság mai számával ismét útjára indul egy nagy eszme: Nagy-Budapest gondolata. Már a háború előtt komoly igyekezettel egyengették az útját annak, hogy az ország fővárosa, a milliós várossá felnőtt Budapest, a nagy világvárosok sorába léphessen és szépségén kívül nagyságával, hatalmas méreteivel is megfelelő súlyra tegyen szert. A háború véget vetett ennek a szép álomnak. Az elmúlt évtized sok mindent visszahozott a béke idejéből, s mi úgy gondoljuk, elérkezett az ideje annak, hogy az Ujság ismét felvesse a fővárosi polgárság annyira népszerű gondolatát, Az Ujság a mai számtól kezdve vasárnaponként oldalakat szán külön mellékletében Nagy-Budapest gondolatának, amelynek gyakorlati megvalósítása tudjuk csak egyirányban lehetséges: a környező városok és falvak „városításán“ keresztül.

Az Ujság harcolni fog azért, hogy ezek a környező városok és községek önerejükből alkossák meg mindazt, ami ma hiányos, hogy azután egyenrangú részekként csatlakozhassanak az egészhez: Nagy-Budapesthez

– írták a laptestben, pár oldallal később pedig  láthatóvá is vált az új melléklet, – amelynek címlapja is volt – Bárczy István előtt tisztelgő sorokkal, illetve a fővárosi vezetőkkel készült rövid beszélgetésekkel töltöttek.

 

Mások mellett megszólíttatott Ripka Ferenc főpolgármester, Sipőcz Jenő polgármester, Bródy Ernő, a Nemzeti Szabadelvű Párt elnöke, Wolff Károly a Keresztény Községi párt elnöke, de a különböző pártállású urak ugyanazon a véleményen voltak: a kérdés nem időszerű.

Az akkori közgondolkodást leginkább Sipőcz Jenő nyilatkozata fejezte óki: „A mai szomorú helyzetben nézetem szerint ez az eszme megvalósíthatatlan. A kicsinyre szabott ország nem bírná el a környező községekkel megnagyobbodott fővárost, az ellentét a főváros és a vidék között, amely, sajnos, ma is megvan, talán még nagyobb lenne – foglalta össze a polgármester, hozzátéve, hogy Nagy-Budapest létre a fővárosnak sem érdeke, „mert óriási áldozat utat kellene hozni, hogy a környék községeit és városait a főváros színvonalára emeljük. Sipőcz szerint különben sem lenne szerencsés a környező községeknek és városoknak önállóságuk feladása „a mai viszonyok között”. Ezzel együtt Budapest polgármestere szerint igen sok olyan kérdés van, amelyekben meg kell találni a főváros és környéke között „nemcsak az érintkezést, hanem az együttműködést is” – főleg közlekedési, közegészségügyi és közüzemi tekintetben.

Közlekedés, közművek, közteher

Az Ujság Preszly Elemér Pest vármegyei főispánt is megkereste, aki Budapest és környéke című cikkében fejtette ki véleményét. Preszly  a laza egyesülés híve volt, úgy vélte, hogy egy hivatalt kellene felállítani arra, hogy „a függő kérdéseket Budapest és környéke között minél előbb rendezhessék”, ugyanakkor „meg kell állapítani azokat a szempontokat, ahol az érdekek kölcsönösen találkoznak”. A fősipán a legnagyobb problémának a közlekedésügyet, de a közművek és az egészségügyi intézmények helyzetét minél előbb rendezte volna. „Ami pedig talán a legégetőbb problémát, a közlekedés ügyét illeti, fontos volna, hogy végre Budapestnek és környékének közlekedése gyors, olcsó és egységes legyen. Szembetűnő az a nagy különbség, amely a BSzKRT és a HÉV vonalai mentén látható fellendülés és a közlekedésileg elhanyagolt területek visszamaradottsága között mutatkozik.

A legsürgősebb problémánk volna a gyorsvasút megépítése

– jegyezte meg Preszly Elemér.

A folytatásban két „vidéki” országgyűlési képviselő, Fábián Béla és Suűcs István helyzetértékelését olvashatjuk, ők ugyancsak a közlekedést tartják a legnagyobb problémának „A közlekedési viszonyokra nézve a legjellemzőbb Kispest és Pesterzsébet példája. Ez a két város – ötvenezer körül a lakosság száma mindegyikben – összeépült. A Határ utca a választóvonal közöttük, mégis ha Kispestről valaki villamoson Pesterzsébetre akar jutni, vagy viszont, előbb Budapestre kell bekarikáznia és csak innnen juthat el a pátriájával összeépült másik városba” – így Fábián. Borvendég Ferenc tanácsnok, a főváros vízvezetéki és világítási osztályának vezetője a környéki közműhelyzetet foglalja össze, melyből kiderül, hogy vezetékes gáz csak Újpesten, vezetékes víz pedig ugyancsak Újpesten, illetve Kispesten és Pesterzsébeten volt. „Újpesten, Kispesten és Pesterzsébeten van meg. „Újpest maga építette vízművét, Kispest, és Pesterzsébet pedig annak köszönheti a vízellátásba való bekapcsolódását, hogy megépült a Kispesthez tartozó Wekerle-telep s ezzel együtt megépült az állami vízmű és az látja el ezeket a városokat vizzel is” – mondta a tanácsok, aki egyedül az elektromos hálózatok kiépítését tartotta kielégítőnek: ezek a  HÉV-vonalak villamosítása nyomán jöttek létre.

A továbbiakben a Nagy-Budapest különféle helyi problémákkal foglalkozik, a címek pedig egy katasztrófafilm-fesztivál programfüzetét idézik: „Negyvenezer ember fertőzött vizet iszik Rákospalotán”, „Kispesten tengődnek a gyárak – haldoklik a Szülő Otthon – naponta ötven szegény beteg jelentkezik és nincs gyógyszerre pénze a városnak”, „Pestszentlőrincen megbukott a hangos mozi”.

E reménytelen hangzavar a később sem csitult, de azért olyan érdekességek is helyet kaptak amelyekre még visszatérünk. Az Nagy-Budapest melléklet azonban nem volt hosszú életű, utoljára 1931 novemberében jelent meg. Úgy véljük, a megszűnés hátterében sokkal inkább a Magyarországra is begyűrűzó Nagy Gazdasági Világválság állhatott és nem a Nagy-Budapesttel kapcsolatos érdektelenség.