A mai nap, november 25., 1953-ban vált nemhivatalos piros betűs ünneppé. Azután, hogy a magyar labdarúgó-válogatott a londoni Wembley stadionban 6-3-ra legyőzte az angolokat. Noha barátságos meccsen, ám a házigazdát megszégyenítve; ez volt ugyanis az első alkalom a futball addigi történetében, hogy nem szigetországi válogatott győzte le az angolokat hazai pályán. Azt az angol válogatottat, amely első mérkőzését 1872-ben játszotta. Ráadásul a magyarok a meggyőzőnél is meggyőzőbb fölénnyel diadalmaskodtak.
Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a brit sajtóban az évszázad mérkőzéseként beharangozott összecsapás a meccs után is érvényes maradt. És érvényes maradt a következő ötven évben is - annak ellenére, hogy a következő ötven évben számtalan izgalmas, jelentős, nagyobb tétre menő, drámai stb. meccset játszottak világszerte, ráadásul ezeket a meccseket a televíziónak köszönhetően már százmilliók láthattak valós időben.
Viszont e százmilliók a két csapat valamelyikének szurkoltak. Londonban más volt a felállás. Az egész világ arra várt, hogy valaki megleckéztesse az angolokat. Akik a világfutballt nem ismerték el, az első három labdarúgó vb-re el sem utaztak, Akik addig csak becsmérelni és lenézni tudták más országok futballstilusát, ha úgy tetszik futballkultúráját. És ez a nagyképűség azután is megmaradt, hogy az 1950-es brazil vb-n a tökamatőr Egyesült Államok ejtette ki őket. De csak egy apró góllal, és nagy szerencsével.
Puskásék azonban leiskolázták a büszke angolokat. 1953. november 23. az angol futball Waterloo-ja volt. A Nagy Történelmi Vereség, amit a fenti okokból az egész világ ünnepelt. De Angliának is kellett a pofon. miként fél évvel később, a Budapesten rendezett visszavágón, a megalázó K.O., a 7-1-es magyar győzelem. Anglia pedig úgy ismerte el azt, hogy a világ labdarúgása túlhaladta őt, hogy igyekezett alkalmazkodni hozzá. Olyannyira, hogy az 1966-os világbajnokságot már ők rendezték és nyerték meg.
