Kilátogatunk a Sziget utolsó napjára is. Ha Charli XCX esetében azt éreztem, hogy két kézzel tol el magától, akkor Roan koncertje maga volt az üdvözlő, meleg ölelés. És még a fesztivál is magára talált!
Ahogy ebben a cikkben már szégyenszemre elismertem, mivel egyre kevesebb friss zenét hallgatok, egyre kevesebb fogalmam van arról, mi történik a popzenében.
A Szigetre ezért aztán egyrészt a hangulata miatt, másrészt pedig azért járok, hogy egy kicsit bepótoljam a lemaradásomat.
Aztán van, hogy ez jól sül el, például Billie Eilish esetében, van, hogy szörnyen, például az első napos Charli XCX esetében. És mivel a pofon, amit a Charli XCX koncert adott, tudniillik vannak már olyan ún. Produkciók, amikhez én Középkorú Családos Férfiként képtelen vagyok kapcsolódni, még mindig sajgott, a szokásosnál is nagyobb aggodalommal érkeztem a fesztivál utolsó napjára.
Ha a Sziget egyik főfellépőjét nem értem, az egy dolog, ha viszont a kettő legfelkapottabb közül egyiket sem, akkor tényleg bekövetkezett az, amitől évek óta tartottam: kiöregedtem.
Az előjelek, ahogy Charli XCX esetében, ezúttal sem voltak a legkedvezőbbek. A fesztivál előtt nagyon szerettem volna megtudni, mit csinál Chappell Roan, de a dalai egyáltalán nem tudtak megragadni a fejemben.
Úgy tizenöt évvel ezelőtt kijött egy Rebecca Black nevű, akkor 13 éves lány Friday című, egyébként tök ártatlan dala, amit aztán halálra cikiztek, és nem sokkal később a Youtube második leggyűlöltebb videója lett. Ha ezt a dalt bekeverték volna nekem egy Chappell Roan playlistbe, nem hiszem, hogy feltűnt volna a különbség.
Szóval megint nagyon közel voltam ahhoz, hogy én legyek az élő, két lábon járó összezavarodott John Travolta mém,
és csak forgolódjak, hogy a saját megnyugtatásomra találjak még egy hasonlóan frusztrált tekintetet.
Ha Charli XCX esetében azt éreztem, hogy két kézzel tol el magától, akkor
Roan koncertje maga volt az üdvözlő, meleg ölelés, ami az előzmények tükrében(!) úgy hiányzott, izé, háborgó lelkemnek, mint, izé, mint egy falat kenyér!
Vagy mit tudom én.
Alig negyedórát töltöttem még csak a Szigeten, de máris megérkezett az érzés, amit még a második napon is keresgélni kellett, hogy ide amúgy szórakozni járnak az emberek, szóval ez egy Tök Kedves Valami.
Nem mondom, hogy nem éreztem furcsán magam, amikor észrevettem, hogy a mellettem álló csaj egy Én kicsi pónim babával élőzi végig (gondolom(!), nem független attól, hogy az énekesnőnek van egy Pink Pony Club című dala) az egész koncertet.
Az pedig pláne kedves meglepetés volt, hogy úgy tűnt, mintha Roan dalait sokkal rockosabbra vették volna;
nemcsak egy olvadt, szétfolyó, rózsaszín rágógumimassza volt, hanem egy szétfolyó rágógumimassza Gitárszólókkal, amit azért komoly különbség.
Az egyik dal pedig olyan gitárriffre épült, amit akár az ACDC vagy valamelyik galoppmetál zenekar is játszhatott volna (mondjuk, lehet, nem is az ő dala volt, de az most mindegy). A koncert körülbelül felénél beálltak mellém ketten, akik a hardcore-t játszó Refused koncertjéről kóvályogtak át, és ők is elismerően hajtogatták, hogy ez nem is rossz!
És ha mindez nem lett volna még elég, mintha az első két nap tetszhalott állapota után úgy általában a fesztivál is magához tért volna, sodortak az emberek, sodortak az események. Nem kellett attól tartani, hogy egyszer csak szürke zónába keveredik az ember, ahol se közönség, se fények, se hangulat, se semmi sincs.
Mindez azért is érdekes egyébként, mert a szervezők közleménye szerint éppen az első két nap állt közel a telt házhoz.
De hát, minden jó, ha a vége jó (!), ugye, a közlemény szerint bejött a váltás, az összlétszám az utóbbi évek folyamatos esése után idén növekedésnek indult,
és már be is jelentették, hogy mától, azaz augusztus 12-étől elindul az előregisztráció a korlátozott számú bérletekre.
Ahogy itt is elismertem, évről évre el tudok bizonytalanodni, van-e még keresnivalóm is a Szigeten. Most akkor ez a cikk is álljon itt emlékeztetőül, ha jövőre menetrendszerűen elbizonytalanodnék (és más is elbizonytalanodna), hogy bár a popzenével kapcsolatban okosabb aligha leszek, de arra azért vágyhatok, hogy a világ minden tájáról érkező, vidám emberek vegyenek körül.
Ha ehhez még sikerül tartanom a 50-50 százalékos zenei találati arányt is, igazán nem panaszkodhatok.