A csütörtöki Sziget két Sztárfellépője Nelly Furtado és Shawn Mendes voltak. Más okok miatt ugyan, de egyiket sem láttuk, viszont felfedeztük a sarkot, ahol még lehet találkozni azzal, amiért jó dolog fesztiválozni.
Megint egy vallomással kell kezdenem, az lehet, hogy Nelly Furtado eladott több mint 45 millió lemezt, 20 milliárdan streamelték a dalait, és nyert Grammy-díjat is, én viszont mindössze három számot tudok mondani tőle, valami madarasat, valami Justin Timberlake-kel közöset és még egyet Timbalanddal, bár utóbbi kettő lehet, ugyanaz, vagy lehet, egyik vagy másik nem is az ő dala.
A csütörtök esti Sztárfellépővel, Shawn Mendesszel kapcsolatban pedig hosszas,
a kívülálló számára valószínűleg rettenetesen irritáló vitát folytattunk a Csónakházban, vajon ő is tagja volt-e az egykori One Direction fiúcsapatnak.
Aztán egyszer csak a társaság eladdig némaságba burkolózott tagja szólásra emelkedett, és felvilágosított minket, hogy nem, ő a saját jogán lehet Sztárfellépő, és hogy olyan, mint Ed Sheeran, csak, ha lehet, még rosszabb.
Furtado koncertje elvileg ugyanúgy szólt a Tiktok-generációnak, amelyik most újrafelfedezte, és szólt az én generációmnak, akik Ott Voltak a numetál felemelkedésénél és gyors hanyatlásánál, az Outkast berobbanásánál, akik a Napsteren kezdték a kalózkodást, és akik iskola után tátott szájjal bámulták a tévében, ahogy összedőlnek a WTC-tornyok.
Az isten is látszólag azért alakította úgy a Dolgokat, ahogy, hogy mi majd Furtado ártalmatlan zenéjére párás tekintettel ringatózzunk a kellemes nyárestében.
De ácsi, ácsi! Mindennek van határa! Az emberi méltósághoz való jog alapvető jogunk, hát tényleg kell az nekem, hogy egy madaras dal meg a Timbalanddal közös száma miatt végigálljam Furtado bukdácsolásoktól sem mentes karrierjének egyórás kivonatát, és közben azon kattogjak, most akkor melyik is volt felkavaróbb, az első csók vagy az első találkozás a Windows 2000-rel?
A szerdai, Charli XCX-es fiaskó miatt úgy döntöttem, óvatosabb duhaj leszek, és nem most fogok megismerkedni Mendes munkásságával,
sőt egy ősi, bevett, szigetes technikához nyúlok vissza, és ha lehet, a Nagyszínpad közelébe se megyek.
A zenés mulatság így jobb híján Partiboi69-nel kezdődött a Colosseumban, akivel kapcsolatban hamar kiderült, hogy nem véletlenül nem a Netflixnchill nevet választotta, és hogy ismeri ugyan a dallamokat, csak nem szereti őket, úgyhogy a Colosseum már sötétedés környékén beállt a teljesen monoton daralásra.
Ehhez képest felüdülést jelentett a szomszédos Bolt színpadon Mateo & Spirit. És mert az ebben a cikkben ismertetett okok miatt a csellengés már nem tűnt opciónak, még annyira sem, hogy átsétáljak a Revolut színpadhoz,
maradt végül az, hogy pattogtam a Colosseum paródiába illő légkalapálása és a Bolt hol jobb, hol rosszabb elektrója között.
Layla Benitez, Alex Wann, Massano neve a világon semmit nem mondott nekem, Boris Brejchának a nevével ugyan sokszor találkoztam, de soha nem tudtam volna megmondani, milyen zenét játszik. Mint kiderült, nem volt véletlen, hogy ő zárta a csütörtöki napot, ugyanis a többiekkel ellentétben ő képes volt egymásra csúsztatni mindenféle hangsávokat, hogy a zene dallamosabb, rétegzettebb, izgalmasabb, élvezhetőbb legyen.
A kedves olvasó ezúttal már bőven arra következtethet, hogy nem a zene volt az, ami hajnalig kint tartott a Szigeten, de hát, az is régi mondás, hogy Szigetre úgyse a zene miatt megy az ember.
Az erre az évre jócskán lebutított fesztivál nagy része éjszakára szinte teljesen elcsendesül, ebben a sarokban viszont még nyomokban lehet találkozni Valamivel abból a Szigetből, amit én a kétezres évek elején úgy megszerettem.
A Bolt sátorba volt, hogy
úgy lépett be valaki, hogy rögtön széttárta a karját, átölelt, nyomott egy puszit az arcomra, mintha édestestvérek lennénk,
aztán ment tovább. Tette mindezt úgy, hogy nem volt sem erőszakos, sem dülöngélő részeg, egyszerűen csak jó kedve volt. És mindenki beszélgetett mindenkivel, mindenki leállt táncolni mindenkivel, emberek Instagramon bejelölgették egymást, és akik délután még nem is tudtak a másik létezéséről sem, az este folyamán rendszeresen felkeresték egymást csak azért, hogy egy kicsit együtt táncoljanak.
Amikor pedig a nagy pattogásban néha megálltam egy kicsit a két színpad között csak úgy, bámészkodni, volt, hogy már nem bírtam tovább, kénytelen voltam megadni magam, és már-már(!) párás tekintettel(!!) néztem, ahogy az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve, a fűben ücsörögve, békésen beszélgetnek, söröznek, cigiznek. A világ ezen piciny szeglete(!) nyugodt, háborítatlan volt. Sci-fi! Mese! Csoda!
Már két éve is volt, hogy elbizonytalanodtam, mit is keresek én a Szigeten, és akkor is arra jutottam, hogy leginkább azért járok ki, mert, bármilyen bugyután is hangzik,
itt többnyire kedvesek az emberek, és mert másfél napra ki tud szakítani a hétköznapokban minket körülvevő őrületből.
Ennél okosabbat, sajnos vagy nem, most sem tudok mondani.