Kultúrmérnöki szolgálat

195 éve, a mai napon, július 5-én született a hazai vízügy kiemelkedő alakja Kvassay Jenő, aki szorgalmát és kivételes tehetségét már egészen ifjú korában a tudományos oktatás szolgálatába állította – egészen rendhagyó módon. Miután a Műegyetem gépészmérnöki karán a kötelező stúdiumokat hiánytalanul elvégezte, a diploma megszerzése helyett 1874-ben önálló kötetben jelentette meg mindazon nézeteit, amelyek az egyetemi reform szükségességét taglalták; meggyőző erejét fényesen bizonyítja, hogy fellépésének hatására Trefort Ágoston kultuszminiszter vizsgálatot rendelt el, amely nem sokkal később az oktatási rendszer átalakulását eredményezte. De Kvassay ekkor már „máshol járt”, és a párizsi „École des Ponts et Chaussées” hallgatójaként és fejezte be tanulmányait, majd állami szolgálatot vállalt az árvizek elleni védekezés lett a szakterülete, azon belül a árvízmentesített földterületek talajjavítás, termőerejének kihasználása. Ennek érdekében Kvassay 1879-ben felvilágosító-támogató apparátust szervezett meg az agrártárca keretei közt. A kultúrmérnöki szolgálat a földbirtokosok megsegítésére jött létre, amely elsősorban talajjavítási kérdésekben adott tanácsokat, s a lecsapolások, talajcsövezések, esetleges öntözések és szikjavítások terveit is elkészítették az érdekelt számukra. A kultúrménöki hálózat nevéhez méltóan egész országban működött, meghatározott szervezeti között, s az egyik legsikeresebb állami műszaki szolgálatnak számítottak. Tíz év alatt alatt feladatkörükbe vonták a halászat, a közegészségügyi mérnöki szolgálat (a vízellátás, csatornázás, szennyvíztisztítás) ügyeit is, majd Kvassay azt is elérte, hogy 1889-ben az addig elkülönült tárcafelügyelet alatt működő folyammérnöki hivatalok is a tárcához kerüljenek, s ezzel sikerült egységes állami vízügyi szolgálatot létrehozni. Kvassaynak a szakoktatás új alapokra helyezésében is úttörő szerepe volt. Mint a kultúrmérnöki hivatal főnöke elérte, hogy csak olyan mérnököket alkalmazzanak, akik kellő mezőgazdasági ismeretekkel is rendelkeznek. De a kassai vízmesteriskola létrehozásával megteremtette a középfokú szakmai képzés bázisát is.

Mindeközben Kvassay az 1879-es nagy szegedi árvizet követő Tisza-szabályozás korrekcióját is levezényelte; irányítása mellett dolgozták ki mérnökök és jogászok az ország első vízügyi törvénykönyvét (1885:XXIII. tc) amely az addigi vízmunkálatokkal kapcsolatos jogi kereteket jelölte ki.

Kvassay az 1890-es évektől leginkább víziközlekedés, a hazai folyók hajózhatóságának megteremtése, a Duna nemzetközi vízi úttá fejlesztése, valamint a Balaton jövője foglalkoztatta, a Balaton első kormánybiztosaként aktív szereplője volt a tóparti vízi-infrastruktúra megteremtésének. Nevéhez fűződik a „víziberuházási” törvény (1895:XLVIII. tc.), amelynek költségeit 12 évre szavazta meg úgy a Parlament, hogy a felhasználás ütemét a megbízott szaktárca határozhatta volna. A fejlesztési program sikerét bizonyítja, hogy 12 év után, 1908-ban az Országgyűlés már 20 éves beruházási munkaterv költségeit hagyta jóvá, s Ebben egyebek a csepeli kereskedelmi kikötő megépítése, a soroksári Duna-ág csatornázása, a Duna–Tisza-csatorna kivitelezésének terve szerepelt. A munkák egy része megindult, azonban a folytatást és a befejezést az első világháború megakasztotta, a trianoni döntés pedig teljességgel visszavetette.

„Dédelgetett eszméje volt az a terv, hogy a nemzetközi Duna-szervezet székhelyéül Budapestet jelöljék ki. Ennek kivívása érdekében nem kímélt semmi fáradságot. Sajnos – már-már e cél megvalósítása küszöbén – a háború szerencsétlen kimenetelű befejezése egyszerre semmisíti meg minden reményét. De még ekkor sem vesztette el hitét. Jelszava lett: megmenteni az ország részére mindazt, amit csak lehet. Tárgyilagos, meggyőző adatokat kívánt a győző szövetségesek rendelkezésére bocsátani. Már nyugdíjazása után ettől a gondolattól vezetve írja meg utolsó munkáját, hattyúdalát, a Le Danube International című füzetet, mely nyomtatásban megjelent ugyan, de szétküldése a közbejött események miatt elmaradt. Reményeiben megcsalatva, megtörten ugyan, de még mindig tettrekészen várta a további fejleményeket” – írta munkatársa és tanítványa Udránszky József 1919 nyarán, közvetlenül a halála után a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében. „Hajtsuk meg emléke előtt zászlónkat, aki oly gazdag volt szaktudásban, tapasztalt gyakorlati ismeretekben, bámulatra méltó szervezőképességben s oly messzi a jövőbe látó eszméi kitűzésében és céltudatos alkotásai megvalósításában. S amikor így megválunk tőle, a kortárstól, szenteljünk egy pillanatot neki, az embernek is. Amennyire kimagasló volt tudása és képessége, annyira szerény volt saját személyével szemben. Őszinte, nyílt, egyenes modora csak barátokat szerzett neki” – jegyzi meg a szerző, aki Kvassayt nem ok nélkül nevezte kora legnagyobb vízmérnökének.

Kavassay Jenőről nevezték el a Ráckevei (Soroksári)-Duna északi bejárati zsilipjét, a szomszédságában lévő hidat, illetve a Könyves Kálmán körutat a Kvassay híddal összekötő főútvonalat.