Életműdíjjal tüntette ki Szabó Istvánt a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a filmkritikusok nemzetközi szövetsége. A rendező A napfény íze című filmjének vetítése előtt vehette át a díjat.
Az MTI tudósítása szerint Szabó István köszönőbeszédében onnan indult, hogy a Koncert című 16 perces diplomafilmjét 1962-ben meghívták Cannes-ba, s az alkotással elnyerte a legjobb rövidfilm díját. „Ezután többször is meghívtak a filmjeimmel, és most nagyon köszönöm a fesztiválnak, hogy újra itt lehetek és újra köszönthetem Cannes-t és köszönthetem a mozit" – mondta Szabó István, akinek filmjei ötször szerepeltek a fesztivál versenyprogramjában, 1985-ben, Redl ezredessel elnyerte a zsűri díját, 1986-ban pedig a zsűri tagja volt.
A rendező a vetítés előtt az MTI-nek elmondta, hogy sokaktól hallja, hogy a Napfény íze „ma aktuálisabb mint korábban", de szerinte ez a történelemnek köszönhető. „Én 1938-ban születtem, azóta volt Horthy-, Rákosi-, Szálasi-rendszer, volt 56, mindenféle volt az életemben, tehát egy csomó tapasztalatom van. Hogy a tapasztalatok hasonlítanak, az nem az én hibám. És nem is az én erényem. Én elmeséltem egy történetet, ahogy én tudtam elmesélni, és hogy az ma aktuális, az nem tőlem van. Azt tessék számonkérni a történelmen – fogalmazott a rendező. „A Mephisto aktuális, a Redl ezredes, ami arról szól, hogy valaki hisz egy ideológiában, és az ideológia elárulja őt, az is aktuális. Az Édes Emma, Drága Böbe, ennek a két lecsúszó tanítónőnek a története, abszolút aktuális. A napfény íze aktuális. A zárójelentés, az is aktuális. Erről nem én tehetek, hanem én egyre inkább azt érzem, hogy ez Közép-Európa” – tette hozzá.
Az ő Budapestje
Ám ha életmű-díjról van szó, érdemes azokat a filmeket is felidézni, amelyek Szabó István pályafutásának első felét jellemzik, és amelyeket családi vonatkozásokon túl, a cselekmény helyszíne, Budapest köt össze. Budapest Szabó István számára nem felcserélhető kulissza, és ahogy Gelencsér Gábor filmesztéta írta 2013-ban, Apropó Budapest – Jancsó Miklós és Szabó István (fő)városképe című tanulmányában, „éppen Budapest-filmjeik teszik szemléletessé szerzői filmes attitűdjüket, annak közös alapját, illetve személyes stílusukat”. Gelencsér megállapítása szerint Szabó életművének kezdetén „bóklászik” Budapest utcáin, s a hetvenes évtizedre ezekből az epizódokból fejleszti ki önálló Budapest-filmjeit. „Az Álmodozások kora (1964) legkifejezőbb újhullámos stíluseszköze a városi tér plein air bemutatása, a szereplők és a város lírai kapcsolatának kiemelése. Ez folytatódik az Apában (1966) és a Szerelmesfilmben (1970), azaz Szabó első trilógiájában, majd egy-egy városi motívum lesz a főszereplője a következő két metaforikus játékfilmnek: egy külkerületi bérház a Tűzoltó utca 25. (1973), míg a sárga villamos a Budapesti mesék (1976) központi motívumává válik. S ezek az elemek mintegy rendezői kézjegyként a későbbi, nem Magyarországon játszódó, nemzetközi koprodukciókban is fel-felbukkannak” – írja a filmesztéta.
Az 50-60 évvel ezelőtti premierek idején nem tűnt fel, ma viszont annál inkább, hogy mekkora az ellentmondás a korszak toposzai, például a tudomány mindenhatóságába vetett hit, és Szabó csak látszólag ugyanarra járó gondolatai között; míg az előbbinél az univerzális, és a jövőbeni a két kulcsfogalom, a rendezőnél az egyéni/családi és a múltból táplálkozó. Gelencsér Gábor az emlékezés helyszínének nevezi Budapestet a rendezői életműben, de akár fontoskodásnak is tűnhet, ha minden apró fővárosi részlet különös jelentőséggel bír” Ahhoz viszont, hogy eldönthessük mennyire érvényesek Szabó István korai filmjei az emlegetett nosztalgián túl, érdemes újra elővenni őket, és csak utána eldönteni.