1919. május elsején nem énekelték azt, hogy „itt van május elseje”, de mást se a nagyon. A többség nem hitt a szemének. Ugyanis a város főbb terei a felismerhetetlenségig megváltoztak, minden beborított a vörös drapéria – másnap meg lehetett takarítani.
A magyar történelemben az ünnepi alkalmakkor mindig a hagyományok domináltak, általában még akkor is, ha a rendezőknek épp a hagyományosból volt elegük. 1919-ig lengtek az aktuális magyar zászlók, a vezetők és vezető szónokok mellett a papok és a tábornokok hozták a kötelezőt. De a Tanácsköztársaság – ahogy anniy minden mást is – a rutinos magyar ünneplést is berekesztette és egy olyan produkciót sikerült levezényelniük, amely sem előtte, sem utána nem lett volna lehetséges. Aznap a Népszava, amely az összes addigi május elsejéről beszámolt, címlapján Várnai Zseni Vörös május című verse mellett elragadtatott vezércikket közölt A nagy május címmel.
Ami verset illeti, talán a Nemzeti dal példája lebegett a költő és a szervezők előtt. A vers nemcsak a Népszava címlapján jelent meg, kinyomtatták röplapként is, és tízezres nagyságrendben szórták népek közé. Hogy azok másnapra el is felejtsék.
A dagályos vezércikket sem őrizte meg a kollektív emlékezet. „A sokszor megálmodott, az epedve várt nagy május itt van végre. A burzsoázia lejátszotta történelmi szerepét: kitermelte a forradalmi proletariátust, amelynek hivatása likvidálni és örökre megszüntetni az osztályharcokat és megteremteni a dolgozó emberek testvéri világegységét, világbékéjét, lehető legnagyobb boldogságát” – írta szerző, aki úgy vélte, hogy nagyon rövid idő kell, és a világforradalom győzedelmeskedni fog.
„És azután soha többé nem fog megismétlődni az, hogy mesterséges határokkal elválasztott proletártömegek egymás ellen, kizsákmányolók érdekében, fegyvert fogjanak, hogy proletárok proletárokat gyilkoljanak a kapitalisták parancsára.” Aznap nagyon sokan élőbeszédben is elmondták ugyanezt, de akkor sem történt volna semmi, ha végig csöndben maradnak. Az eseménynek ugyanis a külső megjelenés sokkal fontosabb eleme volt, mint a belső tartalma.
1919. május 1-jén a dekoráció győzedelmeskedett – köszönhetően annak, hogy a kultúrfelelősök sok-sok kilométernyi vörös vászon, több tonna gipsz és számos egyéb olcsó építőanyagok felhasználásával, hirtelen felindulásból úgy felforgatták Budapestet, hogy arra rá sem lehetett ismerni.
„A magyar szovjetköztársaság boldog proletárjainak dolgos keze vörös ünneplőbe öltözteti Budapestet. A burzsoázia meghódított kővárain, a hatalmas bérpalotákon csintalan szellő ráncigálja a vörös drapériát, mintha csak a házak idegenkednének a szokatlan köntös ellen. Na de kezdik megszokni s engedelmesen tűrni a vörös egyenruhát" – írta Az Est. De a vegytiszta propagandánál sokkal érdekesebb, hogy listát közöltek a városban felállított alkalmi szobrokról is. Hosszú lesz, de érdemes végigolvasni és elképzelni:
- Drapériás emelvényre kerül Marxnak öt méteres álló szobra.
- A parlament előtti téren állítják fel Lenin és Liebknecht mellszobrát.
- A Berlini téren egy köralakú kiképzés lesz, amelynek három oldalán áll szoborba gyúrva Biró Mihálynak a Népszava plakátjáról ismert munkása pöröllyel a kezében.
- A Vérmezőn a Martinovics-szarkofágon kívül egy óriási Lenin szobrot helyeztek el.
- A Városligeti Iparcsarnok előtt gyönyörű dekoratív hatások lesznek; itt egy-egy monstruózus Lenin-, Engels-, Liebknecht- és Szabó Ervin-szobrot helyeztek el
- A millenniumi emléket teljesen bevonták vörös drapériákkal; a középső óriási oszlopot tektonikus kiképzéssé változtatták és az előtte lévő Árpád-szobor burkolatával kilenc méter magas hármas csoportot helyeztek, melynek közepén áll Marx szobra, mellette egy bányamunkás és egy vasmunkás.
- A Kossuth Lajos utcába hat óriási mellszobor került.
- Budán, az alagút előtt kétoldalt egy-egy négyméteres szobor, az egyik Biró Mihály munkásait ábrázolja, a másik pedig egy vörös katonát.
- Az Üllői-út és József-körút sarkán egy szoborba öntött hatalmas ököl emelkedik, mely kalapácsot tart.
- A Deák Ferenc-téren az Áldozatkészség soványan datált és rég lesajnált szobra fölé monumentális vörös tribünt emeltek, melynek ragyogó bíbora merészen tükröződik viasza az Adria-palota csiszolt márványfalán”.
„Vörös a pályaudvar, vörös a Lánchíd, Margit híd, Erzsébethíd, vörös a Liget, vörös a Vár, vörös a Vérmező, vörös ennek a nagy városnak minden íze, porcikája. A forradalom kérlelhetetlen színe minden más tónust elnyom, csak itt-ott kegyelmez némi kis zöldet a természetnek és valami fehéret a szociális forradalom szabadsághősei emlékének” - foglalta össze Az Est szerzője.
De még ezt is lehetett fokozni. A közösségi közlekedés egyszemélyi felelőse az egykori szépreményű mérnök, Sajó László volt, de minden jel arra utalt, hogy elvesztette az eszét, stílszerűbben elöntötte agyát a vörös köd. A villamosközlekedés összeomlott, de a járműveket lovas omnibusszal sem tudták pótolni, mert nem volt elég ló. Akkora anyaghiány volt, hogy a Visegrádi utcában az új vágányokat felszedték és másutt fektették le… Ilyen körümények közepette adta utasításba Sajó, hogy, május 1-re az összes villamost fessék vörösre, és írjanak rá jelszavakat. Határidőre huszonkilenc villamost festettek át.
Csak május elsején derült ki, hogy a vörös villamosok utast nem szállíthatnak, Sajó ugyanis elrendelte, hogy az ünnep alkalmából a járművek csakis propagandacélokat szolgálhatnak, így az átfestett huszonkilenc kocsi üresen közlekedett, mozgó hirdetőtáblaként.
(Kiemelt kép: Schoch Lajas/Fortepan)