STÍLUS

A világforradalom vörös szelleme még a villamosokat is elfoglalta


1919. május elsején nem énekelték azt, hogy „itt van május elseje”, de mást se a nagyon. A többség nem hitt a szemének. Ugyanis a város főbb terei a felismerhetetlenségig megváltoztak, minden beborított a vörös drapéria – másnap meg lehetett takarítani.

A magyar történelemben az ünnepi alkalmakkor mindig a hagyományok domináltak, általában még akkor is, ha a rendezőknek épp a hagyományosból volt elegük. 1919-ig lengtek az aktuális magyar zászlók, a vezetők és vezető szónokok mellett a papok és a tábornokok hozták a kötelezőt. De a Tanácsköztársaság – ahogy anniy minden mást is – a rutinos magyar ünneplést is berekesztette és egy olyan produkciót sikerült levezényelniük, amely sem előtte, sem utána nem lett volna lehetséges. Aznap a Népszava, amely az összes addigi május elsejéről beszámolt, címlapján Várnai Zseni Vörös május című verse mellett elragadtatott vezércikket közölt A nagy május címmel.

Ami verset illeti, talán a Nemzeti dal példája lebegett a költő és a szervezők előtt. A vers nemcsak a Népszava címlapján jelent meg, kinyomtatták röplapként is, és tízezres nagyságrendben szórták népek közé. Hogy azok másnapra el is felejtsék.

1919.
Kossuth tér Kép: Marics Zoltán/Fortepan

A dagályos vezércikket sem őrizte meg a kollektív emlékezet. „A sokszor megálmodott, az epedve várt nagy május itt van végre. A burzsoázia lejátszotta történelmi szerepét: kitermelte a forradalmi proletariátust, amelynek hivatása likvidálni és örökre megszüntetni az osztályharcokat és megteremteni a dolgozó emberek testvéri világegységét, világbékéjét, lehető legnagyobb boldogságát” – írta szerző, aki úgy vélte, hogy nagyon rövid idő kell, és a világforradalom győzedelmeskedni fog.

„És azután soha többé nem fog megismétlődni az, hogy mesterséges határokkal elválasztott proletártömegek egymás ellen, kizsákmányolók érdekében, fegyvert fogjanak, hogy proletárok proletárokat gyilkoljanak a kapitalisták parancsára.” Aznap nagyon sokan élőbeszédben is elmondták ugyanezt, de akkor sem történt volna semmi, ha végig csöndben maradnak. Az eseménynek ugyanis a külső megjelenés sokkal fontosabb eleme volt, mint a belső tartalma.  

1919.
Kép: A mai Ferenciek tere 1919-ben. Fotó: Péchy László/Fortepan

 

1919. május 1-jén a dekoráció győzedelmeskedett – köszönhetően annak, hogy a kultúrfelelősök sok-sok kilométernyi vörös vászon, több tonna gipsz és számos egyéb olcsó építőanyagok felhasználásával, hirtelen felindulásból úgy felforgatták Budapestet, hogy arra rá sem lehetett ismerni. 

1919.
Clark Ádám tér Kép: Fortepan-Album087/Fortepan

„A magyar szovjetköztársaság boldog proletárjainak dolgos keze vörös ünneplőbe öltözteti Budapestet. A burzsoázia meghódított kővárain, a hatalmas bérpalotákon csintalan szellő ráncigálja a vörös drapériát, mintha csak a házak idegenkednének a szokatlan köntös ellen. Na de kezdik megszokni s engedelmesen tűrni a vörös egyenruhát" – írta Az Est. De a vegytiszta propagandánál sokkal érdekesebb, hogy listát közöltek a városban felállított alkalmi szobrokról is. Hosszú lesz, de érdemes végigolvasni és elképzelni:

  • Drapériás emelvényre kerül Marxnak öt méteres álló szobra.
  • A parlament előtti téren állítják fel Lenin és Liebknecht mellszobrát.
  • A Berlini téren egy köralakú kiképzés lesz, amelynek három oldalán áll szoborba gyúrva Biró Mihálynak a Népszava plakátjáról ismert munkása pöröllyel a kezében.
  • A Vérmezőn a Martinovics-szarkofágon kívül egy óriási Lenin szobrot helyeztek el.
  • A Városligeti Iparcsarnok előtt gyönyörű dekoratív hatások lesznek; itt egy-egy monstruózus Lenin-, Engels-, Liebknecht- és Szabó Ervin-szobrot helyeztek el
  • A millenniumi emléket teljesen bevonták vörös drapériákkal; a középső óriási oszlopot  tektonikus kiképzéssé változtatták és az előtte lévő Árpád-szobor burkolatával kilenc méter magas hármas csoportot helyeztek, melynek közepén áll Marx szobra, mellette egy bányamunkás és egy vasmunkás.
  • A Kossuth Lajos utcába hat óriási mellszobor került.
  • Budán, az alagút előtt kétoldalt egy-egy négyméteres szobor, az egyik Biró Mihály munkásait ábrázolja, a másik pedig egy vörös katonát.
  • Az Üllői-út és József-körút sarkán egy szoborba öntött hatalmas ököl emelkedik, mely kalapácsot tart.
  • A Deák Ferenc-téren az Áldozatkészség soványan datált és rég lesajnált szobra fölé monumentális vörös tribünt emeltek, melynek ragyogó bíbora merészen tükröződik viasza az Adria-palota csiszolt márványfalán”.  

„Vörös a pályaudvar, vörös a Lánchíd, Margit híd, Erzsébethíd, vörös a Liget, vörös a Vár, vörös a Vérmező, vörös ennek a nagy városnak minden íze, porcikája. A forradalom kérlelhetetlen színe minden más tónust elnyom, csak itt-ott kegyelmez némi kis zöldet a természetnek és valami fehéret a szociális forradalom szabadsághősei emlékének” - foglalta össze Az Est szerzője.

1919
Kép: Schoch Frigyes/Fortepan
 

De még ezt is lehetett fokozni. A közösségi közlekedés egyszemélyi felelőse az egykori szépreményű mérnök, Sajó László volt, de minden jel arra utalt, hogy elvesztette az eszét, stílszerűbben elöntötte agyát a vörös köd. A villamosközlekedés összeomlott, de a járműveket lovas omnibusszal sem tudták pótolni, mert nem volt elég ló. Akkora anyaghiány volt, hogy a Visegrádi utcában az új vágányokat felszedték és másutt fektették le… Ilyen körümények közepette adta utasításba Sajó, hogy, május 1-re az összes villamost fessék vörösre, és írjanak rá jelszavakat. Határidőre huszonkilenc villamost festettek át.

Csak május elsején derült ki, hogy a vörös villamosok utast nem szállíthatnak, Sajó ugyanis elrendelte, hogy az ünnep alkalmából a járművek csakis propagandacélokat szolgálhatnak, így az átfestett huszonkilenc kocsi üresen közlekedett, mozgó hirdetőtáblaként. 

(Kiemelt kép: Schoch Lajas/Fortepan)